Az iszlám békés (h)arca

Csak afölött huny szemet szinte mindenki, hogy jelenleg az iszlám médiák és a vallási vezetők jórészt radikális húrokat pengetnek Marokkótól Pakisztánig, sőt gyakran a nyugati országokban is, és valahogy nem hallani a mérsékelt iszlám hangját.

Egy „mérsékelt” ausztrál sejk1

Taj el-Din Al Hilaly sejk egyiptomi születésű, ausztrál állampolgárságú moszlim vallási vezető, a Sydneyben lévő Lakemba mecset imámja, és 1988 óta áll a 300 ezres ausztráliai moszlim közösség élén. Otthon, ahogyan az már lenni szokott, támogatja az őt befogadó országot, a demokratikus berendezkedést, a békét és az emberi jogokat. Otthon. 2004 februárjában azonban Libanonba látogatott, ahol a szidoni Al-Kudsz mecsetben imájába foglalta az öngyilkos merénylőket, bírálta a szerinte az iszlám ellen háborút folytató Nyugatot, és a szeptember 11-i terrortámadásokkal kapcsolatban a következőket mondta: „Szeptember 11-e Isten munkája az elnyomók ellen... Néhány dolog, ami a világban történik nem megmagyarázható, egy civil repülőgép... ha megkérdezzük a pilótáját, aki hiba nélkül elérte célját: »Ki irányította lépteidet?«... Isten a válasz.” Emellett az Izrael ellen harcoló Hezbollah libanoni síita terrorszervezetet a szent harcosok modelljének nevezte, megdicsérte a palesztin Hamász és Iszlám Dzsihád terrorszervezetek jó munkáját, majd figyelmeztette hallgatóságát, hogy a világ tömegtájékoztatása – beleértve az ausztrál médiákat is – zsidó hegemónia alatt van. Ezután valószínűleg Ausztráliában minden ment volna a régi kerékvágásban: a sejk hazatér, és újra hálás az őt befogadó demokratikus társadalomnak és a békeszerető galamb szerepében tündökölhet. Al Hilaly pechjére azonban a Libanonban elmondott imájáról készült egyik hangfelvétel a washingtoni székhelyű Közel-Keleti Média Kutató Intézet (The Middle East Media Research Institute – MEMRI) tulajdonába került, amely vette a fáradságot és lefordította azt arab nyelvről angolra. A fordítás komoly felháborodást váltott ki Ausztráliában. Amir Ali, az Ausztráliai Iszlám Tanácsok Federációjának vezetője a szokásos módon védekezett: a fordítás rossz, a részleteket kiragadták a kontextusból és félreértelmezték, a washingtoni MEMRI meg különben is „a moszlimok által mondottak kiforgatásáról híres”. A legtöbb nyugati országban talán sikerült volna ennyivel elsimítani az ügyet, az ausztrál külügyminisztérium azonban készíttetett egy saját fordítást is, amely megegyezett a MEMRI fordításával. Alexander Downer külügyminiszter ezek után kijelentette, hogy „viszszataszító, ha egy ausztrál a tengeren túlra megy és ilyen kijelentéseket tesz”. Chris Pyne államtitkár pedig nyilvánvalóvá tette, hogy a kormány a továbbiakban nem látja szívesen Al Hilalyt a moszlim közösség képviselőjeként. A sejk újabban azzal borzolta a kedélyeket, hogy George W. Busht Dzsingisz kán fiának nevezte, majd kijelentette, hogy Bush amerikai elnök, Tony Blair brit miniszterelnök és John Howard ausztrál miniszterelnök alkotja a „gonosz tengelyét”, majd egy olyan elmélettel állt elő, hogy Ausztráliát nem is Cook kapitány, hanem az afgán moszlimok fedezték fel először.

A Nyugat-barát Egyiptom2

Egyiptom volt az első arab állam az Izraellel hadakozó szomszédok közül, amely 1979-ben különbékét kötött a zsidó állammal. Egyiptom ekkortól részesül – Izraellel együtt – az Amerikai Egyesült Államok külföldnek juttatott segélyeiből a legnagyobb mértékben. (A két állam, messze megelőzve az összes többit, éves szinten több milliárd dolláros támogatást kap Amerikától.) Egyiptom a Nyugat megbízható szövetségesének számít, továbbra is elkötelezett híve az arab–izraeli békefolyamatnak – logikusnak tűnik, hogy épp ezen országban találkozzunk az iszlám mérsékelt, a többi kultúra felé nyitott és a Nyugat irányában nem ellenséges interpretációjával. Hogy ebből az idilli elgondolásból gyorsan kiábránduljunk, ahhoz elég fellapozni az egyiptomi sajtót. Az egyiptomi kormány által kiadott Al-Ahram hetilapot Ibrahim Nafi, az Arab Újságírók Szervezetének elnöke szerkeszti. Hoszni Mubarak elnök így nyilatkozott a lapnak a szeptember 11-i merényletek után: „Nehezen tudom elhinni, hogy olyan emberek, akik Floridában tanultak repülni, másfél éven belül vezetni tudtak egy nagy utasszállító repülőgépet, és azzal pontosan eltalálták a World Trade Center tornyait, amelyek a pilóta számára a levegőből ceruza nagyságúnak tűnhetnek. Csak egy professzionális pilóta tudja végrehajtani ezt a feladatot, nem pedig valaki, aki 18 hónapig tanult Floridában repülni...”

Csak úgy záporoznak az Al-Ahramból az Amerika- és zsidóellenes összeesküvés-elméletek. Dr. Gamal Ali Zahran, a szuezi egyetem politológia tanszékének vezetője így nyilatkozott a lapnak a szeptember 11-i merényletekkel kapcsolatban: „A WTC-ben zsidók ezrei dolgoztak a pénzügyi szolgáltatásokban és a tőzsdén, de egy sem halt meg közülük az incidensben... a zsidók, akik óriási részvénycsomagokat birtokoltak a légitársaságokban és a biztosítótársaságokban, a lehető legmagasabb értékért adták el részvényeiket kb. 10 nappal az Amerika elleni támadások előtt. Miután a tőzsde szeptember 17-e után újra működni kezdett... a zsidók egymás között versengtek, hogy megvehessék a részvényeket a lehető legalacsonyabb áron... Nincs kétség, hogy ez megmagyarázhatja részvételüket a bűncselekményben.” Nem hiányozhatnak az elméletek arról sem, hogy az amerikaiak szándékosan génmanipulált élelmet adnak humanitárius segélyként Afganisztánban a rászorulóknak, amellyel veszélyeztetik egészségüket, a segélyből így egyszeriben emberiség elleni bűn lesz. A halálos AIDS vírust természetesen a CIA (az amerikai Központi Hírszerző Hivatal) és a Moszad (az izraeli titkosszolgálat) terjesztette el Afrikában. Az egyiptomi légitársaság 1999-ben lezuhant 990-es járatának katasztrófája után pedig a kormány és az ellenzék túlharsogta egymást a parlamentben a bűnösök megnevezésében. Omar Barakat, az ellenzéki Al-Wafd párt képviselőjét idézve: „Ez egy amerikai–zsidó összeesküvés volt. Én a CIA-t és a Moszadot vádolom, mert 33 egyiptomi tiszt volt a fedélzeten.” Amikor 2003. augusztus 31-én Irakban egy bombamerénylet végzett a síita Muhamad Bakir Al-Hakim ajatollahhal és még 120 emberrel, akkor az Al-Ahram vezércikkében ezt írta: „A felelősség ezért a terrorista cselekményért a Nyugatot terheli – és – pontosabban megfogalmazva – Amerikát.”

Nem hiányoznak a „világot markukban tartó” zsidóknak szóló fenyegetések sem. Dr. Musztafa Mahmud PhD egyenesen egy újabb holokausztról beszél, amely a pokol tornácán vár rájuk. „Milyen hasznuk lesz (mármint a pokolban) a gazdaságukból, ha az abszolút szegénységbe jutnak. Ki fogja megmenteni őket? Ott nincs Amerika, de ha ott lenne sem tudna segíteni rajtuk, inkább osztozni fog a sorsukban...” Divatban van az Egyesült Államoknak a náci Németországhoz való hasonlítgatása is. (Az amerikai vezetők természetesen mind háborús bűnösök.) Samir Amin például erről így ír: „Az amerikaiak eljutottak oda, hogy magukat »kiválasztott embereknek« tekintsék – a gyakorlatban ez egy náci megnevezés, a Herrenvolk szinonimája. Ez az a kihívás, amellyel ma szembesülünk. És ezért lesz az amerikai imperializmus még brutálisabb, mint elődjei...” Anis Mansuor pedig azt ecsetelgeti, mennyire brutálisan bánnak az amerikaiak a guantanámói katonai támaszpontra szállított, Afganisztánban fogságba esett al-Kaida-tagokkal. Szerinte a foglyokat úgy kínozzák, hogy „arra nincs példa a történelemben – rosszabbul, mint amit Hitler tett a riválisaival a zsidók és keresztények közül.”

Az Al-Ahram legtöbbször dicshimnuszokat zeng az Izraelben öngyilkos merényleteket elkövető palesztin terroristákról. Az első öngyilkos női merénylő, Wafa Idris által véghezvitt támadás után Ahmed Baghat így lelkendezett: „Wafa feltárta a palesztin személyiség értelmét, megmutatta a palesztin nők hősiességét, és egy földön járó, élő teremtményből jelképpé vált, amely bevonul a történelembe...” Egy másik jeruzsálemi öngyilkos robbantás valóságos extázist jelentett a lap egyik újságírójának, Fahmi Huveidinek: „Nem tudom elrejteni a boldogságot, amelyet a múlt kedden Jeruzsálemben végrehajtott mártír művelet okozott nekem... számomra reménysugár és életmentő...”

A kérdés csak az, hogy ha egy Nyugat-barát államban az Amerikával szövetséges és Izraellel békében élő kormány által kiadott lap ilyen hangnemet üt meg, akkor milyenek a szélsőségesen Amerika-ellenes lapok. Mivel egyetlen arab országban sincs demokrácia és sajtószabadság sem, ezért az arab olvasók többsége az Al-Ahram stílusú lapok és elektronikus médiák kínálatából „válogathat”. Kivétel persze akad egy-két libanoni vagy emírségeki sajtótermék és televízió formájában, ez éppen arra elég, hogy erősítse a szabályt. E hecckampány közepette aztán az arab vezetők és az általuk kiadott/cenzúrázott lapok egymással versenyeznek, hogy megnyerjék a fanatizált olvasók tetszését, újabb és újabb Nyugat-ellenes szólamokkal és a terrorizmust éltető cikkekkel.

Az utánpótlás nevelése3

A szent háború, vagyis a dzsihád kapcsán moszlim hittudósok gyakran hangsúlyozzák, hogy a szó sok minden mást is jelent, csak egyik értelmezése a fegyveres harc, amire csak bizonyos esetekben kerül sor. Nem árt belelapozni például a palesztin nebulók tankönyveibe, vajon ők mit tanulnak a témáról. A 2003-ban a Palesztin Hatóság Oktatási Minisztériuma által kiadott, a 11. osztályosoknak szánt „Iszlám kultúra” című tankönyv a következőképpen okítja a tanuló ifjúságot (208. oldal): „Az Iszlám Allah vallása minden emberi lény számára. Ezt hirdetni kell és felhívni az embereket, hogy csatlakozzanak bölcsen, helyénvaló prédikációkon és baráti beszélgetéseken keresztül. Azonban, ha ezek a metódusok ellenálláshoz vezethetnek, és az igehirdetők meg lehetnek akadályozva abban, hogy teljesítsék kötelességüket..., akkor a Dzsihád és a fizikai erő alkalmazása az ellenségek ellen elkerülhetetlenné válik...” Az okfejtés így folytatódik: „A Dzsihád iszlám szó, amelynek jelentése megegyezik a más nemzetek által használt háború kifejezéssel. A különbség az, hogy a Dzsihádnak nemes szándékai és magasztos céljai vannak, és csakis Allah üdvössége és dicsősége érdekében folyik... más nemzetek háborúi főleg gonoszság, agresszió, a dominancia szeretete, a befolyás kiterjesztése, értékek fosztogatása, gyilkosság és az ambíciók és vágyak teljesítése miatt folyik, mint például az a háború, amelyet a nyugati országok kezdtek, hogy imperialista célokból kizsákmányolják az iszlám országokat, ellenőrizzék polgáraikat és megfoszszák őket erőforrásaiktól és gazdagságuktól...” Ezek után a diákok megtanulhatják, hogy mikor kötelessége egy moszlimnak a dzsihád, valamint azt is, hogy annak milyen fajtái léteznek a tényleges harctól egészen az anyagi segítségig és a tollal és szájjal vívott harcig. „Az iszlám nemzetének manapság sürgős szüksége van a dzsihád szellemiségére fiai számára, hogy megadásra bírja Allah ellenségeit és megerősítse az ő vallását, erre koncentrálva az összes forrást és a Dzsihád minden típusát” – folytatódik a fejtegetés. A tankönyv 215. oldalán pedig a mártíromságot dicsőítik: „Az iszlám nemzete el kell hogy terjessze fiai között több generáción keresztül a Dzsihád szellemiségét és az önfeláldozás (Shahada) szeretetét...” Nem lesz meglepő, ha az ilyen tankönyvekből tanuló fiatalok aztán egy zsúfolt jeruzsálemi buszon fölrobbantják magukat, hogy mártírként Mohamed mellé kerülhessenek a hetedik mennyországba.

A könyv arra is figyelmeztet, hogy az iszlám elhagyásának kivégzéssel való büntetése teljesen logikus és természetes: (155. old.): „A logikus ok annak a kivégzésére, aki elhagyja az iszlámot a következő: Nincs semmi az iszlámban, ami ellentétben lenne az emberi természettel. Bárki, aki csatlakozik az iszlámhoz, megismerve annak igazságát, megízlelve annak édességét, majd elhagyja azt – az valójában az igazság és a logika ellen lázad. Mint minden más rendszer, az iszlám is meg kell hogy óvja magát, ezért e büntetés (mármint a kivégzés) vár arra az egyénre, aki elhagyja azt, mert ő kétségeket terjeszt az iszlámmal kapcsolatban.” Majd jönnek a büntetés fázisai: „1. Rábeszélés az azonnali visszatérésre... 2. Figyelmeztetés a következményekre, ha kitartóan elhagyja az iszlámot, pontosabban figyelmeztetés, hogy ki lesz végezve. 3. A bűnös kivégzése, ha kitart az iszlám elhagyása mellett...” A vallás így alaposan be van biztosítva, aligha fog valaki is áttérni más hitre, a könyv azonban – biztos ami biztos alapon – még intéz egy jókora kirohanást a keresztény misszionárius tevékenységek ellen (252. oldal): „A misszionáriusok a nyugati világ egyik olyan intézménye, amelyet a moszlim világ intellektuális elözönlésére használnak fel. Megpróbálják a moszlimokat eltávolítani az iszlámtól a szívükben lévő hit gyengítésével és a nyugati életstílus elfogadtatásával.” A könyv ezután tételesen fel is sorolja, milyen mély negatív nyomokat hagyott a misszionárius tevékenység az iszlám életben, a sor a bűnös nyugati életstílus átvételétől egészen a nyugati ideológiák (kapitalizmus, kommunizmus) terjesztéséig és a moszlimok történelmének félremagyarázásáig terjed.

Ezzel a tankönyvvel aligha készítik fel az ifjú palesztin generációkat az Izraellel és a nyugati világgal való békés együttélésre. És akkor még nem is beszéltünk olyan apróságokról, hogy a könyvek nem szólnak a holokausztról, a térképeken egyszerűen nem ábrázolják Izraelt, és a szabadságot csak a külföldi elnyomók elleni értelmezésben használják, a Palesztin Hatósággal szembeni szabadságjogokról szó sincs. Annál több oldal buzdít a mártíromságra a nemzet érdekében.

Mérsékelt hangnemben

A Nyugat-ellenes és gyakran Izraelt támadó arab sajtóban bizonyos kérdéseket azért mérsékelt hangnemben, tárgyilagosan is tudnak elemezni. Ide tartozik például a Franciaország által az állami iskolákban a feltűnő vallási jelképek (így a moszlim fejkendő) viselését tiltó törvény.4 A vélemények többsége szerint a moszlim nők számára a fejkendő viselése vallási kötelesség (amely a Koránból fakad), és ezért Franciaország ennek tiltásával megsérti az emberi jogokat. Számos írás a törvény bojkottálására szólít fel. Egyiptom szunnita moszlim vallási elöljárója, a kairói Al-Azhar Egyetem sejkje, Muhammad Szajjid Tantavi viszont úgy vélekedik, hogy Franciaországnak mint szuverén világi államnak joga van a fejkendők viselésének megtiltására, s a francia földön élő moszlim nők a francia jog hatálya alá esnek, ezért be kell tartaniuk a törvényt, és ez nem ellenkezik vallásuk szellemével, mivel speciális körülmények között (egy nem moszlim világi állam állami iskoláiban) cselekednek így. A sejk ezt az álláspontját 2003 decemberében, az akkori francia belügyminiszterrel, Nicolas Sarkozyvel történt találkozása során is megerősítette. Ugyancsak európai szempontból is elfogadható hangnemű vita zajlik a nők testi fenyítésével kapcsolatban.5 A Korán ugyanis megengedi, hogy a férj bizonyos esetekben fizikailag is bántalmazza az engedetlen feleséget. A legtöbb újságcikk, könyv és tévéműsor azonban általában hangsúlyozza, hogy a testi fenyítés csak végső eszközként merülhet fel, miután a hosszú rábeszélés és nyomásgyakorlás nem hozta meg a várt hatást, de még ekkor sem okozhat túl nagy fájdalmat és sérüléseket, és nem érintheti az érzékeny testrészeket (arc, fej, mellek, ágyék stb.). A moszlim gondolkodók általában azzal vágnak vissza a nyugati bírálatokra, hogy a nyugati országokban is tömegesen fordul elő a családon belüli erőszak, amely évente több száz nő halálát okozza. A körültekintő magyarázat és a fizikai erőszaknak különleges esetekre való korlátozása sem mentette meg a spanyolországi Fuengirola mecsetjének imámját, Mohamed Kamal Musztafa sejket. Őt egy barcelonai bíróság 15 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre és 2160 euró pénzbüntetésre ítélte a „Nők az iszlámban” című könyvéért. A 3000 példányban eladott könyvet kivonták a forgalomból. A bíróság szerint a könyv (mármint a nők verését megengedő része) ellentétes a spanyol büntetőtörvénykönyvvel és nők alkotmányos jogaival.

Az elfogadható hangnemben folyó viták azonban, amelyben nézetek és ellennézetek ütköznek, a kivételt képviselik. A médiák többsége egymással versenyez a radikalizmusban és uszításban, miközben ellenvéleményeknek alig adnak hangot. Ugyanezt teszi a vallási vezetők jó része is. Mivel az európai mecsetek többségének működését is az arab világ alapítványai finanszírozzák, ezért itt is a radikális vallási nézetek dominálnak. Ezek után nem meglepő, hogy a Guardian brit napilap által megrendelt közvélemény-kutatásban az Egyesült Királyságban élő moszlimok közül megkérdezettek 13%-a úgy vélekedett, hogy az al-Kaida terrorszervezet által Amerika ellen a jövőben végrehajtott merényletek legitimnek, igazoltnak tekinthetők, 64% pedig azt vallotta, hogy a brit antiterrorista törvények (a moszlimok számára) egyenlőtlenül vannak végrehajtva.6 Ez azt jelenti, hogy még a multikulturalizmusban élenjáró, és a moszlim közösségnek szinte minden jogot biztosító Egyesült Királyságban is csaknem 200 ezer potencionális terrorista-szimpatizánssal kell számolni az 1,6 milliós moszlim lakosságból. Az Európai Unió országai a moszlim bevándorlók növekvő száma miatt így egyre inkább kénytelenek szembesülni a muzulmán világ radikalizmusával és az annak részeként megjelenő terror-fenyegetettséggel. Ennek ellenére az iszlám radikális interpretációjának problémája csak a 2004. március 11-i madridi terrormerényletek után került igazán előtérbe.

Illusztrációinkon néhány karikatúra látható az arab sajtóból (A MEMRI honlapja – www.memri.org – alapján)

Jegyzetek

1 Lásd: Robert Fulford: „The Sound of Moderate Islam’s Silence. National Post (Canada), 2004. március 6.

2 A MEMRI elemzése alapján (2004. 4. 6.)

3 A MEMRI elemzése alapján. Lásd: Palestinian Authority Textbook Calls for Jihad and Martyrdom (2004. 4. 12.)

4 A MEMRI elemzése alapján: Aluma Dankowitz: The Muslim Debate Over the French Veil Ban (2004. 4. 6.)

5 A MEMRI elemzése alapján: Steven Stalinsky & Y. Yehoshua: Moslim Clerics on the Religoins Rulings Regarding Wife-Beating. (2004. 4. 6.)

6 The Economist: Muslim Going after Terror (Apr. 1st 2004)