Az én Pozsonyom, az egykori háromnyelvű város

De nem, az én időmben egyedül Bratislavának hívták. Ha a város ily könnyedén s ilyen könnyelműen lemond a múltjáról, nem érdemel jobb jövőt, mint amilyen volt neki.

Nagymamám nem volt pozsonyi, nem is lakott itt, mégis három nyelven beszélt. Háromnyelvű volt anyám is, ő tanulni jött Pozsonyba, s aztán örökre itt maradt. Nem a város volt háromnyelvű, azok az idők voltak háromnyelvűek. Az én időm már nem volt az. Németül észrevétlen és akaratlan rám ragadt ez-az az osztrák Rot-weiss-rot rádió slágereit hallgatva. Ez ellen nem is volt kifogás, míg a magyar a családunkon belül tolvajnyelvvé vált, melyhez akkor folyamodtak, ha nem akarták, hogy a gyerek is értse. De felismertem a riadtságot a „Borzasztó!” felkiáltásban, a csodálatot a „Gyönyörű!”-ben, ezekhez később néhány káromkodás és mondóka csatlakozott, persze, mind illetlen; elszámoltam s némi igyekezettel alighanem ma is elszámolnék harmincig, de tovább ennél nem jutottam; hiába, a magyar nyelv a háború utáni idők fiataljai körében nem számított túl népszerűnek. (Emlékszem, hány alapjában véve jóhiszemű, de kíméletlen gúny érte eleinte a magyar nyelve miatt az udvarunkon a kis Pongrácz Józsit, akit pozsonyi nagynénjeihez budapesti szülei helyeztek el az 1956-os „magyar események” után. De gyorsan tanult, s úgy vélem – bár már csak a nyári szünetekben –, szívesen tért vissza az udvarunkba; akárhogy volt is, vissza-visszatért.)

És mégis: amikor a házunk mögötti üres telken újabb panelházat kezdtek felhúzni, hétfőnként csallóközi munkások csengettek be hozzánk a kínálattal: „Tojás – vajíčka!” A jegyrendszer idejét éltük, az élelmiszer és a ruházat „jegyre” volt kapható, így aztán gyakran fordultak meg nálunk asszonyok is „a magyaroktól”, libával és kacsával, amit használt ruhára és lábbelire cseréltek. Anyámmal nyilván nemcsak azért üzleteltek szívesen, mert beszélt magyarul, hanem a nagyvonalúságáért is, mellyel egészen megkímélt zakókat és öltönyöket adott nekik; nemegyszer meg is mosolyogtuk „handlés” képességeit.

A magyar nyelv, gyakran makaróniformában („megyünk a národný výborba”), akármikor hallható volt az utcán, míg a német egészen ritkán; leginkább még vasárnap délelőtt a Carltonban vagy a Savoyban, ahová a templomba kiöltözött idős hölgyek kávézni s találkozni összejártak. De amikor anyám a barátnőivel beszélgetett, német és magyar kifejezéseket és fordulatokat akármikor használtak – spontán mód azt a szót alkalmazták, mely a legkifejezőbb volt, vagy amely épp a nyelvükre tolult.

A város nemzetiségi összetétele bérházunk túlnyomórészt hivatalnoki lakóiban is tükröződött: a több cseh származású család, a Novákék, Prokšék, Grégrék (a neveket enyhén megváltoztattam, nemzetiségi jellegüket megtartva) mellett lakótársaink voltak Schulzék, Hegedűsék, Hornayék és Mašlániék. A nevek azonban inkább családi gyökerekről vagy a történelem vargabetűiről vallottak, nem pedig az aktuális helyzetről. Nem tudom, például, vajon az öreg Schulz tudott-e németül, de felesége és a lányai biztosan nem; Hegedűsék magyarul igen, Mašlániné beszélt németül és magyarul is, igaz, ezeken a nyelveken liptói születésű anyám is, aki egész életében szlovákot tanított. ĺgy vagy úgy, a lakók egymás közt szlovákul beszéltek, és a nemzetiségi kérdés semmilyen szerepet nem játszott.

Forrás: Pavel Vilikovský: Prózy. Kalligram. Részlet, Cs. G. ford.)