Az Ondava-völgyi Árkádia asszonya

Feltár olyan értékeket, melyekről keveset tudhattak, bár részben a mi értékeink is, mivel nálunk (is) születtek. Formaviláguk, lelkiségük szűkebb pátriánkhoz kötődik. Amikor alkotójukról készülök szólni, Kassákkal kezdem, s nem oktalanul. Egykori íróink-művészeink munkái rádöbbentenek, hogy volt idő, s nem is régen, amikor az alkotó emberek a szakmai rokonszenv, mintegy a céhi együttérzés, bizonyos közös „lelkiség” hangján szóltak egymás munkájáról, az ész logikája mellett a szív hangjával átmelegített érzékenységet sem mellőzve. A szakmai-emberi szolidaritás kinyilvánítását sem átallották. Esetünkben bizonyos „felvidékiség” jegyeit például, hogy a dolgok elébe menjek. Kassák első könyve így kerül látókörünkbe, Életsiratás című novelláskötete, amely 1912-ben jelent meg. Kassák, az érsekújvári kovácssegéd irgalmatlanul nehéz gyerekkor és fiatalság után, súlyos életút során jutott el Budapestre, hogy fiatal költőként, lapszerkesztőként a modern költészet kérdéseiről vitázzon Babits Mihállyal. Témaként és életérzésként vitte magával a nyomorult sorban élők egyszerű életének tragikumát, az akkori felvidéki lét stigmáját, kallódó lelkek vágyainak mesebeli voltát. A könyv figyelmet keltett. Lesznai Anna a Nyugatban ismertette az Életsiratást. Ahogy írja: „szerető lelkesedéssel”. Pedig „borzalmasan szomorú könyv; amint az élet – úgy éppen –, nem tudja az ember, miért szereti ezt az írást… Minden borzasztó; az ínség és a tulajdon, a nyavalya és az állati egészség s a szerelem, mely mindeneket megmarkol és felkavar. S mégis végig úgy érezzük, a borzalom csak fátyol, mely alatt valami gyönyörű, valami édesdeden szent rejtezkedik… minden novellája mögött ott lappang a mese, s általütvén a novella fekete bötűin, nagy gazdag ragyogással tölti el őket… Vitt… fel a Duna mentén, egyre zöldebb folyók partján, a források felé, Tótország felé… (hol) télnek, nyárnak, tavasznak még megőrződött sorszerűsége… Minden írását áthatja és összetartja az, ami legértékesebb eleme minden hitnek, mesének, játéknak és művészetnek. Az, hogy – nem tudom, hívő vagy hitetlen a megírójuk, de ez mindegy – istenérzés, alkotóvá izzott érzése a létnek van megettük. Szerelme és követése azoknak a szívós gyökérszálaknak, melyek a sokféle felszínről az egyetlen, mindent összpontosító mélységig vezetnek. Életünnepélyességnek tudata…” Az elismeréshez Kassák így viszonyult: „…Lesznai Anna cikke mellett álltam meg hosszabb ideig… Volt egy passzus, ami meggondolkoztatott… Fölveti a kérdést, hogy istenhívő vagyok-e, s nem tud választ adni rá, de érzi, hogy mély vallásosság van az írásaim mögött. Nem vagyok istenhívő, nem vagyok vallásos, s mégis örülök neki, hogy kritikusan megérinti azt a pontot. Amit ő az írásaim mögött érez, azt én élő, érző, gondolkodó emberségnek nevezem.”

A bővebb idézet nem csak a témára vonatkoztatva jogos, hanem általánosabb értelemben is, arra utal, hogy a benne rejlő esztétikai minőségek és értékek, a morális és lélektani megközelítés módja ma is időszerűek, nem idejétmúltak, még csak nem is archaikusak. Talán nem divatosak. Ez azonban aligha korunk előnye. Inkább kiürülésére, irányvesztésére, fenyegető torzulására utalnak. Kassák és Lesznai Anna „egymásra érzésében” olyan humánus és művészetfilozófiai érték – jelenség, eszmény – rejlik, amely ma is figyelmet érdemel. Az irodalmi folytonosság mélységére, búvópatakként rejtező erejére utal, annak etikai összetevőjét jelzi. Arra a lehetőségre, hogy a különféle szellemi és lélektani habitusok megérthetik egymást. A két alkotó azonossága, hogy a monarchiabeli Felső-Magyarország neveltjei, gyerekkoruk, családi körülményeik azonban eltérők. Lesznai Anna nagyapja, Moscovitz Mór zsidó orvos Zemplén megyében küzdött az 1831-es kolerajárvány ellen, az Andrássyak háziorvosa lett, majd a kiegyezés után 1867-ben Andrássy Gyula miniszterelnök hálából nemességet, bárói címet adományozott a Moscovitzoknak. ĺgy vásárolhatták meg Körtvélyesen a 18. században épült barokk Szirmay-kúriát. A család azután tavasztól őszig Körtvélyesen (Dolný Hrušov) tartózkodott. Moscovitz Geyza jogászdoktor kúriája, Anna apjának a birtoka és kastélya a korabeli művészet és gondolkodás, a szellemi elit találkozóhelye lett. Budapesten születik 1885-ben Moscovitz Amália, művészi nevén Lesznai Anna, nevét a felvidéki Leszna falu után választotta. Tegyünk még egy összevetést! A két évvel fiatalabb Kassák a monarchia békeidejében a korra jellemző családban eszmélkedik, a patikaszolga szlovák apa, a „papa” és a mosónő magyar anya, a „mutter” együttélése nehéz gondteli szegénységre, kisvárosi proletár létre, a sors mélységeinek megtapasztalására döbbent. Lesznai Anna – barátai Málinak szólítják – gyerekkora polgári-nemesi földbirtokos létben, kultúra és önművelés családi biztonságában történik, otthon tanul, nem jár iskolába, s ez bizonyos autodidakta vonást kölcsönöz számára, mely egyébként Kassáknak is jellemzője. A természet közelségében, az egyszerű emberek világa közelében, mintegy a munka és az anyag bűvöletében nőnek fel. Kassák korai szerelme az izzó, képlékeny vas s a hevített acél hője, Lesznai Annáé a táj, a tárgyak, a szőttes és a hímzőfonal, a kert és a növények, a lesznai anyagi lét. Mindketten „több műfajúak, költő, író, középművész, gondolkodók” lesznek. S a későbbiekben további rokon vonásuk: változatos sorsuk, a gyerekkor színhelyétől való végső eltávolodás, a világba-dobottság gazdag nyugtalansága, az emlékezés el nem múló lehetősége és a nosztalgia alkalmai, a huszadik század európai történelmének való alávetettség.

Mindezek tudatában a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában rendezett kiállítás anyagát élmény megtekinteni. Hűen megjeleníti, amiről csak sejtelmünk lehetett. Láthatjuk az egykori körtvélyesi kúria és a Kert világát, a környék népét és a költőnő társaságát jelentő Nyugat köreit, a szellemi és művésztársakat, az alkotóerő reflexióit környezetére, s mindenekelőtt magát az alkotót, a Nyolcak csoportjához közeli formaművészt és finom ecsetű festőt, a gazdag képzeletű mesélőt. Első benyomásunk valamiféle végtelen életöröm melegsége! Oly gazdag színvilágot és formakultúrát látunk, oly pazar és életvidám ragyogást, hogy arra gondolunk, bármilyen lehetett, változó, gondokkal teli s a fájdalomnak sem híján való a művésznő sorsa, mintha életerői kiapadhatatlanok lennének, sosem veszítette el hitét. Nem (csak) a szecesszió felszabadultsága, modern lendülete ez, több annál: valamilyen elemi női-asszonyi életöröm, amely az élet értelmét önmaga létében találja meg, s ez kielégíti őt! Pesszimizmusnak sem látjuk nyomát. Schöpflin Aladár írja róla: „Közel él a természethez, a faluhoz, nagyon tud gyönyörködni a falusi házban, kertben, virágban, gyümölcsben, általában szenzuális a látása, könnyen hangolódó az érzése… Az élettel szemben való magatartása: tudatossá igyekszik tenni magában, hogy elérhesse teljességét, döbbent érzéssel várja, amint hozzáér, örömét, szenvedését egyaránt.” Ilyen magas színvonalú familiáris és panteista életérzés szín- és formakultúrája néz ránk a falakról, Lesznai Anna „felvidéki Árkádiája” a körtvélyesi „Jardin Paradise”, a Kert, későbbi önéletíró családregényének a címe: Kezdetben volt a kert… Színkavalkádját és vonalvezetését szemlélve számos keleties vonás kíséretében az „életfa” is eszünkbe jut, s még inkább a – Kassák okán is felemlített – mese, népi élet egyszerű csodái, élettényei szimbólummá érlelt, művészi felfogásban, a lelki átélés nemes költőiségében: népi életképei – személyesen – megrendítenek. Nemcsak játékosan gazdag színviláguk, hanem talán még inkább formai-groteszk valóságuk, az alakok és alakzatok karikaturisztikus egyszerűségében rejlő báj, a figurák mesebelisége. A későbbiek során vagy talán majdnem egy időben ez a rokonszenvesen groteszk vonás Tallós Prohászka Istvánnál jelenik meg, hasonlóan színpompás kivitelben, leginkább vásárképein, ami azonban nem szociális látásuk azonosságára utal, talán inkább az egyszerű és elemi falusi életöröm játékosan groteszk kifejeződését sejthetjük mögötte. Olyan meseelemet, amely a drámát elviselhetőnek érzi, a tragédiát sorszerűnek, és az élet pesszimisztikus, lemondó szemléletére kevéssé van érzéke. Gyakran érzem ezt így, s szólok róla, mert az életérzés sajátos „hazai” lehetőségének vélem! Emberi életérzés és művészi szemlélet, a rokonszenv és megértés elsődleges számára, s az érzésteli beleélés képessége, amely népmesei látomások és méretek fényében látja és láttatja a sorsot, akár a végzetet is! Van ebben féltés és megbocsátás, örömteli szerető mellre ölelés, de a szemlélődő nyugalom is része, fontos vonása a megbékélt intellektus alkotó nyugalma, s valamiféle keleties bölcsességtől sem mentes.

Lesznai Anna írja idézett Kassák-recenziójában: „…számomra igen komoly dolog a mese… Nem az a mese lényege, hogy csudálatos dolgok esnek meg benne, de hogy győzedelmeskedik, megvalósul, mintegy világalkotó princípiummá válik benne a csuda… A mese beteljesedik, befejezése van, de nincs belőle ébredés, mert valóságosabb a valódiságnál.” Szemléletét mind iparművészi munkái – hímezés- és gobelintervek, könyvborítók –, mind későbbi – „bruegheli” – korszakának faluábrázolása és parasztképei alátámasztják. Valami olyat találunk rajtuk, ami mélyen esztétikus, mert szép, harmonikus, bájos és elbűvölő! A kiállítás katalógusában találjuk a Kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban című mesekönyvének (1912) illusztrációját, a címe: Kilátás a körtvélyesi ház teraszáról. Vélhetnénk idillnek is. Kerek asztalkán virág és gyümölcs, fehér támlájú széken kék takaró, cserépben stilizált virágcsokor. Meleg piros és sárga, halványabb zöld és kék színek, a teraszt rőtbarna korlát határolja. A távolban hullámos lágy vonalú lila hegyek, a világoskék ég felé sötétkék lepke száll. Fák, templom, házak, stilizált falukép, táblás zöld mező. Mégsem idill, nincs benne ember, megkomponált szép látvány. Hiteles mesebeli táj, mintha a szemlélődő lélek nyugalmának a metaforája lenne. Nem sugall drámát, de nem is andalít el, szépségében van valami figyelemkeltő – bizonyára a zárt kompozíció teszi –, mintha éberségre intene: merülj el látványomban, s gondolj mögé! A tiszta égen miért van elszálló lepke nem pedig felhők? Egy másik (fény)képen Lesznai Anna hímez a teraszon, mintegy évtizeddel későbbi felvétel. Simán hátrafésült hajú, egyszerű asszony, barna arccal, erős karokkal, házi ruhában, a kép a dolgos otthonosság megnyugtató látványát nyújtja, varrogató anyát juttat eszünkbe. Talán Lesznai Anna művészetének is ebben van lényege: a mű az alkotássá nemesedett munka eredménye! Az anyag áll középpontjában, melyet formálni, alakítani kell, mely művé dolgozva is anyag marad, mintegy megéledve, ősi, elemi és megfogható anyag, melybe az ember lehelt lelket! Nyugalmat, jó érzést áraszt, elbűvöl és fellelkesít, szépsége a lélek nemességétől van, melyet az alkotótól kapott. Mintha ez lenne a művészet egyik – alighanem keleti gyökérzetű – lehetősége! Ilyen gondolatok foglalkoztatnak, s elmélyülnek bennünk, amikor a falon a dokumentumok között megpillantjuk a múlt századelő másik nagy íróasszonya képét, Kaffka Margitot. Ismert irodalomtörténeti kép, történeti dokumentum. Szétbomlott hajú, tragikus női arc, mágikus szemek, a tekintetben lázongó szenvedély, az intellektus tudásvágya, mindent felforgató, izzó nyugtalansága. Mintha a másik lehetőség lenne, az alkotó nőiség megszenvedett formája! Az otthonosság és nyugtalanság állomásai. Megértjük, hogy Lesznai Anna Körtvélyese, a költőnő, a kúria és környezete egész sor kiváló szellemiség – Adytól kezdve Jászi Oszkár, Lukács György, a Nyolcak, Bartók, a szomszédságból Mihályi Ödönék, a kassai Kazinczy Kiadó szerzői – középpontja lehetett. Az asszonyi élet, a költősors a későbbiek során egészen New Yorkig sodorja őt. A háború után se Körtvélyest, se Lesznát nem látta többé. Ebben is van bizonyos „felvidéki” minőség, akár Kassák sorsában. A Csemadok érsekújvári szervezetének megkeresésére, díszpolgárrá választása ügyében, így válaszolt Kassák: „Földijeim és Barátaim! – Egy hosszú életen át hű fia maradtam városomnak és soha nem felejtettem el, hogy ott ringatták bölcsőmet, ott voltak tanítóim és játszópajtásaim. Mindmáig nem lettem igazán budapesti, egy kis városhoz kötnek emlékeim. Beszédemből az egykori újvári tájszólást sem tudtam kiiktatni… szülőföldemhez gumiszalaggal vagyok hozzákötve, végletekig tágíthatom, de nem szakítom el.” Lesznai Anna pedig New York felé, az óceánjáró hajón ezt írta naplójába: „Kedves jó barátok, mind nagyon hiányoztok nekünk! Világot látni szép volt szárazon, Verona és Párizs vigaszos szépségek voltak: jobban becsültem a múlt értékét, mint valaha: nem is tudok jelent és jövőt múlt nélkül elképzelni. Ez jelenleg elég baj nekem! (…) Ha nem feküdtem volna, láttam volna jéghegyeket és repülőhalakat, de a Vihorlát úgyis szebb, és nekem elég, ha a madarak repülnek. (…) nagyon félek az új világtól és a régi világért. Isten segítse mindkettőt.”