Az ezeregy éjszaka kelet-európai gyöngyszeme

„Már ismerem az elvárásaikat, a gondolkodásukat...” Blanka Matragi ma már a Perzsa öböl országainak legelismertebb divattervezőjeként szerepel a Fashion TV műsoraiban. Költői fantáziát és finom érzékiséget elegyítő estélyi és esküvői ruhái az egész világon híressé tették. Talán már nincs is olyan emír-, sejk- vagy mágnásfeleség, király- és hercegnő az Egyesült Arab Emirátusban, akinek szekrényében ne lógna legalább egy Matragi-modell.

Gyakran jár haza Prágába?

Egy évben egyszer biztosan itthon vagyok, de bemutatót ritkábban tartok.

Prágában miért nem nyitott még szalont?

Azért, mert Libanonban élek. Szalont nem lehet távirányítóval működtetni. A megrendelő velem akar beszélni, nem pedig egy közvetítővel. Telefonon keresztül amúgy sem lehet öltöztetni. Több ezer kilométeres távolságból irányítanám, ellenőrizném a munkatársaimat? Én ezt kivitelezhetetlennek tartom.

Libanonban nem volt nehéz gyökeret ereszteni? Hiszen amikor kiköltözött, még hírből sem ismerték.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, én már egy magáncégnél dolgoztam. Tapasztalatszerzéshez jobb helyet aligha találtam volna. 1982-ben azonban Blanka Haute Couture néven Bejrút szívében megnyílt a szalonom. Gondoljon csak bele: két éve voltam kint, és már a saját lábamon álltam! Még a politikai helyzet is nekem kedvezett. Libanonban tizennyolc évig polgárháború dúlt. Teljes elszigeteltségben éltünk, ami nekem kimondottan kapóra jött. Csak a munkára összpontosítottam. Bizonyítani akartam. Magamnak is, másoknak is. Ha maradok Prágában, sok minden eltéríthetett volna a tervezéstől. Csehországban, a nyolcvanas években szinte forrott a levegő. Libanonban sem volt csend, de mint „idegen”, kívül maradtam a történéseken. A cég, ahol dolgoztam, épp a politikai légkör miatt zárt be. De a tulajdonosa, aki nagyra becsülte a munkámat, azt tanácsolta, amilyen gyorsan csak lehet, nyissak egy szalont, ahol a saját munkáimat árusíthatom. Nem vártam sokáig. Nem is tudtam volna tétlenül ücsörögni, hiszen láttam, hogy az idő nekem kedvez. Nem kellett árral szemben úsznom, mert az arab világ már akkor is nyitott volt az újra. Nagy keletje volt a ruháimnak. A libanoniak szeretik a szokatlant, az eredetit. És nemcsak a művészetekben, hanem a divatban is. Sokkal fogékonyabbak a friss irányzatokra, mint ahogy azt Kelet-Európa gondolja. Az exkluzívért valósággal rajonganak. Csehországban még kommunizmus volt, amikor elmentem, a szürke és a lehangoló „dívott”. Mindent elnyomtak, ami különlegesnek számított. Bejrút megérkezésem pillanatában elkápráztatott. A keleti stílus, az ottani világ szépsége, sokszínűsége teljesen ámulatba ejtett. De arra, hogy én ott sikeres leszek, még csak gondolni sem mertem. Az első megrendelőmet egy elegáns kelmeboltban ismertem meg, ahol az eladó úgy mutatott be neki, hogy „Madame Blanka Európából jött és divattervező.” A hölgy pedig épp az esküvőjére készült, és valami kivételes, ruhára vágyott.

És hozzátette bizonyára azt is, hogy „az ár nem számít”.

Azt a ruhát, amelyet neki terveztem, Prágában akkor fel sem mertem volna ajánlani senkinek. Nálunk azokban az években még nem voltak olyan felszabadultak az emberek. Senki sem akart kitűnni. Az exkluzívtól meg inkább ódzkodtak. Mára változott a helyzet. Ma már kimondottan keresik az ilyet. De az ékszerek szintjén még mindig csak Libanonban tervezhetek.

A kinti pompa, a vakító fény, az, hogy nem kell anyagi korlátokra gondolni, miközben dolgozik, nem viheti rossz irányba az ízlését?

Nem fenyeget ez a veszély. Ebben biztos vagyok. Én megtettem a magam útját a kinti királyi palotákig. Szépen, fokozatosan jutottam el oda, ahol most tartok. Miután megnyitottam a szalonomat, előbb vállalkozók, miniszterek és diplomatafeleségek lettek a klienseim, csak utána léptem be a legfelső körökbe.

Ez a réteg Prágában biztosan idegesítette volna.

Az ízlésük miatt? Lehet. Csakhogy Libanonban a felsőbb körök tagjai is nagyon igényesek. A hétköznapi viseletet illetően ugyanúgy, mint az ünnepiben. Az ott egészen más kultúra, más stílus, mint az itteni. Már ismerem az elvárásaikat, a gondolkodásukat. Amióta kint élek, minden nap tanulok tőlük. Első nagy sikeremet Abu Dhabiban arattam...

... a rendőri egyenruhával?

Nem. Az később jött. 1987-ben. Még jóval azelőtt, egy párizsi bemutató után felfigyelt a modellemre egy arab mágnás felesége. Ez volt az első komoly lépésem felfelé. Megfogta a fantáziám.

Amit Prágából vitt.

Ez érdekes. Az én nemzedékem még korlátok között alkotott itthon, erre kényszerítették a körülmények, de a fantáziánk annál szabadabb lehetett. És tudat alatt épp ez készített fel a jövőre. Kivételes tudniillik csak úgy lehet az ember, ha van valami eredeti is a fejében. Amikor megérkeztem Libanonba, azonnal észrevettem, hogy minden ott van egy helyen. Párizs, New York, Milánó divatja kézzelfoghatóvá vált számomra. Tudtam, hogy valami olyat kell terveznem, amivel nem veszek bele a kínálatba.

ĺgy lett egyszer csak „kelet fénye” a Perzsa öbölben.

Ha már a sötétséget megéltem, hadd világítsak! De hogy még pontosabb választ adjak az előbb feltett kérdésére: nekem az rengeteget segített, hogy Prágában, húsz évvel ezelőtt, a „semmiből” kellett megteremtenem a „valamit”. Az anyagokon kívül természetesen kellett ehhez más is. A kulturális, művészettörténeti felkészültségen kívül még anatómiai tudás is. Aztán persze tudni kell, hol a határ. Hogy hol kell megállni. Hogy hol az a pont, ahol kész darabhoz már nem szabad hozzátenni semmit. Gondolok itt elsősorban a díszítésekre.

A tervezés során arról sem feledkezhet meg, hogy ezek a ruhák nem filmszerepet fognak játszani, hanem elegáns nők villognak majd bennük ilyen-olyan estélyeken, fogadásokon.

Igen, ez nagyon fontos szempont. Ezek a ruhák élni akarnak, tehát hordani kell őket. Rajzolhatnék én most száz gyönyörű darabot, csak éppen viselhetetlenek lennének, vagy egy hatalmas show-ba illenének. Rengeteg divattervező van a világon, de olyan pozícióba kerülni, hogy akceptálják az embert, nagyon nehéz. Én nem sokkolni akarok a ruháimmal, hanem elvarázsolni. De nemcsak azt, akit adott esetben öltöztetek, hanem azt is, aki őt szemügyre veszi. Ezért is szoktam azt mondani, hogy én nem fizetek a reklámért. Reklámozzanak engem a ruháim.

Férfiaknak azért nem tervez, mert a női nem nagyobb hatással van a fantáziájára? Ha például egy sejk holnap azzal a kéréssel keresné fel, hogy „most már nekem is kitalálhatna valamit, nem csak a feleségemnek”, elutasítaná?

Biztos, hogy kihívás lenne, de akkor is lemondanék róla. Engem az estélyi ruhák sokkal jobban izgatnak, mint egy öltöny, egy mellény, vagy egy tavaszi kabát. Az emirátus rendőrtiszti egyenruhájának a megtervezését azonban óriási feladatnak és megtisztelő felkérésnek éreztem. Egy abu dhabi fogadáson közölték velem, hogy pályázatot hirdettek az új egyenruhák elkészítéséhez. Nekem ez olyan volt, mint egy odavetett kesztyű. Vagy felveszem, vagy nem. Az ezredes úr, aki a hírt közölte velem, azonnal észrevette, hogy felcsillant a szemem, és másnap reggel tízre meghívott a parancsnokságra. Beült egy aranyozott fotelbe, és egymás után rakta elém a Franciaországból és Angliából már megkapott terveket. Egyik ötlettelenebb volt, mint a másik. Sem a színük, sem a díszítésük nem tetszett. Még a gombok sem voltak szépek. Én a szürke anyagot feketével és ezüsttel díszítettem, a khaki színt meg borvörössel és arannyal. Két hónappal azután, hogy leadtam a terveket, a bejrúti repülőtéren már az én ruháimat viselték a vámosok. De ahhoz, hogy a férfiaknak is tervezzek, legalább kettővel kellene beszorozni az időmet. És egy új csapatot is toborozhatnék.

Filmbe, színházi produkcióba nem hívták még?

Színházi felkérést kaptam már, vonzott is a lehetőség, de egy huzamban három hónapot nem tölthetek Prágában. A kinti életem ezt most nem engedi meg. A film legalább ennyire izgat, hiszen ott sokkal magasabbra léphet az ember, mint a megrendelői körében. Ott nem baj, ha lecsúszik a ruha pántja, sőt! A hatás kedvéért még az is megengedhető, hogy a jelmez fordítva viselkedjen, mint a civil életben. A cél érdekében sok minden megengedhető, ami egyébként nem.

Ha női fehérneműt is tervezne, a díszítéseket, a hímzéseket bizonyára ott sem mellőzné.

Számomra az is kihívás lenne.

És pénz kérdése?

Meg idő, idő, idő!

Ha azt mondom: Vivien Westwood?

Én szeretem a tiszta stílust, ő pedig bármit kever bármivel. Provokál. Szerintem az elegáns is lehet provokatív. Húszéves koromban én sem úgy öltözködtem, mint ma. Még cipőt is csináltam magamnak, de azt sem azért, hogy a hóbortosságommal keltsek feltűnést.

Gaultier?

Szépek a ruhái. Főleg a trikóit szeretem.

Galiano?

Zseniális tervező. Legutóbbi kollekciójában a Távol-Kelet és a punk világát ötvözi a Tibet kultúrájával.

Donatella Versace?

Még a színeink is hasonlóak. Az ő stílusa valóban közel áll hozzám.

Azok az apró üveggyöngyök, amelyek a szó szoros értelmében ragyogóvá teszik nem egy kreációját, számomra egyértelműen arra utalnak: már a hetvenes évek elején – amikor a Bohemia műhelyeiben szakmai gyakorlatokon csiszolta az üveget –, sejtette, hogy később az ott tervezett tudását is kamatoztatni fogja.

A divat természetesen már tizenhat éves koromban is érdekelt. Modellkedtem is egy ideig, de a tánc és a koreográfia ugyanilyen közel állt hozzám. Eleinte mégis színészi pályára készültem, a divattervezés csak később lépett be az életembe. A féldrágakövek, mint „üvegszemek” valóban a múltamat jelzik. A múltamat, amelyet továbbra sem szeretnék lezárni. Bejrútban volt is nemrég egy önálló kiállításom, amelyen a legújabb üvegszobraimat mutattam meg.

A CNN és a BBC által forgatott portréfilmjében arról is szót ejtett, hogy az arab világban már klasszikussá vált modelljeit Csehországban még mindig egzotikusnak tartják. Ez bizonyára azért van így, mert a kelet-európai stílusra alaposan rányomta bélyegét az elmúlt negyven év.

A kényszerből született „egyszerűség”.

Nem mintha az én vonalaim bonyolultak lennének! Az én ruháimat a színek és a díszítések teszik érdekessé.

Az Európai Unió díja után az elmúlt évben a Salvador Dali-díjat is megkapta. Én inkább a szecesszió nagymestereinek alkotásaival rokonítanám a művészetét.

Kikre gondol?

Például Klimtre és Muchára.

Köszönöm. Az ő hatásukat boldogan vállalom. De tudnék mutatni olyan ruhákat is a szekrényemben, amelyeken a szürrealizmus jegyeit is felfedezné.

Prágában, az Iparművészeti Múzeumban is látható egy szépséges kreációja. Hogyan került oda?

Felkértek, hogy tudnék-e adni nekik valamit. Én meg nagy örömömben elmeséltem ezt egy arab hercegnőnek, aki eljött a kész ruháért, kifizette és azt mondta: ő akkor ezt a múzeumnak ajándékozza. Ennyit a nagyvonalúságról.

Ha öt év múlva találkozunk, más lesz a stílusa?

Bizonyos mértékben igen, hiszen a divat is változik, de olyan nagyon-nagyon biztos, hogy nem. Legalábbis remélem.