”Az ismeretlen Patrik Ouředník

# Két nagy cseh író él Franciaországban. Egykori kényszer-emigrációjukat mára az önkéntes kétnyelvűség követte. A 73 éves Milan Kundera világhírű: csaknem minden művét magyarra is lefordították. A 45 esztendős Patrik Ouředníkot a csehek is csak tavaly fedezték fel: a 2000-ben kiadott prágai irodalmi lexikonban még nem szerepel. Magyarul pedig egyelőre és sajnos ismeretlen.

Spiró Györgynek nemrég jelent meg a kiváló budapesti folyóiratban, a 2000-ben egy tárcája: Milyenek a csehek? címmel. Arról szól, hogy egy fiatal nő, aki sorára vár a zsúfolt orvosi rendelőben, maga elé enged egy idős nénit. Hogyan reagálnak erre a lengyelek? Agresszíven, majd imádkoznak és senki nem mer bemenni a doktorhoz. A magyarok? „Az ilyenek miatt tartunk ott, ahol tartunk” – tesznek szemrehányásokat a fiatal nőnek és az orvoshoz szintén nem jutnak be, mert az az idők végtelenségéig elhúzza a vizsgálatot. És a csehek? Tudomásul veszik, hogy a fiatal nő úgy tett, ahogyan tett, és történeteket kezdenek mesélni, meg söröznek is, de az orvoshoz ők se jutnak be, mert az orvos is velük sörözik a váróban. Spiró nyilván a cseh irodalmi hagyományból indul ki: abból, hogy Čapek, Hašek, Olbracht és nyomukban Hrabal – zseniális mesélők voltak és csak – kivételként – Čapek, a Karel volt sörnemissza.

Egyébként még Milan Kundera is a meséléssel kezdte. A Nevetséges szerelmek, vagy a Tréfa még a hagyományos elbeszélő módszert követte. Kundera a francia közegben váltott a jóval reflexívebb, már-már az esszéhez közelítő prózára. Ouředník ad abszurdum viszi Kundera stílusváltását és ezzel a cseh próza új mesélő-szerepének figuráját is megalkotta. Ő már nem történeteket mesél, hanem aforizmákat mond, miniesszéket közöl. Ha tetszik: új, intellektuális mesélőt teremtett. Ha tetszik: egyszersmind új minőséget.

Új minőség? Mindenesetre szokatlan módszert követve írta meg a Huszonnégy évben az 1965 és 1989 közötti évek cseh történetét, majd pedig az Europeanában az egész XX. század históriáját. A brünni Host című folyóiratnak adott hosszú, a műhelyről beszámoló interjúban ezt állítja: „A huszadik századot – ugyanúgy, mint a Huszonnégy évben a hetvenes és nyolcvanas éveket – nem történelmi témaként értelmeztem, hanem inkább mint irodalmi figurát. Akit fel lehet ruházni bármivel: politikával, történelemmel, a személyes léttel stb. És a kérdés nem úgy hangzott, hogy milyen a cselekvés típusa, amelynek eseményei a huszadik századot huszadik századdá tették, hanem inkább úgy, hogy milyen volt a huszadik század mondattana (szintaxisa), amelyben ki tudta fejezni magát, amely alakította retorikáját… Mi ez, esszé? Nem esszé? De facto stilisztikai gyakorlatról van szó… Csehországban rendszerint bizalmatlanok mindennel szemben, amit formai megközelítésnek nevezhetünk, noha az utóbbi időben már kevésbé érezhető ez. A tartalom, barátaim, a tartalom, az a fontos, a stílus pedig, magától értetődően, legyen egyéni, utánozhatatlan, de a forma? Az meg micsoda? (Mintha a múlt század húszas éveinek orosz formalistáit olvasnám, akiknek – mint ismert – oly nagy hatása lett Prágában. A formalis módszer „feltalálója”, a nagyszerű kritikus, Viktor Sklovszkij, például, így írt 1920-ban: „Jobb a versekbe szardíniát csomagolni, mint belezavarni a politikába őket… Az, aki forradalmi művészetet akar létrehozni, ugyanúgy téved, mint, aki forradalmi esztergapadot akarna összeszerelni…”)

Mégiscsak a legjobb módszernek az látszik, ha Ouředníket saját szövegeivel mutatom be. A Huszonnégy év pontosan 67 oldal, de akad olyan lap is, amelyen egyetlen sor, egyetlen mondat olvasható. És minden mondat ezzel a szóval kezdődik: „emlékszem…” És minden mondat számozva van, az egész mű pedig fejezetekre van bontva. Úgy, ahogyan később a teológusok a Bibliát felosztották, vagy ahogyan manapság a maguk tételeit roppant fontosnak tartó tudósok és áltudósok a tanulmányaikat megjelentetik. Talán éppen őket parodizálja Ouředník.

A Huszonnegyedik évben, e rend szerint, az I/1-es mondat ez: „Emlékszem, 69 nyarán apám úgy döntött, talán jobb, ha Franciaországban maradunk. Emlékszem, megkérdezett minket, gyerekeket is, hogy mit gondolunk erről és engem felháborított a kérdése. Emlékszem, két évvel idősebb nővérem pedig ezt mondta: »Miért mi megyünk el, menjenek el a ruszkik.«” Az I/2-es mondatot, a jellegzetes cseh sajtóhibájával együtt nemcsak magyar vonatkozása miatt idézem: „Emlékszem a prágai falfirkák »étlapjaira« a nyolcvanas évekből: Magyar gulyás Kadár módra, tatár bifsztek Kolderből, Brezsnyev-velő, saját szaftjában.” Még egy magyar vonatkozás, a VI/15-ös: „Emlékszem, a Száll a kakukk fészkére című filmet Budapesten láttam és ezért utaztam oda. Emlékszem, mennyire hatott rám.” Hát igen, egy cseh írójelöltnek akkor a magyar fővárosba kellett utaznia, ha a hivatalos prágai ítélet szerint amerikainak számító és eretnek Miloš Forman filmjét látni szerette volna. Jellemző hatvannyolcas emlék, a III/10-es: „Emlékszem, azt mondogatták, Kádár öngyilkosságot kísérelt meg.” Ironikusabb hangvételű, de az előbbi mondatnak mintegy folytatása a III/12-es: „Emlékszem, azt mondogatták, hogy amikor Dubček tudomást szerzett az invázióról, az éjszaka hátralévő részében sírt.” Folytatás? A III/13-as és a III/14-es mondatok, az utóbbi tipikus cseh szellemiségű: „Emlékszem, sok ember sírt az utcán.” „Emlékszem, Szlovákiát a Szovjetunióhoz kellett volna csatolni.”

Ez is cseh reakció… VII/12-es mondat: „Emlékszem, amikor Csehszlovákiában bevezették a nyári időszámítást, akadtak emberek, akik »elvből« nem állították át az órájukat.” A VII/13-as mondat pedig rendszer-kötött: „Emlékszem, a Rudé právóban megjelent egy cikk, ezzel a címmel: »A nyári időszámítás – sikereink új záloga«.” Egyenesen hašeki perspektívát villant fel a IX/13-as szakasz: „Emlékszem, az iskolai szünet idején, Franciaországban ekként kerítettem a lányokat: »Csehszlovákiából jöttem és örömmel szeretkeznék veled«. A módszerem bevált, de előtte mindig meg kellett beszélni az otthoni politikai helyzetet.” A helyzet pedig ilyen volt a X/7-es mondat szerint: „Emlékszem, Štrougal »intelligens« volt.” Meg ilyen: „Emlékszem, azt mondták: »hülyébb, mint a nemzetgyűlés«, »hülyébb, mint május elseje«, »hülyébb, mint Lenin«. Emlékszem erre a szitokszóra: »Te, tudományos marxizmus!«” (VI/4) Össz-cseh-szlovák, mi több, az egész, úgy nevezett létező szocializmust jellemezte a X/15-ös állítás: „Emlékszem a szólásra: Aki nem lopja meg az államot, családját lopja meg”.

És utólag is milyen összefüggésekre világít rá Ouředník! A XX/1-es szöveget idézem: „Emlékszem a feliratra: A CSKP-val az élen, előre az élet biztonságának további megszilárdításáért.” És én is emlékszem, hogy Vladimír Páral egyik korai, nagy sikert aratott regényének, amely magyarul Vihar a lombikban címmel jelent meg, ez volt a mottója: „Az értékek rendjében a legelsőbb a bizonyosság. Az már mindegy, hogy minek a bizonyossága.”Hogy milyen volt az a bizonyos huszonnégy év, amelyről Ouředník szövegei szólnak – még sokáig vita tárgya lesz a cseheknél is. De hogy ilyenek is voltak ezek az esztendők - az bizonyos. Ez is a bizonyosságok közé tartozik.

És a szomorú bizonyosságok dokumentuma az Europeana címmel kiadott szövege, amelynek ironikus és ugyanakkor halálos komolyan veendő alcíme: „A huszadik század rövid története”. (Ezzel a könyvvel robbant be a cseh irodalmi köztudatba. Az Europeana a Lidové noviny szokásos évi pályázatán elnyerte „a 2001. év könyve” kitüntető címet.) Természetesen az, aki szabályos történelmi összefoglalót vár - szükségszerűen csalódik. Ez a 110 oldalas könyv – tömörségét a Huszonnégy évhez hasonlíthatjuk – egy európai kiábrándulása a históriából, Európából, az úgynevezett és annyiszor emlegetett európai értékrendből.

Jellegzetes a hangütés… „Az amerikaiak, akik 1944-ben elestek Normandiában, jól megtermett fickók voltak, átlagosan 173 centiméter magasak és ha fejjel egymás mellé rakták volna őket, akkor 38 kilométernyi sort alkottak volna. A németek, szintén jól megtermett fickók voltak, és mindenkinél termetesebbek voltak a szenegál lövészek a maguk átlagos 176 centiméterével, és őket is az első vonalba küldték, hogy a németek megöljék őket. Az első világháborúról azt mondták, hogy hullottak akkor az emberek, mint a legyek, az orosz kommunisták pedig később kiszámították, hogy egy kilométer holttestből mennyi trágya lesz és mennyi drága külföldi trágyát lehet megtakarítani, ha így hasznosítják az árulók és bűnözők holttestét…” Ez az általános kiábrándulás: a tudományos vívmányok nemhogy jobbá tennék az ember sorsát, hanem éppen ellenkezőleg, az amúgy is nehéz életünket még jobban megkeserítik. „A huszadik század legnagyobb csalódása volt, hogy a kötelező iskolázás és a technikai haladás, a képzés és a kultúra nem oda vezetett, hogy az ember jobb és emberségesebb lett, ahogyan ezt a tizenkilencedik században képzelték és a tömeggyilkosok tömegei a művészetek barátai voltak, operákat hallgattak, tárlatokat látogattak, verseket írtak, bölcsészetet, orvostudományt tanultak. A filozófusok között pedig az az álláspont terjedt el, hogy a huszadik századdal véget ért a humanizmus kora és valami új kezdődött, amelyet azért neveztek poszthumanizmusnak, mert nem találtak rá jobb meghatározást…” És láthatólag a szerző is egyetért azzal a mondatával, hogy új embertípus született a XX. században, „és ez az új ember nem felelős, hanem végrehajtó lény”.

Ám bármennyire is pesszimista következtetéseket von le, művének befejezése sokkalta inkább ironikus. „1989-ben egy amerikai politológus kitalálta azt az elméletet, hogy vége a történelemnek, mert a modern tudomány és az új kommunikációs eszközök lehetővé teszik, hogy az emberek jólétben éljenek, az általános jólét pedig a demokrácia záloga és nem fordítva, amiként a felvilágosodás és a humanizmus korában gondolták. A polgár tulajdonképpen fogyasztó és a társadalom minden formája a liberális demokráciához vezet, a liberális demokrácia pedig a hatalom minden autokrata formájának elhalásához, a politikai és gazdasági szabadsághoz, egyenlőséghez, ez viszont az emberi történelem új korszaka lesz, amely viszont már nem is történelem. De a köznapi emberek nem ismerték ezt az elméletet és tovább csinálták a történelmet, mintha mi sem történt volna.”

Megjegyzendő, hogy a cseh kritika általános ünneplésben részesítette ezt a könyvecskét. Václav Bělohradský, a legjobb cseh filozófusok egyike, a trieszti egyetem professzora a baloldali Právóban egyenes „az új emberségtudomány” teljesítményeként minősítette az Europeanát. A konzervatív Lidové noviny vezércikkben (!) köszöntötte a művet, amelynek ez volt a címe: „Ouředník, a király”.

Mielőtt az ünneplő kórushoz csatlakoznék, fontosnak tartom, hogy még ideidézzem Ouředníknek a Reflex című prágai hetilapnak adott interjújából azt a részt, amelyből megismerhető demokrácia értelmezése: „Illúzió azt hinni, hogy a demokrácia a szabad gondolat hazája. A totális Csehszlovákiában is így gondoltuk – azt gondolom, amit akarok –, s ezért feltételezem: Szaúd-Arábiában az emberek hasonlóképp gondolkoznak. Azt állítom, hogy a demokrácia csak az első előfeltétele a világ iránti nyitottságnak. Ám csak előfeltétel. Azon kívül az sem világos, hogy mit fogunk kezdeni azzal a bizonyos nyitott világgal. Az, ami a demokráciában történik rokonszenvesebb, mint más társadalmi formák, mert fájdalommentesebb. Ugyanakkor nem tudjuk teljesen kizárni azt a hipotézist, hogy a demokrácia legfejlettebb foka – ugyebár a népkormány – az a totalizmus lesz…” Ez is irónia. Hasznos irónia.

E rövid portré befejezéseként néhány életrajzi adat Patrik Ouředníkről. 1957-ben született Csehszlovákiában, cseh apa és francia anya gyermekeként. Otthon nem találta a helyét: dolgozott mint könyvkereskedő, segédmunkás, mentős, levélkihordó. Sorsában az jelentett fordulatot, hogy Franciaországban megnyert egy sakkversenyt. Akkor disszidált. Kenyerét most is sakkedzőként keresi. Egyébként műfordító, aki csehre fordította, például, Rabelais-t, Beckett-tet, franciára pedig Hrabalt és másokat. Van két cseh verskötete. Sikert aratott a rendszerváltás után kiadott két cseh szleng-szótára. Azért eddig amolyan irodalom-környéki személyiség volt. Most már a cseh irodalom élvonalában a helye.