Az európaiság irodalmi kontextusa

Többször szóba kerül az utóbbi években a kisebbségi magyar irodalmak és az anyaországi irodalom viszonyának kérdése. A tisztázandók lényegének nagymértékben köze van az egység és a különbözőség tartalmi vonatkozásaihoz: az egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, a különbözés a társadalmi feltételekben és egyéb kapcsolatrendszerben van. A kapcsolatok rendszere összetett alakulat és különböző hangsúlyokkal telített, így például a „kettős kötődés” elvét érvényesítő álláspont a státus megítélésében sokkal közelebb állónak érzi magát a valósághoz, mint az, amelyik a kisebbségek irodalmát a többségi nemzet irodalmához tartozónak tekinti. Van azonban olyan nézet is, amely azt vallja: azok a minősítések, melyek a kisebbségi irodalommal kapcsolatban, annak sajátossá tevőiként gyakran megfogalmazódnak – kettős kötődés, hídszerep, kultúraközvetítés stb. –, nem többek üres általánosságoknál. Nemcsak az egyéni vélekedések különbözőek, hanem a konkrét politikai és társadalmi tendenciák felerősödései és időszerűségei is nyomatékossá teszik az említett viszonyrendszer egyes részeit és annak hangsúlyait.

A magyar nemzeti kisebbségek kötődéseit az említett meghatározottságokon túl egy harmadik összetevővel kell kiegészítenünk. Minden nemzeti kisebbség ui. egyrészt a többségi társadalomhoz, másrészt az anyanemzet kultúrájához kötődik, harmadrészt azonban a saját kisebbségi életének szellemiségéhez, lényegi meghatározó jegyéhez is kapcsolódik, azt képviseli. E hármas kötődés érvényesülő meghatározottsága hűen tükröződik vissza Kányádi Sándor egyik jellemzésében: „ĺme költészetünk leírása. Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége-nyelve, hagyományai: magyar... Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt eddig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után.”

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a magyar szellemiség általában mindig kifejezésre juttatta az emberi egyetemesség igényét, és tudatában volt annak, hogy az európaiságot a nemzeti kisebbségi önvédelem programjába is szervesen be kell építenie. Erdély magyar írói a kisebbségi létben hagyományosan egy magasabb rendű erkölcsiség – a „kisebbségi humanizmus” – kialakításának lehetőségét látták meg, mindezt azonban európai igényességgel kötötték össze: a szűkösebb erdélyi láthatárt egyetemes horizontok felé kívánták tágítani A szlovákiai magyar Fábry Zoltán életművének alaptétele a „vox humana” volt. Ebből ágazik a háborúellenesség, a forradalmiság, az antifasizmus és erkölcsi mérték, de ebből vezethető le a hagyományteremtő szándék, a valóságlátás és az európaiság igénye is. A kishitűség leküzdésére és veszélyérzete megszüntetésére Fábry a szlovákiai magyar kisebbség elé állította axiómáját: „Hazánk, Európa!” A hazátlanságot tudatosítva nagyobb összefüggéseket, egyetemes morált keresve jutott el Fábry az európaiság gondolatához: „Kicsinységünket túl kellett fokozni. Az igényminimumból egyszerre igénymaximumba kellett átcsapni. Európa nem könnyítés. Európa a legnehezebb haza.” A stószi író számára a „Hazánk, Európa!” a kulturális és alkotói programot, az emberség vágyát és a szépség eszményét is jelentette, a magasabb szintet és nyitottságot, az önmegvalósítás szándékát és a közösségért tett, egyetemes célkitűzéseket.

A KULTURÁLIS RÉGIÓK ESÉLYEI

A közép-európai régió integrációs folyamata fokozatosan valósul meg a kontinens nyugati részének mintájára. Ennek következtében olyan folyamatok mennek majd végbe, amelyek az államhatárok megváltoztatása nélkül elősegítik a hagyományos (közös nyelven és közös történelmen alapuló) regionális összeköttetések megújulását, illetve egységesülését. A hagyományos európai (közép-európai) regionális struktúrák a történelem során nemzeti államok keretébe kerültek, melyek a társadalmi-politikai erők hatására többször is megváltoztak, nem véve figyelembe a régiók érdekeit. Ennek ellenére ezek az egységek mégis fennmaradtak, esetenként újraszerveződtek, illetve újraértelmeződtek.

Míg az előző politikai rendszerben a kisebbségi magyar irodalmak viszonyrendszerén belül a társadalmi rend ideológiájának következtében a többségi nemzet kultúrájához, irodalmához fűződő kapcsolatot szorgalmazták, addig a ’89-es rendszerváltás óta szabadabban érvényesül a történelmi, nyelvi és kulturális alapon működő, az országhatárokat kevésbé figyelembe vevő regionális szellemiség és azonosságtudat. Utalunk rá, hogy a magyar kulturális-irodalmi regionalitás a „trianoni kényszer”, illetve a második világháború és az 1956 utáni emigrációs hullám révén született meg. Ez Erdélyben (az ismert történelmi múlt miatt is) egyszerűbben, Csehszlovákiában és Jugoszláviában nehezebben és bonyolultabban ment végbe. A regionális szolgálat nemcsak a kisebbségi magyar írókban és költőkben tudatosult, hanem a magyarországi alkotók műveiben is megjelentek és mind fontosabb szerepet kaptak a történeti tájak (Dunántúl, Alföld). A kulturális regionalizmus támogatása a szélesebb értelmezhetősége miatt sem közömbös, mert vannak magyar–szlovák, magyar–román stb. régiók, amelyek összekötik a határ két oldalán lévő magyarságot és az adott régiókban élő minden népet. Hangsúlyozzuk újból: annál is inkább fontos ez a tény, mert a kulturális, szellemi régiók nem írhatók körül állami és közigazgatási határokkal. Továbbfűzve a gondolatot: nemcsak a magyar kultúra, nemcsak a Kárpát-medence integrációjában, hanem a közép-európai térség integrációs törekvéseiben is érvényesülhet a kulturális régiók szerepe, mivel feltételezhetően a szellem, a kultúra és a hagyomány alkotja ma is a nagyobb területi egységek szellemét. A tradicionális kulturális régiók az egész európai kontinens határáig is kiterjedhetnek, történeti jellegük nemcsak a múltból táplálkozik, hanem egyértelműen a jövőképet is jelenti. Nem véletlenül kap helyet és fontos szerepet a „régiók Európája” fogalom (és egyben program) az integrációs folyamatban, mert egyfelől az ún. „harmadik európai szint” (a régiók) figyelembevételét fogadja el a folyamat során, illetve az ehhez kapcsolódó döntéseknél az európai politika egy új vezérmotívumát jelöli.

A KÖZÉP-EURÓPAI IRODALMI INTEGRÁCIÓS TÖREKVÉSEK ALAPJA

A közép-európai régió integrációjának, illetve az egész térség regionalizációjának egyik legfontosabb hatóereje a kultúra, amely a nemzeti identitás meghatározó eleme és az együttműködés területe, hordozója. A kultúra szerteágazó és sokszínű lehetőségein belül elsősorban az irodalomnak van a legnagyobb kisugárzó szerepe a nemzeti önazonosság és a művészi, nyelvi értékközvetítés terén. Ebből adódóan egy szélesebb körben a régió nemzeti irodalmainak, egy szűkebb körben pedig (a nemzeti irodalmak keretén és szintjén belül) a kisebbségi irodalmaknak egy olyan stratégiai értékű programot szükséges választaniuk és létrehozniuk, amely hatékonyan elősegíti az integrációs szintek megvalósítását.

A közép-európai régió fogalma az irodalomban és a történelemben, pontosabban az összehasonlító irodalomtudományban, a nemzeti irodalmak és a világirodalom között található irodalomközi együtteseinek a megnevezése. A történelemtudományban az azonos vagy hasonló fejlődési típusba sorolható népek és nemzetek gyűjtőfogalma, egy nagy vonalakban geográfiailag is meghatározható területen. A közép-európai idea és a hozzátapadó gondolati – emotív töltet (Zentral-Europa, Mittel-Europa...) elsősorban tehát irodalmi és szellemi fogantatású volt, és nem politikai kezdeményezésre jött létre, bár áttételekkel a napi politikában is megjelent. A politika valójában – az említett szellemi genezisnél fogva – sohasem tudott a maga számára elfogadható indokokat és érveket kovácsolni a kultúra által felszínre hozott mozzanatokból és motívumokból, holott e régió művelődési és szellemi kapcsolatainak következetes kiépítése mindenekelőtt politikai rendezést igényelt volna. Ezáltal teremtődhetett volna meg a szellemi környezet intézményesített hálózata, amelyben a közép-európai térség hat és működik. A politikai realitások e vonatkozásban, beleértve az állami és kormánykezdeményezéseket, mindig elmaradtak a szellemtől, s ennélfogva a közép-európaiság sose kapta meg a politika támogatását. ĺgy szinte tünetszerűvé vált, hogy a Közép-Európa-problémát ismételten a kultúra, a tudomány és a szépirodalom különböző műfajai vetették fel és időszerűsítették.

NYELVISÉG ÉS MORALITÁS VISZONYA

Az egyetemes magyar irodalom részeinek egyik fontos létmódja az egymással folytatott dialógus. A kisebbségi magyar irodalmakban lényegében a ’70-es években történt meg az a kettőződés, amely – az individuális szabadság jegyében – az „önálló nyelvteremtés” igényével paradigmatikus változást indított el. A nyelviség gondolati alaphelyzetéből kiinduló esztétikai felfogás néhány évtized alatt (de az ezredvégre mindenképp) az alkotói szándékot és megvalósulást alaposan átértelmezte. Ezzel megváltozott az alkotásban megnyilvánuló szabadságeszmény felfogása is. A szabadság morális értékként való értelmezhetősége feltételezi, hogy a pluralista értékfelfogás nem jelentheti a szabadság határtalanságát. Másrészt: ameddig a társadalmiság interakciós terében funkciót kap az irodalom, addig a művészi (esztétikai) szándékú nyelvi cselekvés mindig etikai kategória is lesz. Példának okáért: ha a költészetet a világban funkcionáló művészi formájú emberi kommunikációs rendszerként értelmezzük, akkor mint ilyet nem kizárólag csak a „szépség” szempontjából fogjuk értékelni, hanem ezen túlmenően történetileg, gondolatilag és erkölcsileg meghatározott nyelvi (és egyéb percepciós) megnyilvánulásként is interpretáljuk. A kisebbségi magyar alkotóknál mindez hangsúlyos evidenciaként jelenik meg. Ez az alkotói attitűd nem alakít ki külön értelmezhető hierarchikus viszonyt esztétikum és morális magatartás között, hanem éppen ellenkezőleg: az etikai vetületet az esztétikai minőség nélkülözhetetlen összetevőjének tartja.

A kommunikációs mozgást – az egyes kisebbségi magyar irodalmakon belül is – a szellemi és esztétikai kibontakozás elősegítőjeként értékelhetjük, az esetleg szembenálló „beszédmódok” egymásnak való feszülésének szintjén. A kisebbségi nyelvközpontúság és szövegelvűség eszméiben – a modern és posztmodern irodalomkoncepciókban – a nyelviség önmagára utaló értelme egzisztenciális önértékké emelkedhet, s a nyelv meghaladott eszköz-szerepének helyét a lét-szerep töltheti ki maradéktalanul. ĺgy jöhet létre az, hogy a kisebbségi nyelvben-lét virtuális teljessége a kisebbségi lét valóságát képezi le. Ez pedig nemhogy nem áll ellentétben a nemzeti nyelv sorsáért aggódó erkölcsiség irodalmi vetületeivel, hanem – akaratlanul is – megtámogatja az etnikai – nyelvi leépülésből következő felismeréseket. Egyes példák arról győzhetnek meg, hogy hiteltelenül hangzik minden nemzetféltő ethosz lekicsinylése és lebecsülése: a legkülönfélébb irányultságokat követő kisebbségi irodalmi művek – ha művésziek, árnyaltak és jelentékenyek –, a nyelvi játékok újfajta kísérletező formái, az irónia és a groteszk közegéből sem iktathatják ki a közösségi léttapasztalat és a sorskérdések jelentésrétegeit. Mindez értéktöbbletet jelent, mely gazdagítja az egyetemes magyar irodalmat is.

ÚJ IRODALOMTÖRTÉNETI KORSZAK

1990 után – a jelek és tények alapján – új irodalomtörténeti korszak kezdődik a szlovákiai magyar irodalom életében. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egy-egy új irodalmi korszak kijelölésével (NB: az irodalomtörténeti periodizációval) meggondoltan kell bánni, mivel lényegének meghatározásakor figyelembe kell venni az alkotás folyamatának öntörvényű sajátosságait, és meg kell különböztetni az alkotás folyamatában a művekben jelentkező változásokat, valamint magának az intézményrendszernek a változásait is szükséges feltérképezni. A szlovákiai magyar irodalmi és szellemi életnek ezeken a területeken is törlesztendő adósságai vannak. Újra kell értelmezni azt a kérdést, hogy a (kisebbségi) közösség és szabadság esztétikája között miért van feszültség, tudatosítva azt, hogy ebben a kisebbségi irodalomban is folyamatosan és hagyományosan valójában két alapvető irányzat jelenléte, olykor (elhallgatott, esetenként felszínre kerülő) konfrontációja észlelhető. Egyfelől egy olyan irányzaté, amelynek értékrendje központjában a nemzeti kisebbség, a közösség sorsa a meghatározó, másfelől egy olyan irányzaté, amely a személyiséget helyezi a centrumba. Nyilvánvalóan az óhajtott irodalmi harmónia csak akkor lehet igazi, ha az esztétikai többszólamúság maradéktalanul bontakozhat ki az egyes műfajokban, s tisztázódhat több nyitott kérdés, többek között az: vajon mindaz, ami újólag kezdődik jelenünkben – az összetartozás tudatának felerősödése –, milyen helyet kaphat a szlovákiai magyar irodalomban és magában az egyetemes magyar irodalomban. Vita alakulhat ki arról a feltevésről is, hogy a kisebbségi irodalom az anyaországihoz képest jóval egyneműbb, hiányzik belőle az értékek többszólamúsága és színessége. Külön – még az előző észrevételhez kapcsolódó – elemzés és értelmezés tárgya lehet, hogy a kisebbségi, regionális eszmények (felvidékiség, kisebbségi messianizmus, transzszilvanizmus) pozitív, a megmaradást szolgáló morális hatásuk mellett hogyan kerültek szembe olykor a kollektív érdek, az irányzatosság „kötelező” érvényét el nem ismerő esztétikai szempontokkal, az ún. szabadelvű és személyiségközpontú irodalmi törekvésekkel. Másfelől: vajon a szabadságesztétika valóban kizárta és kizárja-e azt, amit nemzeti kisebbségi etikának vagy esztétikának szoktak mondani, vagyis a kötöttségeket?

Hiányoljuk, hogy nem íródnak a szlovákiai magyar irodalom és szellemiség jelenlegi létállapotát és viszonyrendszerét fejtegető és jellemző tanulmányok. Alig akadnak szakmai szemlék az utóbbi évtized szlovákiai magyar irodalmának eredményes íróiról, kezdeményezéseiről és legjobb műveiről. Hiába a jó könyvek, az új költők, prózaírók jelentkezése, ha mindez túlzottan nagy csöndben történik. Mire figyelnek a szerkesztők, miért nincs több recenzió, esszé és kritika a hazai magyar irodalom terméséről? Miért hiányzik a rendszeres önzetlen szervezői kezdeményezés és motiválás? Vajon igazuk lehet azoknak, akik azt állítják: ebből a szempontból bizonyíthatóan kedvezőbb volt a helyzet az elmúlt évtizedek során, mivel az irodalmi rovatok szerkesztői nagyobb odaadással figyeltek a hazai magyar irodalomra, és ügyeltek arra, hogy minél több kiadványról jelenjen meg ismertető írás és vélemény?

Szükségét érezzük egy nemzetközi szintű szakmai tanácskozás megrendezésének, melyen hazai és külföldi szakemberek átgondolnák, tisztáznák a szlovákiai (felvidéki) magyar irodalom történetére vonatkozó premisszákat, helytálló és komplex képet alkotnának az utóbbi évtizedek jelenségeiről és legfontosabb törekvéseiről, eredményeiről. Egy ilyen alkalom adna lehetőséget arra is, hogy a szlovákiai magyar költők, írók, kritikusok szemléletének elvi alapjai ugyancsak értelmezést nyerjenek.

Az utóbbi, közel két évtized szlovákiai magyar irodalmának történeti és kritikai áttekintésére, megítélésére a jelenleg zajló magyar irodalmi integrációs törekvések miatt is szükség van. Az egyetemes magyar (vagy az „egységes” magyar) irodalomról szólva, jelenünkben már mindinkább kétségessé válik az „egység” szorgalmazása, a nemzetiségi kisebbségi magyar irodalomnak ui. nem az alá-fölé rendelés szabja meg az anyaországhoz való viszonyát. Ennek szellemében újból mérlegelni kell a magyarországi és a szlovákiai magyar irodalom, illetve az összmagyar és a szlovákiai magyar irodalom kapcsolatának jellemző és egyben meghatározó értékviszonyát. Minden irodalom (műalkotás) újraértelmezi a saját hagyományait, s ezek az újraértelmezések jelentik azokat az értéktöbbleteket, amelyeket eo ipso a magyarországi irodalmi (és nemzet)tudat a nemzetiségi kisebbségektől kaphat. Természetesen ez fordítva is érvényes, mivel a magyarországi hagyományértelmezések is releváló erejűek lehetnek a szlovákiai magyar írók és írói csoportosulások számára.

A kisebbségi magyar irodalmak kialakult összefüggésrendje, alapjai és kapcsolatai a legáltalánosabb szinten is bizonyítják, hogy ezek az irodalmak sokrétű, de nem másodrendű (irodalom)történeti képződmények. Meghatározó lényegükben nem is függnek más irodalomformációktól, nincsenek azoknak (sem belsőleg, sem formálisan) alárendelve, hanem relatívan önálló történelmi jelenségek, melyeknek lehetnek/vannak programjaik, kísérleteik, sajátos (létükből eredő) funkcióik és jellegzetes megnyilvánulásaik. Ezeknek a jegyeknek a felismerése és adekvát értelmezése fejlődésüknek a záloga és feltétele, egyben integrációs törekvéseiknek az alapja.

A szerző a Bél Mátyás Tudományegyetem Hungarisztika Tanszékének vezetője