Az irodalom mint kordokumentum

Kiss József könyvéhez (Irodalom — társadalmi-politikai erőtérben. Nap Kiadó, 2004) több módon is közeledhetünk. A tartalmi bemutatás helyett gyümölcsözőbbnek tűnik a kötet írásaiban található elvek irodalomtörténeti és -elméleti keretbe helyezése, továbbgondolása. De mi legyen a kulcs ehhez a továbbgondoláshoz? A választ alighanem a Puskinról szóló kiseszszében találjuk meg, ahol a szerző a Puskin-recepció kapcsán leírja, hogy ez „nem nélkülözheti az irodalomtörténeti megközelítésnek a befogadás és értelmezés társadalmi-politikai közegével kapcsolatos szerepét szem előtt tartó vizsgálódást. Ennek a tényleges terepe a szakirodalmi háttérrel rendelkező és ugyanakkor a közélettel érintkező publicisztikai lecsapódás.” (86.)

Továbbgondolásunk tehát két úton haladhat előre. Az egyik a Kiss József-féle publicisztika értékelése, a másik pedig az irodalmi művek befogadásával összefüggő kérdéskör. Erről a publicisztikáról elmondható, hogy ugyan a mindennapok apropóiból nő ki, de azokat az elemzésbe beemelt és addig figyelembe nem vett tények felmutatásával olyan összefüggésekbe emeli, amelyek ezeket az — eredetileg újságcikknek szánt — írásokat esszékké kerekítik ki. Ezáltal ez a publicisztika időtállóvá válik, és részben meghaladja saját határait.

A kötet esetében azonban most nem a publicisztika műfajáról akarok értekezni, hanem azokról az irodalomértelmezési elvekről, amelyek az egyes tanulmányok irányultságát meghatározzák. Vegyük tehát szemügyre a befogadás fogalmának Kiss József-féle értelmezését. És itt mindjárt az elején leszögezendő, hogy nála nem a befogadó individuumról van szó, hanem arról a kulturális közösségről, amely saját történelmi determinánsai keretében reagál — vagy nem reagál — bizonyos irodalmi jelenségekre. De még ha ennyire kitágítjuk is a befogadó szubjektum körét, akkor is fel kell tennünk a kérdést, hogy maga a befogadás folyamata és az értelmezés mikéntje milyen előfeltételekhez kapcsolódik?

Az irodalomtudomány talaján maradva mondhatjuk, hogy az európai kultúrtörténet során mindaddig, amíg az adott közösségeken belül létezett és hatott a „sensus communis”, azaz a közös értelmezés létalapja, addig az ilyen jellegű kérdések meg sem fogalmazódhattak. A szellemi modernitással kezdődően azonban általánosságban (és történeti egymásra kapcsolódásban, de ugyanakkor egymásmellettiségben is) háromfajta befogadás- és értelmezési stratégia alakult ki: a kontextuális, a textuális és az intertextuális. Az első azt jelenti, hogy az adott irodalmi mű értelmezésében és befogadásában a mű társadalmi és történelmi keretei játsszák a fő szerepet. A második szerint a mű a hordozójának, az adott jelrendszernek a tulajdonságaiban és funkcióiban van elrejtve a jelentés. (Mindkét módszer esetében hallgatólagosan feltételezzük, hogy létezik valamilyen objektív jelentés, amelyhez meg kell találnunk a megfelelő utat.) Az intertextuális stratégia felfüggeszti az objektivitást, és az értelmező szubjektum, valamint a nyelvi játékok együtthatójaként képzeli el az értelemadást. Ismétlem: ezek a stratégiák a klasszikus hermeneutikából kinőve az elmúlt kb. másfél évszázad alatt alakultak ki, egymásra reagálva. Ugyanakkor a jelenben egymás mellett is léteznek, kialakítva ezzel az értelmezési lehetőségek azon pluralitását, amely a bizonyos szempontból „puhának” nevezett humán tudományok módszereit jellemzi.

Ha ebbe a keretbe próbáljuk elhelyezni Kiss József irodalmi esszéit, akkor viszonylag könnyű dolgunk van, mert első látásra nyilvánvaló, hogy ezek megalapozása kontextuális. Az értelmezés és befogadás ebben az esetben az adott társadalmi-politikai közegre épül. Itt azonban nem állhatunk meg, mert tisztáznunk kell azt, mit is ért a szerző ez alatt a közeg alatt. Ismét könnyű dolgunk van, mert Kiss József tisztességes játékot játszik az olvasóval: könyve kétoldalas előszavában sorban megfogalmazza azokat az elveket, amelyeket írásaiban alkalmaz. Vegyük hát sorra őket:

Elsősorban azt állítja, hogy az irodalomtörténettel párhuzamos módszereket alkalmaz. Nem fejti ki ugyan, hogy milyen fajta irodalomtörténetről van szó, de az egyes cikkekbe beleolvasva kitűnik a történelemtudományi meghatározottság. Még pontosabban az adatközlésen alapuló, leginkább a pozitivista irodalomtörténetre utaló megközelítés. Ezenközben a szerző érdeklődésének a tárgya „a szlovákiai magyar kisebbségi irodalmi élet arculatának az alakulása” a művek és az írói pályák tükrében. Ahogy ő maga is megfogalmazza, a hangsúly ebben az esetben az „utótörténeten” van. Már itt tetten érhető a szerzőnek az intenciója, hogy az irodalmat és az irodalomtörténetet is bizonyos szociologizáló szempontból kezeli. Ha leegyszerűsítve tekintjük, akkor azt is mondhatjuk, hogy Kiss József irodalomszociológiát művel. Ebből a szempontból pedig korrekt a „szlovákiai magyar kisebbségi irodalmi élet” leíró fogalom használata. Főként abban az esetben, ha — mint teszi is — ezt az irodalmat történeti mozgásában mint egy fokozatosan emancipálódó, külső determinánsaitól elkötődő és saját belső sajátszerűségeire hagyatkozó jelenséget elemzi.

Még erősebb ez az akcentus akkor, amikor a szerző azt állítja, hogy semmilyen irodalomértelmezési paradigma sem mentes a szociális és a politikai hatásoktól. Azaz sem az alkotás, sem a befogadás, sem pedig az értelmezés nem állhat meg kizárólag az irodalmi immanencia talaján. A kontextualitás tehát nála konkrét társadalmi beágyazottságot jelent. Ha most figyelmen kívül hagyjuk mindazokat a hazai megnyilvánulásokat és vitákat, amelyekben ez a téma az ún. kisebbségi irodalom vagy pedig a „szlovákiai magyar irodalom” státuszának problémájaként fogalmazódott meg, akkor is feltehető az az elméletieskedő kérdés, hogy vajon mibe ágyazódik bele ez az irodalom? Irodalomtudományi megközelítések függvénye ugyanis, hogy mit tekintünk az irodalom közegének. Kiss József az elmúlt több mint fél évszázad sajátosságainak alapján mondja, hogy „a szlovákiai magyarság történetében irodalmi hatáskifejtés és befogadás a kisebbségi-közösségi önismeretnek és identitásnak is meghatározó alakító tényezője. A kisebbségi sorsba kerülést követően az irodalmi élet lett egyik pillére a közösségi tudat kialakulásának.” Ha elfogadjuk a megállapítást, hogy az irodalom identitásteremtő és -alakító erő, akkor kézenfekvő a további kérdés: miben rejlik ennek az irodalomnak a „nemzeti” jellege? Az ugyanis az elmúlt csaknem két évszázad magyar kultúrájának különböző időszakaiban kiderült, hogy egyáltalán nem mindegy, jellegében vagy pedig funkciójában keressük-e az irodalom (vagy valamilyen más kulturális jelenség) nemzeti vonásait.

Úgy tűnik, hogy Kiss József az irodalom funkcióinak sokrétűségét elfogadva és a maga irodalomszociológiai álláspontját korrekt módon fenntartva véli, hogy az irodalmi mű teljes joggal pályázhat a történeti dokumentum státuszára is. Mivel a szerző írásaiban temérdek olyan adat van felhalmozva, amely nemcsak az egyes irodalmi művek befogadástörténetével, hanem saját kultúrtörténetünkkel is összefügg, engedtessék meg nekem, hogy én most Kiss József mellé állítsak egy vele rokon nézeteket valló, alighanem ismeretlen hazai irodalomtörténészt. Albert Józsefről van szó, aki a XIX. század végén és a XX. század elején (1922-ig) a pozsonyi evangélikus líceumban oktatta a magyar irodalom történetét és elméletét. Ő az Uralkodó eszmék a magyar irodalom korszakaiban Arany Jánosig című tanulmányában (1902) megfogalmazta azt a tételét, mely szerint az irodalmi művekben megjelennek a múlt világnézeti, érzés- és gondolkodásmódjai: „A múlt költői alkotásait legtöbbször nem esztétikai élvezet — habár ez nincs kizárva —, hanem a múlt megértése végett keressük fel.” Albertnek ez az állítása teljesen párhuzamos Kiss József álláspontjával. Amivel egyáltalán nem azt mondom, hogy a szerző elavult módszert alkalmaz, hanem csupán azt demonstrálom, hogy ennek a nézetnek megvan nálunk a hagyománya, másrészt pedig, hogy az irodalomközpontú posztmodern irodalomkritika mellett megáll a korai modern irodalomtudomány pozitivista-filologizáló ága is.

Már a XIX. század végének történettudománya, utána a szellemtörténeti iskola is kinyilvánította, hogy „minden korszak ugyanolyan közel van Istenhez.” A humán tudományok módszereinek összehasonlításakor nem alkalmazható a fejlődéselvből fakadó „tökéletesebb”, „kevésbé tökéletes” értékelés. Az irodalomértelmezési módozatok között sincs hierarchikus viszony — hál’ istennek.

Mészáros András