Az októberi város

Ébert Tibornak Pozsonyi vecsernye láthatatlan hegyekkel és vizekkel című könyve – bár egységei-alegységei éppen nem nevezhetők bölcseleti jellegűeknek – egy történetfilozófiai tétel alátámasztásának is tekinthető.

Kedves gondolkodóm, Joó Tibor írta le 1940-es, Mátyás és birodalma című történetpolitikai tanulmánya bevezetőjében: „Mily semmitmondó és kicsinyes sopánkodás, hogy a görög városállamok önállósága, széthúzása, a politikai egység hiánya döntötte sírba Hellászt! Hellászt semmi sem döntötte sírba. Szelleme elevenen él ma is. Ezt a szellemet csak a zsarnokság ölte volna meg, amely megszünteti a gazdag sokszínűséget. Aki nem érti meg, hogy a harmónia ellentétek feszültsége, az nem érti meg a görögséget sem, mert az harmónia. Harmónia, ellentétek feszültsége és összegzése. Nem pedig az egyformaság, a tagolatlanság egyensúlya, ha nem éppen halotti csendje. Ez a lényege Európának is. S aki ezt nem érti, aki ezt akarja megszüntetni, az nem érti Európát; nem igazi gyermeke, de ellensége. Európa népek hazája valóban! Népeké, nemzeteké, nem egy népé vagy nemzeté. Egyiké sem. Egyiknek sincs joga a többi fölé terjeszkedni, őket elnyomni és sajátos egyéniségüket megszüntetni. Ilyen törekvés Európa szelleme ellen való vétek.”

Azt, hogy Ébert Tibor legfontosabb élménye Pozsony, a ’30-as, ’40-es évek Pozsonya, mindenki tudhatja, aki bármily röviden elidőzött az életmű fölött; talán legfontosabb munkája is a városnak és a szerző ifjúkorának regénye. Annak a regénynek már a címe is egyértelműen sugallja a tragédiát: Jób könyve.

A Pozsonyi vecsernyében az egymásra épülő töredékek úgyszólván iránytalanok, önsúlyúak, magukban hordják értelmüket; ha van rendezőelvük – s szerintem van – akkor az a fönti idézetre rímelő harmónia. Harmónia úgy is, mint ellentétek feszültsége, gyaníthatóan azonban az egész könyv klasszikus zenei műfajok szabályaira emlékeztető módon építkezik. A kötet címét és gerincét adó ciklus kisportréiban többek között a hangszerkereskedők és előadóművészek idéztetnek meg, a város más jellegzetes alakjaival is a zene révén kerül kapcsolatba a szerző. A könyvben nincs nyoma és szerepe a fikciónak, hiszen nyilván ténybeli alapja van az egyetlen igazán novellisztikus résznek, a Bartók Béla és Albrecht Sándor pozsonyi megismerkedését elbeszélő történetnek is. Faktum itt az a látomás is, amikor egyszerre szólalnak meg a város összes harangjai, Ébert gyermekkorának alakjai, szülei, tanárai, osztálytársai húzzák a harangköteleket. „Miért mentek el ezek harangozónak?” – kérdezi Ébert (ez az élet és halál fölötti kontempláció adja meg a könyv alaphangulatát) – és a harangszóból talán a Missa solemnis kerekedik ki. Zeneváros – ha a hangszerek némák maradnak is, ott sivít a vár tornyai körül, ott sziszeg a keskeny utcákon, ott muzsikál az egyébként nyilván Dévénynél betörő pozsonyi szél. Októberi hangulatú könyv ez. Októberiek még a tavaszi képek is; például a nem véletlenül kötetnyitó Missa Posoniensis, amelyben Németh István László zeneművének bemutatójára gyűlik egybe a pozsonyi magyar közösség 1943 májusában – Esterházy János, aztán Szalatnai Rezső és Peéry Rezső meg a többiek, nevesek és névről nem ismertek.

Aki jártas valamennyire a csehszlovákiai magyarság 1945 előtti történetében, az tudhatja, hogy a második világháború alatt az első Szlovák Köztársaság maroknyi magyar kisebbsége – kiiktatva a korábbi politikai ellentéteket – egyetlen családdá próbált összeolvadni (ideológusai és néhány vezetője intencióit követve), lehetőség szerint igyekezvén távol tartani belső köreitől a totalitarizmusok felől érkező ideológiaátalakítási kísérleteket. Nos, amit erről a történettudomány elmondott eddig – részben Peéry és Szalatnai esszéi és emlékezései nyomán (mindketten szerzőnk tanárai voltak a gimnáziumban) –, az kap ismételt igazolást Ébert képfragmentumaiban, hangulattöredékeiben, portrévázlataiban, emlékeiben. Ez az, amire az epikus szöveg-galopp talán nem is volna igazán alkalmas, csak ez a mederbe terelt tudatáram-stilisztika. Egy városfal, egy cizellált tárgy, egy ruhadarab akad Ébert szemébe és gyújtja be a képzettársítások gépezetét; a faldarabból várostörténet, a tárgyból egy szakma, egy hivatás története – mert ebben a városban a kereskedősegéd is hivatástudatból teszi a dolgát –, a ruhából divattörténet és abból egy társadalmi csoport tipológiája bontakozik ki vagy vezettetik le. Az impressziók egész világképeket varázsolnak elő, olyanokat, amelyek mind a városéi, s amelyekből ha egyet is elveszt a közösség, többé nem önmaga már. Tudjuk, hogy mára jóformán mindegyiket elveszítette. Ebben a könyvben még ott a két kör: a kisebbik, a nemzeti közösségé, s a nagyobbik: a magyarok, szlovákok, csehek, németek, ortodox és neológ zsidók – és a mindezekből álló pressburgerek köre, akik már nem németek, nem zsidók. A pressburgerség az egyetlen identitásuk; valamiképpen mindannyian szemben állnak azokkal az idegenekkel, akik majd valami mást fognak csinálni Pozsonyból. Szemben állnak a Duna túlsó partjáról át-átnézegető Hitlerrel vagy azokkal a szlovákokkal, akik fölhúzzák a Hlinka-gárda egyenruháját, és ezzel örökre elveszítik az esélyt, hogy újra pressburgerré váljanak – cserébe viszont ölükbe hullik a város. És nekik ez ér többet. Az ő követőik szedik majd szét az épületsorokat, szervezik lakógéppé azt, ami szín-illat-zeneegyveleg volt, ellentétek finom feszültsége, harmónia. A régi lakók nagy része a földben van már vagy a levegőben: volt, akit a megszállt Lengyelországba vitt a lezárt pullmankocsi, másokat néhány év múltán Németországba; volt, aki Budapestre menekült, átúszva a Dunát...

Visszafordulva a Joó Tibor-idézethez: a régi Pozsonyt valóban a zsarnokság ölte meg – vagy akarta megölni. S bár a könyv nem kronologikus fölépítésű, a vége, a Reuter Lajos-portré a második világháború utáni diszkriminációk korához kötődik, amikor Ébert elszánja magát arra, hogy otthagyja Pozsonyt. Részben talán azért végződik itt, mert ez az első döntő, az Ébert szkepszisét kiváltó elem. Ez a szkepszis opponálja az élő, mozgó, lélegző képeket a címadó ciklus zárlatában: „nem igaz, hogy a hegyek és vizek megmaradnak, az emberek szemével, szívével, agyával léteznek csak...” Az újraolvasás élménye ellentmondásra késztet: Hát nem elég ez? Lehet, hogy Ébert rosszabbul tudja, mert ő csak élte és írta ezeket a képeket, én viszont élem és olvasom. Újra visszatérve mottónkhoz, s itt befejezve: „Hellászt – valószínűleg – semmi sem döntötte sírba.”