Az utak elbújtak az úttalanságba?

Ön, aki ott volt a bársonyos forradalom „boszorkánykonyhájában”, a Ventúr utcai (akkoriban Jirásek) Mozart-házban, a VPN, azaz a Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeményezés közös főhadiszállásán; a Verejnosť, a Szabad Kapacitás meg a Nap szerkesztőségeinek székhelyén, miként csöppent a november 17-ét követő történések kellős közepébe?Az akkori időkhöz illő rövid úton. Egykori munkahelyemen, Pozsony Város Építkezési Irodájában egyike voltam a VPN megalakítóinak és szóvivőinek. A prágai Polgári Fórum követeléseinek támogatására aláírásokat gyűjtöttünk, szerveztük a meghirdetett általános sztrájkot. Aztán Grendel Lajosnak a pozsonyi Sznf téren talán nyolcvanezer ember előtt elmondott beszéde hallatán és hát a férjem biztatására is minden további nélkül bementem az FMK központi irodájába, hogy megkérdezzem: jogászként tudok-e segíteni? Tóth Károly a világ legtermészetesebb módján azt válaszolta, hogy bizony kellene még valaki Világi Oszkár mellé, aki viszont gimnáziumi és egyetemi jó barátom volt. A többit már az egymásra tornyosuló események sodrása hozta. Egy alkalommal, évekkel ezelőtt, azt találta mondani, hogy mind az FMK-ban, mind kooptált képviselőként pár hónapig a Szlovák Nemzeti Tanácsban, majd 1992 őszéig Václav Havel Pozsonyban működő elnöki irodájában szívvel politizált. Ezt vajon miképpen kell megtenni?Egyszerűen. Ha a napi tennivalókat nemcsak kötelességből végzi el valaki, hanem a teendőit kifogástalanul ellátva azt is tiszta lelkiismerettel, meggyőződéssel tudja, hogy helyénvaló, amit tesz. Húsz-huszonöt esztendővel később miként tapasztalja: az elmúlt negyedszázadban az emberek nálunk csalódtak egyes demokratikus alapértékekben?Sokat gondolkodom ezen, hiszen a lakosság egy tekintélyes része bizonyosan kiábrándultan szemléli a valóságot. A rendszerváltás kezdeti fázisában, 1990 júniusáig, tehát az első szabad választásokig jóformán mindenki hatalmas elvárásokkal tekintett a jövőbe. Azonban hamarosan rá kellett jönnünk, hogy ebből a társadalomból az lesz, amivé mi alakítjuk, és ettől a feladattól mintha megriadtunk volna. Akik a kulcsokat csörgetve kint tüntettünk a tereken, azt vártuk, huszonhat éves fejjel nyilván én is, hogy itt csoda fog történni. Hogy valakik kialakítják a demokráciát, megteremtik a piacgazdaságot, mindazt, amit ’89-ig a Nyugattól irigyeltünk, és minden megy majd, mint a karikacsapás. De mert semmi abból, ami szép és jó, nem hullott csak úgy az ölünkbe, a társadalom helyzete ma nem azt a remélt képet mutatja. Ezért csupán bízni tudok abban, hogy nem ez a köztes állapot marad a végeredmény is. Az akkori Csehszlovákiában a rendszerváltó erők megriadtak a sorra alakuló pártok és politikai mozgalmak lehetséges túlhatalmától? És így inkább az óvatos jóindulat dokumentumai meg intézkedései születtek, semmint a békés, de gyökeres fordulat alapkövei?Inkább azt gondolom, hogy akik az 1989-es fordulat emberséges zászlóvivői voltak, azt hitték, elsősorban nem ők azok, akiknek rögtön helyet kell foglalniuk a parlamenti padsorokban és a miniszteri bársonyszékekben. Úgy vélték, ez nem az ő szerepük, hanem a gyakorlati politika és a gazdasági kérdések iránt elhivatottaké. Az adott helyzet komolyságát és felelősségét talán csak az 1989 decemberében államfővé választott Václav Havel tudatosította annak összes következményével. Sajnos, a rendszerváltó szlovák értelmiség zöme nem így gondolkodott, és csupán később igyekezett a határozottabb befolyásra s pozíciószerzésre. Eleinte egyszerűen nem tartották fontosnak, hogy az akkori idők valamennyi előremutató követelményének megfelelően ők legyenek a tényleges rendszerváltás következetes végrehajtói. Tehát az új intézmények, a gazdasági konszolidáció és a demokratikus közélet konzekvens életre hívói. Ebbe a bársonyos gondolkodásmódba mennyiben rondított bele a nacionalizmus lábra kapása?Sokakat meglepett, és számos dolgot tett jóval bonyolultabbá. Visszapillantva az akkori hetekre és hónapokra, illetve az azóta eltelt évtizedekre, határozott véleményem, hogy a nacionalizmus parazsát mindig konkrét politikai tényezők tudatosan, önös célokat követve szítják. Közvetlenül nyolcvankilenc után pedig az ŠtB korábbi ügynökei is jelentősen hozzájárultak ehhez abban a félelmükben, hogy napvilágra kerülnek az ügynöklisták, ami persze meg is történt. Ugyanakkor bennünket is minősít, hogy a demokrácia békés és gyors megteremtésének reményében erre nem voltunk kellőképpen fölkészülve. Egy negyedszázad tapasztalatainak tudatában hogyan látja: a forradalmakban és az azt követő esztendőkben az ilyen „kicsiségeken” csúsznak el a nagy és közös célok?Hát persze. Vagy legalábbis hozzájárulnak ahhoz. A sok kicsi sokra megy napi gyakorlata egyszer csak eljut egy olyan pontra, ami a komoly dolgokat más irányba tereli. A váratlanul fellépő nacionalizmus is elhintette a bizalmatlanság magvait. Még a magyarokkal szemben megértő politikusokban is. Hirtelen nem tudtak mit kezdeni ezzel a szituációval. Sőt, fölébredt bennük a gyanú, hogy ugyan klassz srácok a magyar barátaink, ám mi van akkor, ha mégis azoknak lesz igazuk, akik szerint egy új, szabadabb politikai légkörben tényleg Dél-Szlovákia elszakítása a fő céljuk... Elegendő volt itt-ott rebesgetni ezt, és az események máris más vágányra kerültek. Pedig máig váltig állítom, hogy ez nem volt jó a demokrácia iránt elkötelezett és ily mód a kisebbségi kérdéshez szintén rokonszenvvel viszonyuló szlovák értelmiségieknek sem, akik minden vonatkozásban egyenrangú partnernek tekintettek bennünket. De a mélyszlovák vonal megerősödése miatt, sajnos, nem engedhették meg maguknak azt a „luxust”, hogy egész mellszélességgel kiálljanak mellettünk. Ez elsodorta volna őket, ami nem volt senkinek, a teljes körű társadalmi rendszerváltás ügyének érdeke sem. Ön a meghatározó változások első két-három évében ott volt az országos politika sűrűjében. Mondhatni a nagy elképzelések és nekibuzdulások időszakában. Akkoriban a hatalom határozottnak, de nem félelmetesnek akart látszani. Viszont már röviddel az 1990-es választások után a hatalom maga is szorongott, miközben azt hitte, hogy mások csak dinamikusnak és nemzetinek látják. Miért lehetett már egy kurta esztendővel ’89 novembere után bátran átlépni az ésszerűség, a tolerancia határait?Ez több mint elgondolkodtató. Őszintén mondom, hogy engem ez nagyon elszomorít. És ilyen értelemben csalódott is vagyok. Mert igaz ugyan, hogy akárcsak minden embernek, értelemszerűen a társadalmaknak is vannak jó meg rossz tulajdonságaik. Persze, ezek kölcsönös arányai a döntők. Mi egyelőre nem tudtuk kellő mértékben fölerősíteni a rendszerváltást követő idők kínálta pozitívumokat. Azokat a társadalmi és demokratikus értékeket, amelyekért 1989 novemberének fagyos napjaiban a kulcsokat csörgetve küzdöttünk. A szóban forgó értékek tisztelete nem ivódott eléggé mélyen a vérünkbe, nincs eléggé élénken jelen a társadalmi gondolkodásunkban. Sovány vigasz, hogy a közép-európai régióban ez nemcsak Szlovákiára jellemző, hanem Csehország és Magyarország is hasonló, esetleg még komolyabb gondokkal bajlódik. Ilyenkor alighanem a szokásosnál is nagyobb figyelem terelődik, terelődne a civilekre. Például Szlovákiában is, ahol a hivatalos parlamenti ellenzék a saját járókájában esetlenkedik. A civilek hangja fölerősödésének milyen esélyeit látja itt és napjainkban?A kérdés pusztán az, hogy mennyire szívós, illetve mekkora erőt képes felmutatni vagy akár mozgósítani a civil szféra. Ahogy az sem mellékes, vajon a mai politikai elit nálunk is arra készül-e, hogy leszámol, jobb esetben „csak” elnémítja a civil szerveződéseket, hiszen azok akkor törvényszerűen megtorpannak és visszafejlődnek. Úgy, ahogy erre Magyarországon már példák sokasága utal. A hatalom számára ugyanis könnyű tíz rohamrendőrt vezényelni egy alapítványi irodába. Vagy az is elég, ha csupán a pénzügyminisztérium árgus szemű ellenőrei jelennek meg, és elkérik az alapítvány könyvelését anélkül, hogy megmondanák: mit és miért keresnek, viszont kutakodni nagy igyekezettel kutakodnak. Gyakran ennyi elég a megfélemlítéshez, dominóeffektusként pedig a civil társadalom javának megbénításához. Az úgynevezett harmadik szektor sohasem volt a társadalom gazdag, anyagilag eleresztett rétege, különböző közösségeik így nemigen bővelkednek tartalékokban. Pedig ez az aktív, főként a fiatalokat formáló társadalmi réteg az, amelynek a jövőben – szerintem – a politikai és közéleti öntudata is már más lesz. Úgy érzi, hogy a mindennapokban sűrűn kell alkukat kötni a túléléshez?Nyilván helyzete válogatja. De rengeteg az olyan pragmatikus ember, akinek semmi gondot nem okoz a napi alkuk megkötése, a többség pedig ehhez igazodik. Röviden szólva: igen, manapság gyakran és talán nem is kis alkukat kell kötni. Ilyen légkörben van még tekintélye a közvéleményt célzó beszédnek?Mondjam, hogy nem?... Nézze, biztosan van, csak ma már nehéz rájönni, hogy ki gondolja komolyan azt, amit mond, vagy pusztán üres szavakkal a mézesmadzagot húzogatja mások orra előtt. Mert ez az utóbbi stílus és „tartalom” az őszinte szándékú nyilatkozatokkal szemben is közönyt válthat ki az emberekben. Huszonöt évvel a rendszerváltás után a tömegek vajon miért nem veszik észre, hogy egy hetyke hatalom a „demokratikus” egypártrendszer központi politikai erőterének esélyeit építgeti? Ami egyben a parlamentarizmus részintézményeinek visszanyesegetését is jelenti!Mert az emberek szívesen elfogadják, hogy más törődjön velük, kész receptek szerint más oldja meg a gondjaikat. Ilyen elvárások láttán szokott jönni valaki – mint annak idején jött Vladimír Mečiar –, és meglobogtatja előttük a szükséges erőt. És ebben a megbolydult világban sokan könnyen, szinte vakon hisznek a minden gond megoldását ígérő „megváltónak”; egyéb alternatívák többnyire nem is érdeklik őket. Bár Szlovákiában, szerencsére, két-három alkalommal – az 1998-as és 2010-es parlamenti voksoláskor, illetve legutóbb az államfő megválasztásakor – a választópolgár okosabb volt, mint az ügyeletes politikai hatalom. Ugyanis van egy határ, ahonnan a demokrácia lebontása már szinte visszafordíthatatlan. Persze, ez nem azt jelenti, hogy naponta tüntetni kell a nyílt utcákon, hanem például a szólásszabadság jogával élve érzékeltetni lehet a hatalommal, hogy nem hagyom magam elbutítva, az orromnál fogva vezetni. Ön, mint mondani szokta: szívvel politizálva Václav Havel pozsonyi irodájának munkatársa is volt. Mára hová iramlott az ő elnöki időközének szellemisége, lelkesedése?Nagyon remélem, hogy ha keresni kell is, de nem minden veszett el belőle. A szívem mélyén tudom, hogy a rendszerváltás igazi értékei mégiscsak itt élnek bennünk. De hát végül ön is kihátrált a politikából...Részemről ez teljesen érthető lépés volt. Csehszlovákia szétesett, a prágai elnöki iroda pozsonyi székhelye is megszűnt, én pedig úgy éreztem, már nincs helyem a gyakorlati politikában. Csehországban nem akartam munkát vállalni, Szlovákiában viszont láttam, hogy nem a magamfajta embernek találták ki az akkori idők szlovák politikáját. Ennyi volt. Ha úgy hozná a sors, ma is kimenne kulcsokat csörgetve a térre?Biztosan, ha olyan gondolatok és értékek vezérelnének, mint nyolcvankilencben.