„Az ujjbegyem dönt, a fejem csak rábólint”

„A csecsemők szeme sötétkék kút, melyen fellátni az égig”(Milan Drozd felvételei) A pécsi tanárképző főiskola elvégzése után két évig a Baranya megyei könyvtárban dolgozott, majd 1979-ben a neves irodalmi folyóirat, a pécsi Jelenkor szerkesztője lett. A folyóirat-publikációk mellett verseivel ekkor már több antológiában szerepelt. Honnan ered az irodalom, a poézis iránti vonzalom?

Az családomban, amennyire tudom, értelmiségi, pláne humán foglalkozást korábban nem űzött senki. Anyai ágon a 18. században Tolnára betelepült svábok, foglalkozásra nézve zömmel hajóácsok, matrózok, kormányosok, tehát hajósok az őseim. A nagyapám is uszálykormányos volt a Dunán. Az igaz, hogy ebben a maga módján van tágasság, van tehát poézis. Annyi legalább, hogy az ember nem ül meg egy helyen egész életében, illetve ha ül is, az a hely mozog. A másik ágon, apám felmenői füzesgyarmati parasztemberek. Apám katonatiszt volt, édesanyám könyvelőként ment nyugdíjba. Az olvasás természetessége, a könyv iránti vonzalom leginkább tőle van. Sokat olvasott nekem, Petőfit, Aranyt, mikor 9-10 évesen elkezdtem verset írni, nyilván ilyesmiket próbáltam utánozni. Hiszen gyerekkorban ez alapjában véve utánzás, produkció. Hogy írtam verset, illetve tudok elengedett kézzel biciklizni, olyankor az még elég közel áll egymáshoz. De színészkedtem, meg rajzoltam is, próbálkoztam mindenféle kreatívságokkal, és hogy valami „ilyesmi” leszek, az nagyon hamar eldőlt. Az, hogy pont író, az egyáltalán nem volt törvényszerű. Tulajdonképpen még akkor sem, amikor már „közöltek a lapok”, 16-17 éves koromban. Protektorom nem volt, kinéztem a jobb folyóiratok címét a könyvtárban, és „az utcáról” elkezdtem ide-oda küldözgetni a verseimet. Harmadikos gimnazista voltam, amikor megjelentem a Jelenkorban.

Milyen volt akkor az irodalmi élet az olyan neves vidéki folyóiratnál, mint a Jelenkor?

Ma már szinte föl sem fogható, hogy mekkora dolog volt, legalábbis az én életemben, hogy Szederkényi Ervin hetvenkilenc őszén odahívott a Jelenkorhoz. Akkoriban szabadúszónak lenni a közveszélyes munkakerülést jelentette, nehezen volt elképzelhető, pláne vidéken, hogy az embernek ne legyen állása. Tehát egy „irodalmi állás” maga volt az Eldorádó. Ervin fiatalítani akart, s bár az akkori kínálatból messze nem én voltam a legjobb, legfelkészültebb, engem választott. Úgy gondolta, velem tudna együtt dolgozni, mint kiderült, tudott is. A váltás nekem azt jelentette, hogy mindenestül, főállásban csinálhattam azt, amit szeretek. Máig úgy élem meg, hogy nekem összesen két évig volt „polgári” foglalkozásom, amíg könyvtáros voltam, hisz a Jelenkor az más volt, az ügy volt, közös és személyes ügy. S ha munka – mert persze munka volt, ahogy az írás is az –, akkor a szónak a nagybetűs, ha úgy tetszik a nembeli értelmében. Szederkényinek rengeteget köszönhetek, azzal, hogy odavett a laphoz, egyszerűen szólva megkönnyítette a szocializációmat az irodalomba. Körülbelül ekkorra lett a Jelenkor valóban országos folyóirattá, a helyi és regionális dilettánsok kiszorultak, egyszerűen nem fértek be a lapba, hisz Pécsett voltak valódi, országos hírű írók, nem is kevesen. Az ottliki „másik Magyarország” hagyománya lengte be, itatta át azt a nagyon jó, az országénál sokkal jobb közeget, amelyben, illetve amely körül, írói értelemben, felnőhettem.

Az ön korosztályához tartozik Zalán Tibor költő is, aki a hetvenes évek végén írt egy tanulmányt, amelyben önmagát és pályatársait „Arctalan nemzedék”-nek nevei. Ez az arc – motívum mennyire foglalkoztatta önt, a fiatal költőt?

Nagyon is foglalkoztatott, nem általában, és nem is túlságosan elvontan. 25-26 évesen, túl az eufórián, hogy közölnek a lapok, valódi és megkerülhetetlen kérdéssé vált, hogy az elvárások, a divatok, a szimpátiák alatt ki vagyok én, ki az én lírai énem, a hősöm, ha úgy tetszik, s milyen viszonyban vagyunk egymással, mi köze van a versbéli énemnek, a szerep-énjeimnek a civilhez és viszont, mit jelent az őszinteség, a hitelesség? Lassan és nehezen tapogattam ki az arcom, amelyet el tudok vállalni, s amely elhord engem. De ez így túl patetikus. Az arccal vigyázni kell, bármit mond róla az ember, könnyen pofára esik. A maga módján mindenki nehezen csinálja meg az arcát, legföljebb úgy mutatkozik, jár-kel a világban, mintha kora gyermekkora óta ez lenne a figurája. Mások szemében én is tűnhettem késznek, véglegesnek, nem tudom. Minél kialakulatlanabbak vagyunk, annál inkább tartunk magunk előtt valami maszkot, hisz óvni kell ezt a nagyon érzékeny, képlékeny belsőt, ami idővel, jól és rosszul, megszilárdul, önmaga kérgévé válik.

1986 végén Budapestre költözött. Miért?

85-ben kissé szétdűlt az életem, mondhatni összecsaptam a saját fejem felett. Harminckét éves voltam, végleg el kellett döntenem, mit kezdek az életemmel, levonom-e az eddigiek konzekvenciáit – jót is, rosszat is – vagy nem. Elváltam, otthagytam egy bejáratott, de nem jó létezést, s a szabadság kétségbeesett könnyűségében eldöntöttem, hogy el mindenhonnan, el Dorádóból is. Tudtam, hogy hosszú távon jó döntés, de ha rossz is lett volna, bátor lettem tőle és nyugodt. Igaz, a döntés után, mivel Szederkényi beteg lett, maradtam még egy évet. Nem a lap miatt jöttem el, sőt. És nem a város miatt.

Mindeközben kialakított egy sajátos költői-írói nyelvet. Műfajoktól és műnemektől függetlenül. Hihetetlenül izgalmas (és szórakoztató), ahogy megragadja az ember belső világának külső jegyekben, elsősorban szóban, szóképekben megnyilvánuló mozgását. Mi költészetének, prózájának a legkarakterisztikusabb élményköre?

Ezt igazán nehéz megmondani. Talán a hétköznapiság, ahogy a szürkeségben, a monotóniában megvillan a rendkívüli. A profánban a fenséges, a nevetésben a sírás és fordítva. A törött, rontott nyelvben a színtiszta olykor a parodisztikusan túlhúzott költészet. Látja, élménykörről kérdez, és én itt a groteszkről beszélek, ami szemlélet, gondolkodásmód, Hašek, Mrozek, Örkény Közép-Európájában az anyatejjel szívja magába az ember. Édes hazáinkban füst, jajgatás és röhögés íze van az anyatejnek. Az kétségtelenül rám vall, hogy mit írok meg, mit nem, mit veszek észre a világból, mit nem. A választás olykor szerencse dolga, olykor a zsigereké, az ujjbegyem dönt, a fejem csak rábólint. Tény, hogy a vesztesek inkább érdekelnek, mint a győztesek, a törött, elmávadt életek jobban, mint a diadalmas törtetők. A balekok jobban, mint az élet császárai. És persze mint alapélmény a halál és a szerelem. De abba is hagyom, erre csak közhelyeket lehet válaszolni.

Több verseskötet után 1990-ben jelent meg „A test angyala” című, Sárbogárdi Jolán álnéven írt lányregény-paródiája, majd kicsit később a bevezetőben említett „Ibusár” című színmű alapgroteszkje. A főszerepben Sárbogárdi Jolánnal. Akkoriban fordult a figyelme a szöveg dramatizált változata, a színház illetve a hangjáték felé?

Igen, akkor, amikor a Rádió felkért, írjak hangjátékot A test angyalából. Korábban sose csináltam ilyesmit, jószerivel még prózát sem írtam. Furcsán van ez a figyelemmel, nem az én figyelmem fordult a színház és a hangjáték felé, hanem fordítva. Nem hiszem, hogy magamtól eszembe jutott volna a hangjáték, de nagyon jó, hogy Magos György megrendezte a Rádióban.

És miért éppen Sárbogárdi Jolán?

A nevek különös képződmények, valahogy keringenek a levegőégben, néha az ember közelébe jönnek, mint az angyalok, vagy éppen a néma, színes papagájok, melyik hogy. Már valamikor a nyolcvanas évek elején ráleltem erre a névre, illetve megtalált ez a név, ez a félig üres jelsor, hogy pontos legyek. A test angyala című lányregény-paródiában tulajdonképpen azt akartam kipróbálni, hogy milyen az, amikor valaki leül, és anélkül, hogy nyelvben vagy bármiben gondolkodna, füzetesregény-írók módjára leblattol egy történetet, amelynek van eleje, közepe, vége. Az izgatott, hogy egyáltalán milyen az, történetet írni. Milyen érzés. S egy hétvégén megírtam a kisregényt, az volt a szabály, amit magam számára állítottam föl, hogy nem hagyhatom abba, és nem lapozhatok vissza, továbbá nem javíthatok, mármint az első változaton. Persze épp az alapszabályt nem tartottam be, nagyon is nyelvben gondolkodtam, sőt, semmi másban. Sárbogárdi Jolán hús-vér fikciós figurája később, az Ibusárban teremtődött meg igazán, amit szintén hangjátékként, egy rádiós pályázatra írtam. Nem én teremtettem, hanem ő teremtette meg magát... Kicsit el is szégyelltem magam, hogy mit szórakozom itt valakivel, valakinek a nevével, mert hogy Jolán egy valódi személy, még ha fiktív is, az nyilvánvaló volt. Ezért gondoltam, hogy az üres név alá vagy mögé meg kéne írni magát a figurát, a hús-vég fikciót. Személyiséget kéne adni neki, igazi szenvedést, veszélyes bolondériát, hisz a kisregényben csak nyelve van, de sorsa nincs... Aztán amikor az ember elkezd mozgatni egy alakot, és észreveszi, hogy egyszer csak az alak mozgatja őt, nem olyan a jelleme, mint szeretném, szóval nem én csinálom, hanem ő csinál engem, vagy legalábbis egymást teremtjük. Nyelvből van és élni kezd.

Ha az ön irodalmi munkásságáról esik szó, legelőször mindig a nyelvvel való kivételes kapcsolatát említik.

Nyilván ez látszik, ez az, ami leginkább megragad és megragadható. Ez talán ösztönök és adottság kérdése, kit erre, kit arra visznek az ösztönei, a megérzései, mely megérzéseket aztán viszonylag tudatos reflexiókká, nagyképűen: alkotómódszerré érlel az idő, a recepció. Másfelől tán a költői kondíciókból fakad, a vonzódásból a nyelv mikrochipjei, a trópusok, a különös szóképek, a sűrű és nagyon érzékletes nyelvi alakzatok iránt. Olykor egy képpel hosszú leírásokat kerül meg az ember. Ha működik a nyelv, amit épp használok, akkor a figurát ez jellemzi a legpontosabban, nem amit mond, hanem ahogyan mondja. Mondjuk ez minden szövegműre érvényes, hogy nem a mit, hanem a hogyan a kérdés. Én azt szeretem, ha magából a nyelvből bomlik ki a történet, nyilván azért, mert a szó eredeti értelmében nem tudok jól történetet mesélni. Az az igazság, én a történetekben hiszek, de a történetmondásban kevésbé, legalábbis a magaméban.

Pályája során eddig már nagyon sok díjjal jutalmazták a műveit. Legutóbb megjelent két könyve a Hősöm tere című regény – amely egyébként brilliáns szatíra, a képzelet megrázóan kacagtató halálugrásaival – illetve az idei könyvhét, na meg alighanem az évtized legizgalmasabb verseskötete, a Grafitnesz. Általában hogyan dolgozik?

Ha munkával telik a nap, akkor jó. Ha ki sem mozdulok, ha föl se veszem a telefont, még jobb, de ilyen napból kevés van. Ezek legföljebb a „statáriumi” időszakok, amikor nincs mese, az utolsó pillanatban be kell fejezni, illetve le kell adni valamit. Bár, ha jól belegondolok, nekem az utolsó tizenöt évben mindig utolsó pillanat van.

Nemrégiben született meg az első gyermeke. Ez mennyit változtat(hat) egy férfi életén?

Sokat. De nem annyit, mint kéne, úgyhogy nem sokat, legalábbis ami az életem vízvonal fölötti részét illeti. Több szervezést igényelnek az úgynevezett hétköznapok, de hát van egy fantasztikus anyja, és amit tehernek vagy teherszerűbbnek szoktak mondani, az rá marad. A lányunkat Anna Bertának hívják. Nem hiszem, hogy van esszenciálisabb vagy egzisztenciálisabb elfoglaltság, mint belenézni egy csecsemő szemébe. Egy sötétkék kútba, amelyen még fellátni az égig.