Az idő homokórája

Az emberek nem sejtették, hogy közeleg a katasztrófa.

Norman Davies

Dušan Šimko Esterházy lakája című regényének világa (Kalligram Kiadó, 2002) nem ismeri a fejlődést. Bezárul a modern előtt, változatlan, örök. „Ugyanannak a visszatérése.” A könyv recenzense, Andrej Stankovič szerint a teremtett világ univerzumával szemben a mű üvegház. A konvenciózus jelképek, etikett és ceremóniák világa, megrendezett világ. Olyan világ, amely mérhető.

Deleuze szerint erről a világról írni egyenlő „térképének megrajzolásával”, térbeli és időbeli koordinátáinak kijelölésével. Šimko regényének térképét Esterházy Miklós herceg „mozgásának geometriája” alkotja. Ennek középpontja az Eszterházán levő kastély, a „kis Versailles”, amelyet a Sopron és a Fertő-tó közt elterülő mocsarason építettek. Ebből a művileg megalkotott világból Bécsbe, Pozsonyba és Budára, valamint Nápolyba, Velencébe, Frankfurtba, Leydenbe, Párizsba és Erdélybe is vezetnek utak. ĺgy rajzolja be aprólékos gonddal az Esterházy-féle térképbe Rahier, a szolgáló mindjárt a könyv elején.

A földrajzi térképet az idő koordinátái egészítik ki. Esterházy világában nem változik az idő, a világ időmértéke határozza meg, amelyben a hatalmas, láthatatlan isteni idő egyik óraszeletet a másik után, egyik napot a másik után és egyik hetet a másik után szeli le, kronométerrel, amely gépies könyörtelenségével oly nagyon izgatja Bandert, az Esterházy-féle színjáték igazgatóját.

Šimko regényének világa megtanulta elrendezni, bemérni és berajzolni a helyszíneket a térképbe, bejegyezni a kataszterekbe, krónikákba, archívumokba és a személyi határidőnaplókba az adatokat, ahogyan Mária Terézia írta át házasságát pontosan, percekre, órákra, napokra, hetekre, hónapokra és évekre.

A világ mértaniságának, elrendezésének és mérhetőségének izgalma, amelyből az az elképzelés születik, hogy ésszel uralható, Šimko regényében nemcsak tematikailag érvényes, hanem a szövegalkotás szempontjából is. Kijelöli az egész regény tér- és időkoordinátáit.

Ennek azért is van különösen nagy jelentősége, mert Šimko regényében az események nem időrendi sorrendben követik egymást, az idősíkok vissza-visszatérnek, a helyszíneket sem lehet pontosan azonosítani a térben (a regényben sehol sem találkozunk Eszterháza pontos földrajzi elhelyezkedésével), csak annak a hálónak a segítségével, amelyet egyes városok összekötésével alkotunk.

A regényben való tájékozódásnak ez a kulcsa. 1769-ben kezdődik a történet, amikor a tizenhét éves Abeles Izsák megérkezik a „tiltott Paradicsomba”, az Esterházyak világába, a történet időben 1756-ba tér vissza, Lotharingiai Ferenc halálához, utána 1773 következik, Mária Terézia Eszterházán tett látogatásával, újra visszatér 1769-be, majd 1799-1780-ban találjuk magunkat, végezetül egy 1790-es rövid epilógus zárja a történetet.

Ez az alakok idejének körforgása és korszakalkotó tudatuk a világ állandóságáról. Ez az idő különös feszültségben van az elbeszélés idejével – mi ugyanis már tudjuk, hogy Mária Terézia kora közvetlenül megelőzte a robbanást.

Ugyanez érvényes a térre is. A mi terünk más, mint a Habsburg Monarchiáé. Más területeket, határokat ismer, más a topográfiája. Šimko regénye a korabeli Habsburg Monarchia, valamint a mai Szlovákia területén és időzónájában mozog, csak az az olvasó tud a regényben tájékozódni, aki ismeri az eredeti idő- és térkoordinátákat.

Szlovákia, a Felső-Magyarország területmegnevezés változataként, vagy Prešporokként, vagy murányi sziklaként, körmöci aranyakként, Malackába bevándorolt zsidókként való megjelenése Šimko regényében nem az erőszakos szlovakizációt szolgálja, hanem azt igazolja, hogy az író szerint a 18. században éltek itt szlovákok.

Šimko történelmi térképét a hasonlóság és a különbözőség játékára építette. Az egyik réteggel átírja a másikat. Mindkét réteg, az eredeti is és a mai is átfedi egymást, máskor anekdotaszerűen eltérnek egymástól, vagy ironikusan belekóstolnak egymás világába, ami nem jelenti azt, hogy mindkét lapon az irónia céltáblája a múlt.

Šimko regénye maga az Éden. Kezdetben Abeles Izsák számára a tiltott Paradicsom, a végén az elveszett Paradicsom. Ha kezdetben az Éden természeti helyszín volt, itt kulturális, mesterségesen kialakított. A rokokó ideje és tere, az érzelmekkel mélyen átszőtt barokk és a racionális felvilágosodás közt mozog. Miként az eredeti, természet adta Paradicsom, a kulturális Paradicsom is halálra van ítélve: a technika Paradicsoma következik, s mi már ismerjük ezt.

A könyv a finomságot és a kegyetlenséget egyesíti. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy Angelo Solimant, a mulattot a szabadkőművesek sorába emelik, s Mária Terézia titokban úgy rendelkezik róla, halála után tömjék ki mint a művelt ember mesterségesen kreált példányát.

A rokokó világát azonban az embernek „a legmagasabb igazság és a legtisztább megismerés eléréséért” folytatott küzdelmének „játékos szeszélyével” köti össze, a könnyedséget, a bájt az elmélkedéssel és a mélységes félelemmel, mint azt Mirko Ocadlík írta a rokokó zenéről.

Ilyen Šimko regényének világa is. Tematikailag a megszületőben levő markáns felvilágosodás vonásai és a túlságosan kifinomult és kegyetlen rokokó szövődménye, azzal kezdődően, hogyan nyer újfajta értelmezést az emberi test az egyetemi medicinában egészen addig, milyen ellentmondásosan, a későbbi kafkai hivatalnokokra emlékeztető tereziánus gubancokkal vezetik be az úrbért a két hivatalnokkal, Henochhal és Heigllel.

Jelen van a feslettség is, amelyről Norman Davies a katolikus Ausztria hivatalos puritánsága kapcsán azt mondja, „nem tette lehetővé, hogy a szexuális csábítás témájából társadalmi mulatságot csináljon”. A regényben mindez nem jelenik meg konkrétan, csupán Esterházy, a Rahierek, Haydnok, Abelesek vagy Pozzi énekesnő szeretőinek hallgatólagos legalizálásával.

Az Esterházy lakája azonban a halál regénye is, melyben a híresek és a névtelenek is eltávoznak. Lotharingiai Ferenc herceg, Mária Terézia, Esterházy Miklós elindul az örökkévalóságba, ahol a sas eltöri a halál kaszáját; a fiú, akit maga alá temet a kaloda, a huszár, aki vízbe fullad, a férfi, aki a tűzben leli halálát, csak a változatlanságba távozik. Ezek a halálok mind-mind jellemzőek a korra, monumentálisan ceremoniálisak, de könnyedek és fatálisan ironikusak is.

Eszterháza világa a kultúra elszigetelt világa. Ez alkotja Šimko regényének középpontját. A színház megrendezett világa kulisszáival egyetemben. A kor harsogása csak finom visszhangként hallatszik Rousseau és Diderot regényei által, amelyeket Esterházy herceg rendel meg, s amelyeket olyan nagy élvezettel olvas Rahier, az inas, mivel a frivol irodalommal ellentétben ezek a könyvek elkerülik a cenzorok figyelmét. Hiszen már Mária Terézia is megjegyezte Adam František Kollár radikális reformjavaslataival való rossz tapasztalatai után, hogy „Magyarországon más időmérték érvényes, és a jövőben sok tapintatra, ügyvédi leleményre és diplomáciai ügyességre lesz szükség”.

A regényben a kor nyelve nem a szó, hanem a zene, a kor szilárd szimbóluma. A szavak csak a magánszférában szólalnak meg – Pozzi, az énekesnő naplócskáiban, Rahier inas bevezető és Haydn záró levelében, amelyek ironikusan ellenpontozzák a szavak és a zene emberét. Némi túlzással ugyanis elmondhatjuk, hogy Joseph Haydn 1790-ben kelt levelében nem a francia forradalomról, hanem az édességekről írt.

A zene a tereziánus kor és osztrákizmusának kifejezője. Franz Heer szerint nem más, mint „az ellentétek, a szakadékok és nehézségek kifejezése és összekötése, amire nem volt képes egyetlen rendszerezett filozófiai gondolkodás, sem államhatalmi politika”.

Šimko Eszterházájának lelke Joseph Haydn zeneszerző. Itt írja a herceg megrendelésére operáit, itt rendezi Mozartot és Salierit, itt szerzi szimfóniáit, legjelentősebb művészi alkotásait. Ezért nem a véletlen műve, hogy Šimko a regény szerkezete alapjául a szimfóniát választotta – a könyv négy részből áll, vissza-visszatérő motívumok szövik át, amelyeket mind Šimko kötetében, mind a zenében koncentrikus körök alkotnak.

Šimko nem él a „valóságábrázolás” illúziójával. Nem tesz úgy, mintha alakjai a szemünk láttára cselekednének. Idéz, parafrazál, számtalan vonzó irodalmi művet felidéz Shakespeare Othellójától Goethe „rokon lelkén”, a Válogatott rokonságon, Mignoni „virágzó citromfákról” szóló énekén át egészen Lotharingiai Ferenc 1764. márciusi frankfurti császárrá koronázása pompás ünnepségének tárgyilagos leírásáig.

Šimko jól olvassa Tapie Mária Teréziáról szóló könyvében, a Haydn-irodalomban és a történelmi archívumokban található üzeneteket. Fél lábbal a történetben van, fél lábbal kívül, és biztosítja az olvasót, hogy semmi sem történt úgy, ahogyan azt leírta, mert ő arról ír, amit már leírtak; nem történész, hanem prózaíró, történeteket ír, nem történelmet.

Az Esterházy lakája a modern előtti idő és tér regénye. A figurák a háttér mélységéből a színpadian megvilágított előtérbe lépnek elő, teljesítik a szólamban előírt feladatukat, és belemosódnak a háttérbe, mint a szimfónia egyes motívumai. Még nem modernül önállóak, individualitásuk a megszületés előtti állapotban van, gyakorlatilag csak kettőnek van saját egyéni sorsa.

Abeles Izsák, a konvertált zsidó és Joseph Haydn zeneszerző története azonosítható életrajzi részleteket tartalmaz. Abeles Izsák sorsa párhuzamos a prágai Abeles konvertitáéval, aki a 18. század elején tragikus halált halt.

Šimko Abelesének története nem egészen száz évnyiben különbözik elődjéétől. Abeles a zárt, kultivált eszterházi világból a kemény Amerika nyitott világába távozik. Haydn és Abeles sorsa hasonló is meg nem is. Mindketten elhagyják Eszterházát, Haydn az európai dicsőségbe ér, Abeles Amerikába kerül, egy zöldségbolt egészen prózai világába.

A többi figura úgy lép elő az időtlenségből, mint a prágai Orloj alakjai, s el is tűnnek a nem változó időben. Néhányuknak, mint Rahiernek, az inasnak, Pozzi énekesnőnek, Angelo Solimannak ugyan megvan a maga sorsa, de az olvasó csupán töredékeket tud meg róluk.

Šimko regénye nem történelmi tükörkép, de nem is akar az lenni. Két idő párhuzama, amelyekben „az emberek nem sejtették, hogy katasztrófa közeleg”. Ebben az értelemben a könyv nem akarja végérvényesen elvágni a jelent a régi világ örökkévalóságától, de annak sem illúziója, hogy a haladás a modern világ újításainak folyamatos egymásutánisága.

A művi világban zajló élet, amely rövidesen letűnik a forradalmak árjában, nemcsak veszteségeket okozott, hanem a kultúra és a kultiváltság leleteit is felszínre hozta. A modern kor veszteségeit fejből tudjuk.

A mi korunk is olyan, mint a homokóra. Mint a felhők húzzák előttünk Eszterháza elmúlt világának kontúrja mai világunkat, amely szertefoszló múlttá válik és az eljövendő világot, amelynek veszteségeit sejtjük csupán.