Az Ifjú Szivek tánciskolája és felföldi utazása

Természetesen tudom, hogy büszkeségem oka valamiféle nemzeti büszkeségtudat, hiszen produkciójukhoz semmivel nem járulok hozzá, de hát a gyufához, dinamóhoz, C-vitaminhoz, golyóstollhoz szintén semmi közöm, mégis büszke vagyok magyar vonatkozásaikra. Tudom, a tánc a művészet egyik kevésbé időtálló műfaja, amint lemegy a függöny, már csak a néző emlékeiben él. S valljuk be, a néptánc a műfajnak fanyalogva megtűrt mostohagyermeke, még a belőle élő alkotók is inkább meríteni szoktak belőle, mintsem vállalnák azt, hogy az eredeti anyagot megtanulva azt szinte változtatás nélkül színpadra vigyék.

Hégli Dusán ezen kevesek egyike. Általam ismert munkáiban kizárólag eredeti anyaggal dolgozott, nem tartotta szükségesnek saját lépés- és mozgáskreációk alkalmazását. Az eredeti anyag alkalmazását annyira komolyan veszi, hogy a színpadról nemcsak egy-egy kistáj táncai köszönnek vissza, hanem felismerhetjük egy-egy táncosegyéniség sajátos mozgását, tánckincsét, néha egy-egy jellegzetes mozdulatát. Vitatható ugyan, szükséges-e a tánc hű ábrázolásán túl a táncos hű ábrázolása (utánzása?) is. Véleményem szerint szükséges. S nem csak azért, hogy a bennfentesek felkiálthassanak: nézd, tisztára Árus Feri, vagy a még bennfentesebbek felismerjék Farkas Lajos „Deákos” borzovai táncos-dalos-asszonybolondító alakját. Inkább azért, hogy a nem bennfentes szemlélő is lássa: ez nem egy kitalált, majd film- és magnószalagra rögzített, csak a színpad számára hasznosítható kultúra, hanem egy ma már eredeti állapotában kihalóban levő, de a közelmúltban még virágzó, helyi jellegzetességeket tükröző, ám egyének által alkalmazott (népi) művészeti ág.

Ennek az alkotói törekvésnek a jegyében fogant az együttes új műsora is, ebből láthattunk részleteket május 16-án a pozsonyi Astorka színházban. A szerény műsorfüzet Petőfi Sándor- és Bartók Béla-írásokat ígér. S jön az első meglepetés: Petőfi leveléből kiderül, hogy bizony ez a Petőfi Sándor is ember volt. Ember, aki ugyan nevéhez méltó módon írja le a látott tájat, de le meri azt is írni, hogy zavarja a kortárs költő horkolása. Ugyanez derül ki Bartók Béláról is. A magyar, szlovák, román, szerb népzene rendszerezője, a világhírű zeneszerző, zongoraművész le merte írni: „elég volt a gyűjtésből meg az esőből. Általában véve elég jól ment minden, csak kezdetben volt Hédelen baj a gyűjtés körül. Sok brinzát, ostyepkát, sztrapacskát, csucsorietkát és rizikét ettem és vagy 400 dallamot jegyeztem le. Ez már csak elég!...”

Amilyen bátorsággal nyúlt Hégli kultúránk nagyjainak leveleihez, olyan bátorsággal vitte színpadra e nagy művészek által bejárt felvidéki kistájak táncait. Bartókot magyar népdalgyűjtőként, magyar zeneszerzőként tartjuk számon, aki tudta, hogy a környező népek zenéje cseppet sem alábbvaló a miénknél, csupán más. Ezt igazolandó zeneszerzőként is részrehajlás nélkül alkalmazta a magyar mellett a szlovák vagy román népzenei motívumokat. Ezt valósítja meg az Ifjú Szivek műsora is, ahol mind a Petőfi, mind pedig a Bartók által bejárt tájról szlovák táncokat is láthatunk. Nem is akárhogyan. A kriványi Ovčí zdych című pásztorjáték is hiteles, szellemes, túlzásoktól mentes kompozíció. A félidőt záró Keď my za hory zájdeme viszont! Hasonló szinten előadott szlovák néptáncot utoljára tán harminc éve láttam a východnái fesztiválon, éjjel, a büfésátrak mögött, amikor a kellő mennyiségű sörrel és pálinkával feltüzelt, az este még adatközlőként színpadon szerepelt falusi emberek a saját gyönyörűségükre táncoltak. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy ma Szlovákiában nincs olyan szlovák tánccsoport, amelyik ezeket a táncokat képes lenne ilyen szinten előadni. Bizony, anyanyelvi szinten. Nehezebben megítélhető, de valószínűleg nem sok az olyan zenekar sem, amelyik ilyen, a hétfőn hallott szinten képes lenne reprodukálni saját népe zenéjét. Gyűlölettel teli világunkban tiszteletre méltó teljesítmény, tiszteletre méltó igyekezet a tolerancia hirdetése. Ezért is köszönet illeti a műsor minden alkotóját.

Ami nagyon zavaró volt: Az Astorka nézőterére mindössze 200 néző fér be. Nem számoltam meg a széksorokat, de tizenötnél kevesebbnek gondolom. Ehhez képest a zenekart sikerült úgy kihangosítani, hogy a táncosok énekét csak tátogó szájuk alapján lehetett sejteni. Nem sokat segített a bajon a középre állított mikrofon sem, szóljon, aki (a nézőtéren) értette a szöveget, azonnal visszavonom nemtetszésem. Ami kellemesen meglepett: a 200 néző közt sok volt a szlovák, nem zavarta őket a csak magyarul felolvasott levél (lehet, hogy Petőfi nem ismerte a nyelvtörvényt?). Nem lepett meg, de nem kellemes: a műsor az Ifjú Szivek jubileumi éve jegyében zajlott, s bizony sem a „régi szivesek”, sem a politikai elit nem képviseltették magukat túl nagy számban. Előbbiek közül, ha jól láttam, mindössze ketten voltak kíváncsiak az utódok eredményeire, remélem, nem sértő, ha nevük is itt áll: Bors Éva és Takács András. A többi volt igazgató, szólista, tánckarvezető, zenekarvezető, meg még ki tudja, mi mindenféle vezető, meg a volt tagok sokasága (a későbbi generációk néhány tagja eljött) másként múlatta a hétfő estét.

Ami zavaró, de nem meglepő: közhelyként szokás emlegetni Bartók népzenei gyűjtéseit, Kodály zenepedagógusi munkásságát, csak éppen azt nem szokás említeni, hogy a felnőtt magyarok alig tíz százaléka tudja megkülönböztetni a népzenét a népies műzenétől. Ennél is kisebb azoknak az aránya, akik rendszeresen hallgatnak népzenét, s hát bizony, ha összeszámoljuk, hogy saját mulatságára hány magyar énekel magyar népdalt, táncol magyar néptáncot, nem nehéz kitalálni, még kisebb számot kapunk. Ezt a szomorú tényt persze nem Hégli Dusán ismerte fel elsőként, sőt az sem mondható, hogy ő lenne az első olyan alkotó, aki kísérletet tesz annak bemutatására, mit láthatott annak idején, vagy száz évvel ezelőtt a gyűjtő. Még azt sem mondhatjuk, hogy Hégli Dusánnak ez lenne az első olyan műsora, amelyben magát a gyűjtést, annak körülményeit mutatja be, azt, hogy a résztvevők mit láthattak-hallhattak (Zenészek tánca, Honti igricek).

A Bartók és Kodály korát bemutató, elemző műsorok (Jánosi, Muzsikás) alapvető törekvésétől tér el az Ifjú Szivek műsora. Előbbiek egy-egy zenekari mű vagy kórusmű, azaz egy feldolgozás eredeti párhuzamait kutatják és mutatják be. Az Ifjú Szivek műsorának célja a kor és helyszín felelevenítése. Mintegy mellékesen kiderül, az erdélyinél bizony szegényesebb szlovákiai magyar anyagból is lehet izgalmas, élvezetes műsort csinálni, egy gondolatot is közvetítő műsorban viszont nincs szükség a néző számára ismeretlen módszerek alkalmazására. „Mindössze” meg kell tanítani a táncosokat táncolni, olyan egyéniségeket kell nevelni, akik képesek saját identitásuk megőrzése mellett egy mozgás hű utánzására is. Na meg kell néhány megszállott zenész, jelen esetben mindössze három, akik olyan szinten képesek megszólaltatni az erdélyinél kevésbé archaikus felvidéki magyar hangszeres népzenét és az attól igencsak eltérő technikát igénylő szlovák zenét, mint azt tette Koncz Gergely, Mester László és Lelkes Tibor.

A csapat eddigi műsorai során már igazolta technikai felkészültségét, táncos tudását, így a magyar táncok pontos, hűséges tolmácsolása nem okozhat senki számára meglepetést, ami újra és újra kellemesen lep meg, az maga az ötlet és a megvalósítás módja. A koreográfusokra leső gyakori csapda: olyasmit szeretnének ábrázolni a tánccal, ami a tánc lényege (szerelem pl.), csak éppen nem veszik észre, hogy saját ötleteikkel éppen a lényeget irtják ki. Vagy ellenkezőleg, olyasmit szeretnének ábrázolni, amit nem lehet, mert gondolataik elmondására saját gesztusrendszert kell kialakítaniuk, ami a tánctól sok esetben idegen, ezért a néző számára felfoghatatlan (viszont a magát vájt fülűnek kinevező sznob közönség annyi mindent bele tud magyarázni, hogy magát az alkotót is meggyőzi útja helyességéről). Hégli Dusán sikerrel kerülte ki ezeket a csapdákat, remélem, a jövőben is a maga módján tudja tolmácsolni gondolatait.

Nem tudom, van-e rá példa, hogy néptáncegyüttes műsorának századik előadását lehetne ünnepelni. (Cseh)szlovákiában nem emlékszem, hogy lett volna rá példa, még a Szőttes hőskorában sem, amikor a műkedvelő csoportok átlagát messze felülmúló évi 60–70 előadást is tartott az együttes. Az Ifjú Sziveknek sikerült, értékéből mit sem von le, hogy a műsor elsősorban iskolás gyerekeknek készült, zömmel iskolákban mutatták be. Gyerekeknek készült, de nem a gügyögős óvodás versek modorában, a műsor készítője mindvégig egyenrangú félként kezeli ifjú közönségét, hiszen bizonyára tudja, a gyerekek figyelmét csak jó előadással lehet lekötni, a gyerek őszinte, ha a kínált élmény nem ragadja magával, esze ágában sincs fegyelmezetten végigülni az 50 percet.

A századik előadást ünneplő Magyar tánciskoláról már többen elmondták véleményüket. A műsor sokaknak tetszett, tudjuk, harmincezer gyerek kapott Magyar tánciskola órarendet. A műsor értékelői többnyire kedvezően fogadták a produkciót, annak mindössze néhány lényegtelennek tűnő elemét kifogásolva, mint pl. a botolást fejesvonalzóval. Amely kifogással mélységesen nem tudok egyetérteni. Ha a műsor célja az, hogy megismertessük a gyerekekkel anyanyelvünknek ezt a rendkívül fontos, ám mind a mai napig rendkívül elhanyagolt részét, valami módon közölnünk kell velük azt is, hogy ez nem egy, csupán a színpadon alkalmazható művészeti ág, eredeti művelői pedig hús-vér emberek voltak, sőt a mai napig is feltalálhatók még itt-ott. ĺgy talán a gyerekek számára világosabbá válik, hogy a táncot eszközzel is lehet művelni. A magyar néptánc irodalmát felületesen ismerők is tudhatják, hogy vannak eszközös táncokat taglaló tudós cikkek, ezekben a szerzők fel is sorolják az eszközöket, s valóban, fejesvonalzó nem szerepel bennük. Szerepel a bot, az üveg, a kendő, a nyújtófa, a korsó s még számos tárgy, általában példaként, nem típusként, egyik leírás sem zárja ki az egyéb eszközök használatának a lehetőségét. (A juhászkampót minden gondolkodás nélkül bárki elfogadja ősi eszköznek, holott a kampó használata bizony nem is olyan régi, a gyapjas juhok – és azok betegségei – elterjedésével vált mindennapi juhászeszközzé). Ha emlékezetem nem csal, az iskolában néha mi is harcoltunk egymás ellen a nagy, táblára író körzővel (ennek alkalmazását Hégli Dusán szerencsére kihagyta a gyerekműsorból, hiszen a vele való botolás ön- és közveszélyes lehet), amikor az ellenfél magát a nagy vonalzóval védte. Nem zavaró a műanyag üvegek használata, az sem, hogy a ritmusos ugrálást gumitwist segítségével is bemutatják. Gondolom, a ma gyerekei által használt eszközök alkalmazása inkább könnyíti a látottak befogadását.

Amiben nem vagyok biztos: a tanító a tanítás kezdetén felelni szólítja a gyerekeket magyar népdalból, a műdalt és slágert éneklőt gyorsan leállítva. Gondolom, az alkotó el akarta kerülni azt, hogy túlmagyarázott legyen a jelenet, mégis hadd kételkedjem abban, hogy a néző megérti: ezek a dalok nem idevalók. Nem népdalok. Nem biztos, hogy elég felhívni a figyelmet a jóra, Bartók és Kodály népénél bizony rá kell mutatni a rosszra is, mert tapasztalatból tudom: népünk-nemzetünk igencsak hajlamos a silányabb javak alkalmazására s az ifjúság nevelésével foglalkozó, az anyanyelvi kultúra átadására hivatott tanárok-tanítók zöme nem nagyon tudja megkülönböztetni a népdalt a műdaltól, Kodály és Bartók nevét inkább csak alibiként szokás említeni, a munkájukkal kapcsolatos ismeretek firtatása többnyire kínos hallgatást eredményez.

Bizony, nem mondhatni, hogy Bartók és Kodály mai szemmel, mai technikával, mai közlekedési és szálláslehetőségekkel mérve is elképesztően nagyszabású munkájának eredménye közkinccsé vált volna. Népdal hallatán ma is sokan fanyalognak. Nem mondom, hogy kikapcsolják a rádiót, mert rádióhallgatóként tudom, hogy népzenét csak ritka szerencsés pillanatokban hallani a közszolgálati adókon, a kereskedelmi csatornákon meg tán soha. Hasonló eredménnyel jár a népdalt kedvelő, ha a tévében szeretne népdalt hallani. Sem az eredeti anyagot, sem a feldolgozásokat, sem az eredeti hű megszólaltatóit nem láthatjuk viszont a képernyőn. Marad a CD, csakhogy a megfelelő minőség kiválasztásához megfelelő ismeretekre van szükség.

Úgy vélem, a műsor a gyerekek számára ott válik felejthetetlenné, amikor fölmehetnek a színpadra botolni (fiúk), kipróbálhatják az üveges táncot (lányok). Sokszor láthattunk már olyat, hogy a nézők közül önkénteseket hívnak a színpadra, ami a legtöbb esetben kínosan hosszúra nyúlik. Itt a szemüveges tanító bácsi annyit mond: 10 másodpercetek van még, hogy feljöjjetek. S láss csudát: az Astorka színpada pillanatok alatt megtelt botolni vágyó legénykékkel, s még két kislány is akadt (ne feledjük, ez egy felnőtteknek szóló esti előadás volt!). Mindenképpen folytatásra méltó kezdeményezésnek tartom. Van rá esély, hogy a műsort látott harmincezer gyerek közül legalább háromezren olyan felnőtté válnak, akik számára természetes közeg lesz a népdal, a néptánc, s ezzel a kulccsal könnyebben nyitják anyanyelvi kultúránk többi kapuját is. Köszönet érte az Ifjú Sziveknek.