Az őszinte érzelmek sosem mennek ki a divatból

„Tudatosabban élek, jobban megválogatom, mi az igazán lényeges”Somogyi Tibor felvételeValószínűleg ennek az egyszerű titoknak köszönheti a Homok a szélben, a Maradj velem, a Kevés voltam neked – és még sorolhatnánk a dalokat –, hogy nemcsak azt a kort idézik meg, amelyben születtek, hanem ma is újak, igazak, szívhez szólók.

A hátsó udvarból, amelyet szintén megénekeltél, hogyan vezetett a ferencvárosi kölyök útja a színpadig?

Szó szerint az udvarban kezdtem, először lelkes hallgatóként, mert gyerekkoromban vasárnaponként vándorzenészek járták a pesti bérházakat. Megálltak lent az udvar közepén, és játszottak a gangokon összesereglett lakóknak, akik a produkció végén aprópénzt dobáltak nekik. Ez nagyon tetszett nekem, legalább annyira, mint a harmonika- vagy a hegedűszó, és elhatároztam, hogy én is ilyen „udvari zenész” leszek. Az apai nagyszüleim neveltek, mert nagyon korán, négyéves koromban elveszítettem az édesanyámat, és tőlük kaptam karácsonyra egy tangóharmonikát. Ez lett a legkedvesebb játékom. Először csak a vándorzenészektől hallott dallamokat próbáltam eljátszani, aztán amikor ez már ment, hallás után kitaláltam hozzá a kíséretet is. A családom hamar felfigyelt a muzikalitásomra, de az igazi nagy megmérettetés az volt, amikor az egyik hétvégén egy vándorzenész sem jött és én kimerészkedtem a harmonikámmal a gang alá. Az emeletekről senki sem látta, ki játszik, de ugyanúgy repültek a pénzek, mint máskor, úgyhogy innen kezdve meg voltam győződve arról, hogy én csak zenész lehetek. Szerencsére, a házban lakott egy zongoratanárnő is, aki mindezt látván, hallván elkezdett foglalkozni velem. Nagyon könnyen ment a tanulás, ezért teljesen egyértelmű volt, hogy amikor iskolába mentem, zenei általánosba írattak zongora szakra.

Mégsem lett belőled komolyzenész.

Erről már a zenei gimnázium és a kor tehet. Akkor, a hatvanas évek végén csak két dolog foglalkoztatta a fiatal fiúkat, a foci meg a beatzene – mondjuk, akkor még mindkettő másról szólt, mint most. Mi is csak az iskolában zongoráztuk Bartók meg Chopin műveit, emellett mindegyikünknek volt egy zenekara, amellyel a Beatles meg a Rolling Stones számait próbáltuk utánozni. Egy kerületi Ki mit tud? selejtezőn így kerültem össze 1968-ban a Neoton együttessel, és ekkor dőlt el végérvényesen a sorsom – a nagyszüleim, az apám legnagyobb bánatára. Csak akkor nyugodtak meg, amikor elolvasták az első rólam szóló újságcikkeket, szerepeltem a tévében és gratuláltak a szomszédok, mert látták, hogy megtaláltam a helyem.

Soha nem volt benned semmiféle kétely, jól teszed-e, hogy egy teljesen új zenei világért elhagyod a nagy klasszikusokat?

Nem, mert nagyon nagy volt az előbbi vonzereje. Ráadásul benne volt a lehetőség, hogy ehhez még én is hozzátehetek valamit, hiszen előttünk itt nem csinált még ilyet senki. A bennünket körülvevő rajongás sem volt mellékes, mert az a siker, ami akkor nekünk megadatott, össze sem hasonlítható a mai lehetőségekkel. Biztos szerepe volt ebben annak, hogy akkor a könnyűzene még hivatás volt és nem iparág, de annak is, hogy még álltak a kőfalak és itt mögöttük sok mindent csak dalokban lehetett elmondani.

A daloknak köszönhetően pedig el is lehetett jutni a kőfalakon túlra.

Negyedikes gimnazistaként, 1970-ben jutottam ki először egy afrikai turnéra, visszafelé pedig Amszterdamban láttuk a legnagyobb bálványunk, a Black Sabbath koncertjét. Ez akkor olyan nagy dolognak számított, hogy otthon már az is boldog volt, akinek elmondtuk, mit láttunk. Sok olyan örömben volt részünk a zenének köszönhetően, amely ma már szinte felfoghatatlan – kezdve egy igazi márkás farmernadrágtól, egy minőségi hangszertől egészen addig, hogy annyi banánt ehettünk, amennyi csak belénk fért.

Ilyen tapasztalatok után nem volt nehéz visszajönni a hazai szürke valóságba? Mennyire lehetett a hatvanas–hetvenes évek Magyarországában sztárnak lenni?

A nyugati értelemben semennyire, hiszen mi nem voltunk távoli, megközelíthetetlen eszményképek, velünk naponta lehetett találkozni a pesti utcán. Sztárkultusz nem volt nálunk, de ehelyett volt nagyon sok szeretet a közönség felől és sokáig teljes értetlenség a hatalom részéről, hiszen ez az új zenei jelenség teljesen átformálta a fiatalok öltözködési és viselkedési szokásait. Érett fejjel ma már ezt is másként látom. Ami akkor úgy tűnt, hogy a hatalom meghajolt a népakarat előtt, amikor megtűrt bennünket, arról ma már tudom, hogy csak rájöttek: jobb, ha a fiatalok a koncerteken vezetik le a feszültségeiket és indulataikat, mint ha az utcán randalíroznának. Talán attól is tartottak, hogy ha ezt nem engedik, jöhet valami még rosszabb, még vadabb, és miután megjelentek az első lemezek, meglátták ennek a jó oldalát is, mint például a lemezeladásokból származó busás bevételeket. Persze, elsősorban a politikailag megbízható zenészek kerülhettek reflektorfénybe, de lassan mind kitanultuk, hogyan lehet kijátszani a sanzonbizottságot – néha azt hiszem, még hálás is lehet neki az utókor, mert nélkülük nagyon sok árnyalt, mély értelmű szöveg nem született volna meg. Nem mondom, hogy ma a cenzúra híján írnak ennyi bugyuta dalt, de akkor ennyire bárgyú szövegek nem maradhattak fent a rostán, mert minőségben is meghúzták az alsó határt. Ma bármilyen ízlésficam érvényesülhet, ha valakinek elég pénze van hozzá, és ez odáig vezetett, hogy a hallgatóság nagy részének már elvárásai sincsenek.

A Neotonba zenésznek hívtak és nem dalszerzőnek. Mikor jutott eszedbe, hogy ezt is megpróbálod?

Az első időszakban, amikor nálunk még minden beatzenekar külföldi számokat játszott, csak orgonista voltam a Neotonban, és nem is kísértett meg a gondolat, hogy én is tudnék olyat komponálni, mint Paul McCartney. Az én zeneszerzői időm a hetvenes években, az első woodstocki fesztivál után jött el, amikor Som Lajossal elhatároztuk, hogy nem slágeres, vokális zenét akarunk játszani, hanem keményebb rockot, olyat, amilyet a Black Sabbath vagy a Led Zeppelin. ĺgy alapítottuk meg Radics Bélával és Brunner Győzővel együtt a Taurust, amely 1972. május 1-jén mutatkozott be a Budai Ifjúsági Parkban tízezer ember előtt. Ekkor kezdődött az alkotói korszakom, és ekkor ismerkedtem meg Horváth Attila szövegíró barátommal is. Szerencsés időszakban, mert a Taurus az egyike volt az első supergroupoknak, vagyis az ismert zenekarok tagjai által létrehozott bandáknak, és ennek köszönhetően nagy figyelem irányult ránk. Bennem mindig voltak dallamok, ha fogalmazhatok ilyen fennkölten, de arra, hogy a hangszerelésükkel bíbelődjek, sokáig nem gondoltam. A Taurus hozta ki belőlem ezt a tehetséget, de sajnos, a nagy közönségsiker ellenére is csak egy kislemezt tudtunk kiadni. Csak hogy érzékeltessem a kor abszurditását: azért kerültünk tiltólistára, mert egy fergeteges koncert után a közönségünk azt skandálta végig a városon, hogy „Radics Bélát a pártba!”, „Béla a király!” és „A kőfalak leomlanak! ” Csak akkor enyhültek meg egy kissé az illetékes elvtársak, amikor Som Lajos helyét Zorán foglalta el a basszusgitárosi poszton. Ő elfogadott ember volt a politikai vezetésnél, és ennek köszönhetően legalább egy kislemezünk megjelenhetett. Viszont a zenekar népszerűsége jelentősen megcsappant, és egy jugoszláviai turné, ahol a szervező lelépett a pénzünkkel, megadta a kegyelemdöfést is.

De azért a kedveteket a zenéléstől nem vette el.

Azt nem, csak pénzünk nem volt arra, hogy rendes hangszereket vegyünk. Ezért mentünk ki külföldre vendéglátózni, de miután anyagilag egy kicsit összeszedtük magunkat, rögtön hazajöttünk. Koncz Zsuzsa akkor épp zenekart keresett, így alapítottuk meg az ős-Korált, de ez a zenekar saját számokat még nem játszott, csak Zsuzsát kísérte. Ha Szörényi Levente még kétszáz évig élne, akkor sem tudná már annyi dalomat eljátszani, mint ahányszor én elsikáltam a számait. Untam is rendesen, nagyon szerettem volna már saját számokat játszani. Végül az élet megoldotta a dolgot, és 1977-ben megalakulhatott az önálló életű Korál.

Abban az időszakban a kemény rock hódított. Hogyan fogadták a fiatalok a te lírai hangvételű számaidat?

Nagyon jól, sőt még a Taurus egykori közönségét is sikerült megtartanunk, mert azokat a számokat is játszottuk, amelyeket akkor írtam. Az eltelt évek alatt annyira konszolidálódott a politikai helyzet, hogy ekkor már lemezen is megjelenhettek, és az 1980-as Táncdalfesztiválon bemutatott Homok a szélben című dallal az idősebb generációt is megnyertük. Én innen datálom azt a pillanatot, amikor a Korál különvált a többi akkori magyar zenekartól, és valami egészen más stílusú zenét kezdett játszani. Nagyon szép, gazdag korszak volt ez, csak 1985-ben döntöttünk úgy, hogy leállunk, mert már a diszkóstílus uralta a magyar zenei világot. Több hangsúlyt helyeztek a látványra, az öltözködésre, a cirkuszra, mint a zenére, és ebben én nem akartam részt venni. Mégsem maradtam tétlenül, mert szerencsére, épp akkor találtam rá egy romos kápolnára Sitkén.

Csak úgy megláttad és megszeretted?

A környéken turnéztunk és szállást kerestünk, amikor valaki a sitkei kastélyfogadóba igazított. A tévéből már ismertük a tulajdonost, aki rendbe hozta az épületet, és tulajdonképpen ő inspirált, hogy a kápolna helyrehozatalába mi is beszálljunk. Azóta minden évben, augusztus utolsó szombatján egész napos rockfesztivált rendezünk ott, idén már a huszadik alkalommal találkozunk. A jubileumi koncert érdekessége az lesz, hogy idén ugyanazok lépnek fel, akik 1986-ban az első alkalommal, vagyis a Lord, a Kormorán, Deák Bill Gyula és a Korál. Hál’ istennek a kápolnán is meglátszik, hogy nemhiába igyekeztünk, mert mostanra sikerült gyönyörűen rendbe hozni.

Közben pedig filmzenék szerzőjeként is bemutatkoztál, de mostanában már nem lehet a stáblistákon olvasni a nevedet.

A nyolcvanas években nagyon sok felkérést kaptam a televíziótól és a mozifilmipartól is, ahhoz a korszakhoz fűződik az egyik legnagyobb slágerem, az Évszakok is. Azóta nagyot fordult, durvább lett a világ, és másról szólnak a filmek – az én lírai zeném nem illik a mondanivalójukhoz.

Évszakok címmel volt néhány éve egy televíziós műsorod is. Annak miért lett vége olyan kurtán-furcsán?

Nekem sem magyarázták meg. A négy évvel ezelőtti kormányváltást a televízióban is személycserék követték, és akivel akkor a szórakoztatást elképzelték, az nem én voltam, hanem a Lagzi Lajcsi. Sajnáltam, mert szerintem van létjogosultsága olyan műsornak is, amelyben nem ugyanazt a húsz „sztárt” vonultatják fel Bajor Imrétől Győzikéig, hanem kevésbé ismert, de annál érdekesebb emberek beszélgetnek valóban érdekes dolgokról. Nálunk a központi téma a zene volt, hiszen én ehhez értek, de emellett nagyon sok mindenről szó esett, és azt hiszem, elég életszagúak voltak ezek a beszélgetések – ellentétben azokkal a műsorokkal, ahol mindenáron érdekes sztorikat kell mondani és bombasztikus bejelentésekkel sokkolni a nézőket. Vannak most is ötleteim, ha elfogadják, lesz belőle műsor, ha nem, nem. Könyökölni nem fogok érte, annyit nem ér az egész.

Úgyis lefoglal a lemezbemutató Korál-koncert előkészítése.

Igen, valamikor a nyár végén lépünk fel régi sikereink helyszínén, a Kisstadionban. Ez lemezbemutató koncert lesz, mert augusztusban jelenik meg a legújabb lemezünk, amelyen az új dalok mellett egy huszonöt perces blokk is lesz szimfonikus zenekarra áthangszerelt régi Korál-számokból. A szlovákiai közönség azonban hamarabb is találkozhat velem, június 11-én Krasznahorkaváralján lépek fel a rozsnyói Sexit együttessel, amely tagjaival 1993-ban a Gyertyák a téren című lemezt készítettük.

Ma inkább nosztalgiázó középkorúak vagy régi, nagy idők iránt érdeklődő fiatalok kíváncsiak a Korálra és rád?

Remélem, hogy is-is. Néha engem is meglep, mennyire ismerik még a tizenévesek is a számainkat, és abban bízom, hogy ez azt jelenti: még nem veszett ki a világból az érzelmek iránti igény. Igaz, hogy aki kimutatja örömét, fájdalmát, az sebezhetőbbé válik, de igazi emberi kapcsolatok csak őszinte érzelmekre építhetők. Még a dalok közül is a lírai hangvételű számok a maradandóbbak, ez biztos nem véletlen.

Néhány éve komoly szívműtéten estél át. Sokat változott azóta az életed?

Tudatosabban élek, jobban megválogatom, mi az igazán lényeges. A kórházban fekve volt időm mindent végiggondolni, rájöttem, hogy szinte mindent elértem, amiről sráckoromban álmodoztam. Nagyon sok sikerben volt részem, talán írtam néhány maradandó számot, elmondhatom, hogy kész a leltár, de egy gyerek még nagyon hiányzott. Akkor megfogadtam, mindent el fogok követni azért, hogy legyen, és a sors megadta nekem. Ferike ma már nyolcéves, és a fociért ugyanúgy rajong, mint én, szerepelni is szeret, de zenész nem lesz belőle, mert nincs hallása. Nem sajnálom, sőt talán örülök is neki, mert ez a világ úgysem az igazi zenészeknek kedvez.