Az elszemtelenedésről

Az állam én vagyok! és az Itt van Amerika! című cikkeim szabad folytatását írja az élet. A viták ellenére mind nyíltabban hangoztatja Állam bácsi jelenleg vezető pártja, hogy az emberkék sokaságának kötelezővé tenné az állami egészségbiztosítókba való átjelentkezést. Amennyiben a törvénytervezetet az ismertetett formában hagyná jóvá urunk és parancsolónk: a parlamentünk, amely ugyebár nagyjából (értsd: „többségében”) minket képvisel (illetve képmutat...), akkor egyrészt az emberkék olyan biztosítási rendszerbe lépnének be, amelynek anyagi helyzetéről szinte csak azt tudhatjuk megbízhatóan, hogy rászorul az állami segítségre, mert az állam kötelezően „toborozza” ügyfeleit. Logikusan azt gondolhatnánk, az ilyen biztosító önmaga már nemigen tud kuncsaftot szerezni, ezért kell belekontárkodni a piacgazdaságba. Szóval, egy ilyen döntés felérne egy komoly pénzügyi injekcióval. Lehet bár, hogy a két „közszolgálati” betegbiztosító jól végzi munkáját, de a gyanú, az gyanú. Továbbá nem hiszem el, hogy egy monopolközeli helyzetbe kerülő cég (cég???), amelyet a konkurencia nem ösztönöz, takarékosan bánna a pénzemmel. Miért tenné? Mazochista?

Másrészt alapvető emberi jogok sérülnének, hiszen a szabad orvosválasztáshoz vagy mondjuk cipészválasztáshoz, esetleg kifliválasztáshoz hasonlóan a saját pénzemért illő és jogos, hogy önmagam válasszam meg a nekem dolgozó szolgáltatót. (Azt sem értem egészen, hogy a posta monopóliuma miért él még.) Elvégre mi okból adnám a pénzem olyan valakinek, akiben nem bízok?! És elvégre én, az adófizető állampolgár nem vagyok hülyegyerek, hogy ne tudjam eldönteni, mi jó nekem. Ha pedig hülyegyerek vagyok vagy egyszerűen csak tájékozatlan, majd felkérek egy hozzáértő tanácsadót, aki eligazít az állami monopóliumok útvesztőjében... Olyan ez, mintha Állam bácsi előírná nekem, hogy márpedig minden este héttől kilencig kötelező a két közszolgálati tévéadó egyikét nézni, mert az értem van, nekem van, és a többi adó csak át akar verni, amit én igazán nem érdemlek meg, úgyhogy tessék nekem a közszolgálati csatorna sokszor kifejezetten olcsó műsorait emésztgetni. Tetszik, nem tetszik, nézzem, úgyis kötelezően fizetem a koncessziós díjat, amelyből amúgy sem lehet fenntartani egy működőképes tévét. Igazán szeressem már, hátha abból megél. Hogy aztán az adómból miért nem szánnak rá még némi pénzmagot, legalább annyit, hogy technikai felszereltsége elérje az egyébként nem kevésbé fárasztó munkát végző „lagzis videósokét”, s hogy valóban profi alkalmazottai könnyebben tudjanak színvonalas műsort készíteni – nekem! –, az rejtély. Nem nonszensz ez kérem szépen, 36 éves vén fejemmel még emlékszem azokra az időkre, amikor semmilyen más csatorna nem volt fogható a tévében és rádióban, csak a másfél állami. Ha ezeken kívül valamelyik nagyon nyomult (persze csak külföldről), azt letiltották és nem kevés pénzért zavarták, élvezhetetlenné, foghatatlanná tették. Aki hallgatni merte, azt meg elküldték a Szabad Európáról szóló álmaiba, de úgy, mint a „mi autónkat”: nagyon-nagyon!

Szóval, kötelező biztosítóválasztás, kötelező postaválasztás, kötelező lehallgatáselviselés és más monopóliumok erősödnek fel és élednek újjá, amerre a jelenlegi, egyre fickósabb kormány fickándozik. Persze, megértem, hogy a tehetetlen állami vállalatoknak is élniük kell valamiből, s kiből, ha nem belőlem, adófizető hülyegyerekből... Megértem én. Mit meg nem értek! Mit meg nem értünk... Jut eszembe, én ma is az egyik „közszolgálati” betegbiztosító kliense vagyok. Hát egyre valószínűbb, hogy ha az említett törvényt elfogadják, mindjárt másnap átlépek egy másikba. Amolyan személyes állampolgári engedetlenségből. Módosított viccel élve: Még ha az állam csak a javamat akarja is. Nem adom oda neki!