Az idő homályából felvillanó képek

Meg kell állapítani, hogy egy kivételesen vallomásos házi könyvtár ez a Szőnyi Emlékmúzeumban. Hiszen, a kíváncsi szem számára nagyjából most is jól követhető, hogy Balassitól, Madáchtól, Vörösmartytól, Petőfin, Aranyon, Ady Endrén át Babitsig, Kosztolányiig, Karinthyig, Tóth Árpádig, egészen Szabó Lőrincig, talán Berdáig, valamint Jókaitól Krúdyn, Móriczon, Nyírő Józsefen, Németh Lászlón át Márai Sándorig, Ottlikig és Mándy Ivánig kiknek a remekeit olvashatta Szőnyi mester. Hogy esténként – ahogy számtalanszor meg is festette – a petróleumlámpa puha, sárgás fényénél milyen szellemi ívet követhetett. És hogy a kortársai közül kikkel, milyen írókkal, teremtő lelkekkel állt, ha nem is mindig személyes, szívbéli, ám szellemtörténeti szempontból életútját is befolyásoló, esetenként meghatározó kapcsolatban. Ebben, a beszédes könyvgyűjteményben találtunk rá József Attila 1932-ben megjelent Külvárosi éj című verseskötetének azon példányára, amelyet a költő még ugyanabban az évben dedikált az akkor már neves festőnek, a következő szöveggel: „Szőnyi Istvánnak barátsággal és szeretettel. Bp. 1932. okt. József Attila”.

Vajon mit tudhatunk arról, miként kerülhettek ők kapcsolatba, s hogy milyen viszonyban állhattak egymással?

Szőnyi Zsuzsa: Apám szinte mindenkit ismert az akkori szellemi életből. Mi ’30-ban költöztünk Budapestre, a Baross utca 21-be, az ötödik emeleti műtermes lakásba. Apámnak itt volt egy magániskolája is, amiből, úgy gondolta, hogy meg lehet majd élnünk. És akkoriban nagyon sok művész járt hozzánk. Ismeretségi körében nem csupán képzőművészek, hanem irodalmárok, írók és költők is voltak. Akkoriban minden héten a Gresham Kávéházban volt egy asztaluk. Lehet, hogy József Attilát is ott ismerte meg. A Baross utcában mindenesetre többször is járt a költő. És hát anyámnak nem tetszett. Az nem tetszett, hogy Attila mindig más és más nőkkel jelent meg, akik, mondjuk úgy, nem voltak a legtökéletesebb úri lányok. Anyám ezért egy kissé neheztelt Attilára, s azt mondta apámnak, hogy ezt azért mégse. Gondolom, apám ezek után máshol találkozott vele.

Emlékszel-e arra, hogy 1932 táján mit festett édesapád? Ezt azért kérdezem, mert József Attila kötete, a Külvárosi éj a proletár sorsról, a kétségbeejtő nincstelenségről beszél. Arról, hogy „Mint az omladék, úgy állnak / a gyárak / készül bennük a tömörebb sötét, / a csönd talapzata”. Meg arról, hogy „Romlott fényt hány a korcsma szája, / tócsát okádik ablaka; / benn’ fuldokolva leng a lámpa, / napszámos virraszt egymaga”. Vajon miről beszél ebben az időszakban festészetében Szőnyi?

Gondolom, ugyanerről, mert van neki ebből az időből egy nagyon szép képe, anyám és én vagyunk rajta, én olyan 6 vagy 7 éves kislányként, majdnem hogy rongyos ruhában állok, anyám nagy gondba borultan ül a széken, mint egy szegény proletárasszony. Ez József Attila hatására utal – vagy hát inkább a vele való barátságára emlékeztet.

Megvan még ez a kép valahol?

Igen megvan, férjem rokonságánál látható. Valószínű, hogy létezik róla reprodukció is. És volt egy nagyméretű képe, az Eladó borjú (1933). Az is egy kétségbeejtő helyzetet ábrázol: annyira nincs már betevő falatjuk az embereknek, hogy kénytelenek eladni a borjút, eladni a jövőjüket. Ezen a képen egy falusi asszony áll kétségbeesetten, s természetesen a borjú is ott van, és ott álldogálnak körülöttük a gyerekek is, s az egyik alak a kerítésnek támaszkodva áll, az Derkovits Gyula. Vele is jóban volt apám. És ő szintén egy nagyon szegény, nehéz sorsú ember volt.

Szőnyi István mély empatikus készséggel megáldott, túlontúl érzékeny ember hírében állt, és szociálisan szenzibilis lélek volt. De egyszerűbben úgy is mondhatjuk, hogy ember tudott maradni az embertelenségben a legnehezebb időkben, a második világháború előtti években is, amikor a Külvárosi éj versei születtek: a Holt vidék, a Ritkás erdő alatt, az Ordas, az Eső és a Fagy, A kanász és A cipő, a Bánat és a Háló. Ugyanakkor Szőnyi mintha bensőségesebb, már-már idillikusnak ható témákat választott volna. A Dunakanyar, a Kertben 1927-ből, az Anyaság és az Este Zebegényben 1928-ból, az Aszszonyok a vízparton 1929-ből, a Család, a Verandán és a Zsuzsa piros ruhában 1930-ból, a Zsuzsa az ajtóban 1931-ből, az Este 1934-ből, a Tavasz, a Zebegényi táj 1935-ből, az Interieur, az Ivóban 1936-ból, és a Falusi udvar, beszélgető parasztokkal 1937-ből, hogy csak néhányat említsünk az akkoriban született képek közül. Mi a véleménye erről a Szőnyi-életművel foglalkozó művészettörténésznek?

Köpöczi Rózsa: A Szőnyi Zsuzsa által említett Anya és kislánya című kép valóban kifejezi a József Attila-versek által sugallt életérzést, de valamivel később született, 1944-re datálható. A kompozíció először az 1941-ben festett győri Nádorvárosi Templom freskóin tűnt fel az apszis jobb oldalán, a szegényeket segítő egyházat megtestesítő jelenetben. Az anya és gyermek figurája mellett barna barátcsuhában a festő maga is jelen van. Akkor már nem közvetlen benyomásai alapján ábrázolta a család szereplőit, de minden anya és gyermek figurájában feleségének és gyermekeinek vonásaira lehet ismerni. Még akkor is a saját apasága élményéből merített, amikor már felnőttek gyermekei és eljutott a téma ábrázolásában a madonnaképek egyetemességéig. A győri freskó legszebb és leghitelesebb része a szegényeket ábrázoló jelenet.

Igen, azt hiszem, nem véletlenül az. Szőnyi István ugyanis, meglátásom szerint, élete példájával is egy ferences lelkületű ember benyomását kelti. Szent Ferenc, a legkisebb testvérek alázatos követője lehetett ő. Azoké a ferences rendieké, akik felismerték a szegénység, az aszkézis emberséges voltát, humánus értékeket megtartó erejét, az evangéliumi szegénység különösségét, fontosságát, erkölcsiségét.

Az Eladó a borjú című nagyméretű vásznára, amelyről Szőnyi Zsuzsa szintén említést tesz, valóban nem véletlenül került fel a nincstelen, proletár festő jó barátnak, Derkovitsnak az alakja. Szőnyi erkölcsi felelőséggel, mélyen átélte az ő sorsának tragédiáját is. Mégis, ha a harmincas évek elején született vásznait, grafikáit képzeletben egymás mellé állítanánk, egy derűs, örömmel teli világ bontakozna ki, melyben egyformán helyet kap a Dunakanyar lenyűgöző panorámája, a parasztudvarok mindennapi pátosza, a család bensőséges, meleg pillanatai, és a Duna fölött uralkodó különös, csak Zebegényre jellemző fény.

Elképzelhető, hogy Szőnyi István festői világlátásában nem is annyira a sorsa, mint inkább a folytonos európai kultúra ideája, a hely szelleme van jellemzően jelen, a klasszikus alapokat igenlő görög kék derű és dráma? Ugyanakkor József Attila látásmódja meg mintha sokkal inkább a világtörvényből, önmaga sorsából, szomorú szenzibilitásából fakadna…

Ha érzelmileg még közelebb szeretnénk jutni az 1932-es év távoli eseményeihez, a műveken kívül nagyon sokat segítenek Szőnyi barátjának, Elekfy Jenőnek István-napi köszöntői, melyeket minden év augusztus 20-án gitárkísérettel adott elő a zebegényi ház árnyas verandáján. Elekfyné jóvoltából ismerhetjük ezeket a miniatűr hangulatjelentéseket, aki a hatvanas években adta közre egy kis könyvben a „tizennégy nyár” krónikáját. A dalok egy harmonikus, vidám, minden nehézséggel dacoló világból üzennek, a megtalált Árkádiából, Zebegényből, ahol az összegyűlt festő barátok rendíthetetlenül próbálták megőrizni szellemük frissességét, emberségüket és a derűt, mely átsugárzik képeiken. Az 1932-es év krónikája például így hangzott: „Egyezer kilencszázharminckettőben / Sok volt a gond s nagy hiány a pengőben. / De mi sokszor félre vágtuk a gondot / S nálad lelénk búfelejtő hajlékot. // Kedves István, nem kívánunk mást neked: / Legyen mindég asztalverős jókedved. / Jó kedv nélkül az élet nem ér sokat, / Nem tud élni, aki soha nem mulat.”

Szőnyi István művészete úgy teljesedett ki, ahogy élete. Megtalálta azt a helyet, életformát, ami lényéből következett. Felfedezte azokat a „kisvilágokat”, a vidéki élet tereit, ahol még minden emberléptékű, ahol otthonosan mozoghat a fürkésző szellem. Szerencsés alkatából fakadt, hogy a legnehezebb időkben is derűs, sugárzó képeket tudott festeni. Megtalálta a világnak e szűk szegletében a teljességet, amibe egyaránt belefért József Attila barátsága, az üldözöttek mentése, a falusi emberek munkájának tisztelete és a legéterikusabb merengés az élet nagy kérdéseiről. Szőnyi számára a festészet belső kényszerítő ereje nem tragikus teher, hanem az öröm forrása volt. „Művészete úgy növeszti gyümölcseit, a képeket, mint ahogy a szőlőtőke a pompás fürtöket” – írta róla Kállai Ernő. A két alkotó ember, József Attila és Szőnyi István sorsa a 20. század egy pillanatában kereszteződött, hiába különbözött annyira emberi alkatuk, életútjuk, az alapvető értékekben mélységesen egyetértettek. Megjárták a pokol és purgatórium tisztítótüzét, hogy az alkotás által mindketten eljussanak a maguk paradicsomába.

(Kiemelt átírat a beszélgetésből)