Az elfelejtett Kárpátalja

Salamon Konrád, a huszadik század történelmével foglalkozó szakember és tankönyvíró a magyarországi gimnazistáknak szóló történelemtankönyvében Kárpátalja Csehszlovákiához csatolásával kapcsolatban a következőket írja: „E területet sem Magyarországnak nem akarták meghagyni, sem a Szovjet-Oroszországhoz tartozó Ukrajnának nem akarták adni, így megkapta Csehszlovákia.” Jellemző a megfogalmazás – s meglepő módon összecseng a szlovák történelmi munkák idevonatkozó részleteivel –, amely azt sugallja, hogy a korábban Északkelet-Felvidékként emlegetett térség az első világháború lezárását követően igazából senkinek sem kellett (persze kivéve minket, magyarokat), s így jobb híján odaadták a cseheknek. A téma még további kutatást igényel, az azonban bizonyos, hogy Kárpátaljának a frissen megszületett csehszlovák republikához való kerülése korántsem csak a véletlen műve volt. Természetesen ebben az esetben sem a főleg Galíciát, Bukovinát és az északkeleti Kárpátok belső gyűrűjét lakó és a Kárpátalján többséget alkotó ruszinok, s a mellettük élő magyarok, zsidók stb. döntöttek, hanem a világháborúból győztesen kikerülő országok diplomáciája. A régió ugyanis igencsak kapós menyasszonynak bizonyult, több állam is igényt tartott rá, s végül a simulékonyságáról híres cseh politika tudta rátenni a kezét. Habár ez az etnikailag igazolhatatlan követelés csak a háború végén került a cseh területi követelések közé, mégis céltudatosan és jól kitervelt politikai-stratégiai szándékok miatt, amelyek közül elsősorban a keleti hágók ellenőrzése játszotta a döntő szerepet, de nem elhanyagolható tényezőnek bizonyult a térségnek az a geopolitikai előnye, hogy így lehetett közvetlen kapcsolatot létesíteni a két jövendő Kisantant állam, Csehszlovákia és Románia között. Mindezekért cserébe Beneš széleskörű autonómiát ígért Kárpátaljának, ezt azonban az első csehszlovák köztársaság idején mégsem biztosította a prágai kormány. A csehszlovák politika céltudatosságát és a vasútvonalak birtoklásának a fontosságát hangsúlyozza a pécsi egyetem történésze, Majdán János is, amikor a következőket írja: „Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a prágai kormány tudatosan foglalkozott e régió megszerzésével, s ennek fontos lépése volt a fekvése miatt döntő sátoraljaújhelyi delta elfoglalása. A Kárpátok belső lábainál futó vasútvonal megszerzése keleten is biztosította a hágók birtoklását. A határok kialakulása után értékelődött fel a román összeköttetés, de nem ez volt az eredeti cél, hanem a vasúthálózat e térségben történő birtoklása.”

Ha a hazai vagy a magyarországi történeti szakirodalmat átnézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy az ezen országok történetírása meglehetősen keveset foglalkozik e Kárpátalja történetével, noha az évszázadokig a magyar királyság, két évtizeden keresztül pedig a Csehszlovák Köztársaság része volt. A csehek és a szlovákok esetében ez még érthető is, hiszen sohasem érezték igazából magukénak, s aztán oly könnyen le is mondtak a Szovjetunió javára a térség birtoklásáról (ennek háttere szintén megérdemelne egy bővebb ismertetést), a magyar szakirodalom feledékenysége azonban vétségnek tűnik. Kijev messze van, Budapestnek pedig Erdély a fontos, mintha Kárpátalja – és itt nemcsak a történelemről van szó – mást nem is érdekelne, csak magukat a kárpátaljaiakat. A kárpátaljai magyar tudományosság és ezen belül a történetírás pedig igencsak hasonló a szlovákiai magyar realitásokhoz. A megfelelő intézményi háttér hiánya, az anyanyelvű egyetemi képzés megoldatlansága és az ezekből fakadó szakemberhiány mindkét magyar nemzetrész esetében komoly szerepet játszik a történettudomány viszonylagos gyengeségében. Mivel az államtól ezekre a gondokra megoldást sem nálunk, sem pedig Kárpátalján nem várhatunk, felértékelődtek az olyan önszervező kezdeményezések, mint amilyen a beregszászi Limes Társadalomkutató Intézet vagy a Fedinec Csilla könyvének megjelenését lehetővé tevő somorjai székhelyű Fórum Társadalomtudományi Intézet. Hasonlóságuk abban is kimutatható, hogy mindkettő civil szerveződésből sarjadt ki, s vált lassan, de biztosan a régi állami struktúrákat lekörözve a kisebbségi humán jellegű tudományosság legdinamikusabban fejlődő centrumává.

Saját történelmének feldolgozásában sajnos mindkét nemzetrész tudományosságának óriási adósságai vannak. Mint Fedinec Csilla, A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944 című könyv szerzője a Regió című folyóirat egyik 2000-es számában megjegyzi, „Kárpátalján a saját társadalomra vonatkozó magyar nyelvű könyvtermés az elmúlt évtizedekben alapvetően honismereti, ismeretterjesztő jelleget viselt. Az egy-egy részterület feltárására vállalkozó könyvekben is inkább a publicisztikai, mint a szaktudományos jelleg dominált... Az adatokat igen gyakran nem a közlés szakszerűsége emeli be a szakirodalomba, hanem az, hogy a szakirodalom – más nem lévén – hivatkozik rá, ami által kanonizált ténnyé emeli.”

A bíráló szavak jogosnak tűnnek, s bizony a szlovákiai magyar történeti irodalommal kapcsolatban is van érvényük. Szerencsére azonban a felvidéki magyar közösség már kitermelt olyan történészeket (erre a legjobb példa a Pozsonyban élő Vadkerty Katalin vagy a Budapestre szakadt, de onnan is naprakész felvidékiként dolgozó Szarka László), akiknek munkásságát komoly szakmai elismerések övezik. S ha a Fórum Intézet tervei és a komáromi egyetemalapítási szándékok megvalósulnak, akkor azok a műhelyek is megteremtődnek, amelyek egy, az eddiginél sokkalta izmosabb szakembergárda kialakulását tehetik lehetővé.

Az idézett gondokkal küzdő kárpátaljai történetírásban viszont éppen a budapesti Teleki László Intézet tudományos munkatársának, Fedinec Csillának most megjelent munkája az, amely az ottani modern történetírás egyik alapvető művévé válhat. Könyvét egy szlovákiai magyar tudományos műhely, a Fórum Társadalomtudományi Intézet gondozta, s a Lilium Aurum könyvkiadó adta ki, s ez az utóbbi évtizedek eseményeit ismerve váratlan dolognak tűnik. Váratlan, mert annak ellenére, hogy a kárpátaljai magyarsággal nem csupán Trianonig éltünk egyetlen állam keretén belül, hanem 1920 és 1945 között is sorsközösségben voltunk velük, bizony nagyon kevés a kapcsolatunk az ottani magyar nemzetrésszel. Mintha ők kerültek volna legtávolabb tőlünk (legalábbis innen, Dunaszerdahelyről nézve), meszszebb, mint a földrajzilag távolabb lévő Székelyföld, ahová néhanapján azért el-elmegyünk, vagy Lendva és Szabadka. Pedig mentalitásban talán ők állnak hozzánk a legközelebb, mi mégis elvágtuk a hozzájuk fűző szálakat. Még a szolidaritás szálait is. Azét a szolidaritásét, amelyre hivatkozva mi bizony elvárjuk, hogy az erősebb nemzetrész (vagyis a magyarországi) támogasson bennünket, mi viszont (itt tisztelet a kivételnek) nem nagyon vesszük észre azt, hogy beregszászi vagy ungvári barátainkhoz viszonyítva mi vagyunk a kedvezőbb helyzetben, a mi kötelességünk lenne a segítség. Sajnos ezt ritkán tesszük.

Ezért is váratlan és egyben örvendetes, hogy a Fórum Intézet és a Lilium Aurum felkarolta ennek a könyvnek a megjelentetését, s mintegy a felvidéki magyarság testvéri gesztusaként a világra is segítette azt. Fedinec Csilla könyve természetesen elsősorban a kárpátaljai magyar közösség számára fontos, s fontos a magyar tudományosság számára is, de nagyon fontos nekünk, szlovenszkói magyaroknak is, akik alig tudunk valamit róluk, a munkácsi, nagyszőllősi, salánki magyarokról, jelenükről és múltjukról. Ahogy a szerző könyvét olvasgattam – egy kronológiát inkább csak olvasgatni lehet, nem pedig olvasni –, olyan kérdések merültek fel bennem, vajon ki ismeri közülünk Bródy András, Korláth Endre vagy Siménfalvy Árpád nevét (ők a két háború közötti Kárpátalja neves személyiségei), s vajon tudjuk-e azt, kik azok a huculok, egyáltalán tudunk-e mi, a 21. század elején itt, Szlovákiában (talán a Bodrogköz lehet a közelség miatt a kivétel) legalább annyit Kárpátaljáról, mint a tálibokról, esetleg az Oscar-díj átadásáról, vagy a csodálatos dél-koreai focistadionokról. Azt hiszem, hogy nem. Hiszen még azt sem tudjuk pontosan, hogy ruszinokról avagy ruténokról beszéljünk-e, s amikor róluk beszélünk, akkor ukránokkal vagy oroszokkal van dolgunk, esetleg egy harmadik nemzettel. Tudjuk-e például azt, hogy habár néhány földrajztudós, köztük Cholnoky Jenő vagy Hunfalvy Pál már a 19. század derekán használta a Kárpátalja kifejezést, politikai értelemben csak a 20. század harmincas éveiben honosodik meg az ott élő magyarok között, noha sokáig tiltott kifejezésnek számított, s helyette Kárpátukrajnát kellett mondaniuk. Hol van tehát az igazság? Mindenesetre Fedinec Csilla könyvét átlapozva egyvalami világossá válik, amit eddig csak sejtettünk: az, hogy a felvidéki és a kárpátaljai magyarság történetében sokkal több a közös vonás, mint azt eddig gondoltuk.

Fedinec Csilla kronológiája 1918. április 8-tól (a római nemzetiségi kongresszus időpontja) 1944. október 19-ig, a magyar közigazgatás felszámolásáig követi Kárpátalja életét. Az életét szót azért kell hangsúlyozni, mert nem puszta politikatörténeti kronológiáról van itt szó, a szerző a politika mellett nagy hangsúlyt helyezett a társadalmi mozgások, a kultúra, a sport, a hétköznapok eseményeinek rögzítésére is. Kronológia és krónika ez a könyv egyben, s nemcsak a kárpátaljai magyaroké, hanem az ott élő ruszinok, ukránok, oroszok, csehek, szlovákok, románok és zsidók életének feltérképezése is.

A keretdátumok megválasztásán persze lehet vitatkozni, de nem érdemes, s az is disputa tárgya lehet, hogy a Kárpátalja sorsát befolyásoló, de Prágában, Párizsban és máshol zajló eseményeknek milyen helyet kellett volna kapniuk egy ilyen munkában. Meggyőződésem szerint nagyobbat, mint amit a szerző nekik tulajdonított, de azt hiszem, ezt elsősorban a Fedinec által felhasznált források határozták meg. Már csak a bevezető részben említett események kapcsán, azt megvilágítva, hogy miért Csehszlovákiához csatolták ezt a területet, több szó is eshetett volna a prágai és párizsi döntésekről és azok hátteréről, a szerző azonban másként döntött. Forrásait átnézve feltűnő, hogy sem a prágai levéltárak, sem cseh és szlovák szakirodalom nem játszanak benne szerepet. Ennek egyébként meglehetnek az objektív okai (egy ukrán állampolgár számára nehézkes lehet a volt Csehszlovákiában kutatni), de ez a hiányérzetünket nem fogja pótolni.

Imponáló ezzel szemben az a feltehető szorgalom, mellyel a szerző átvizsgálta a Magyar Országos Levéltárban fellelhető fontos forrásokat, köztük a miniszterelnökség és a külügyminisztérium anyagait, és elsősorban az MTI kőnyomatos híreit. Ha ehhez hozzászámítjuk a korabeli szinte teljes kárpátaljai sajtóanyagot és a Prágai Magyar Hírlap 1922 és 1938 közötti évfolyamait (amit szerintem rajta kívül ily figyelemmel most megjelent könyve okán talán Angyal Béla tett meg), akkor teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy Fedinec Csilla óriási munkát végzett el, s ezért minden elismerés megilleti őt.

Egy kronológia értéke általában nem a stílusában rejlik, hanem a használhatóságában. Abban, hogy minden olyan alkalommal, amikor valaki egy konkrét esemény időpontját keresi, avagy az időponthoz akar eseményt párosítani, hasznára legyen a könyv. Fedinec könyve ennek a kívánalomnak teljes mértékben megfelel, s ez nemcsak a szerzőt, hanem a könyv szerkesztőit is dicséri. A kronológiai részt ugyanis egy helyét önmagában is megálló tanulmány vezeti be, a könyv végén pedig a mutatók kaptak helyet. Egy névmutató, egy tárgymutató, egy intézményi mutató és egy helynévmutató. Néha azt szoktuk mondani, hogy a jóból is megárt a sok, egy kronológia esetén azonban ez nem így van – ez a sok mutató teszi igazán használhatóvá és praktikussá a könyvet. Persze a mutatók beszerkesztése óriási munka, amely nem megy hiba nélkül. ĺgy van ez ebben az esetben is. Szinte teljesen véletlenül néztem meg néhány felvidéki városunk fellelhetőségét a helynévmutatóban, s bizony Királyhelmec és Dunaszerdahely esetében találtam is hibát. Ez azonban a könyv értékéből semmit sem von le.

Ha már a könyv hibáinál tartunk – s kinek nincsenek hibái –, számomra gondot okoz a személynevek írása. A szerző ugyanis következetesen magyaros formában ír minden olyan személynevet, amely ilyen formába egyáltalán átírható. Ez a módszer kétségekkel fogadható, hiszen a név a személyiség egyik legfontosabb külső bélyege. Ezért érzem hibának azt, hogy Fedinec Kárpátalja cseh alkormányzóját Ehrenfeld Péterként szerepelteti, a „feketeinges kárpátorosz fasiszták vezérét” Fenczik Istvánként, a ruszin földművespárt egyik irányítóját pedig Kaminszki Józsefként, noha – tudomásom szerint – egyikőjük sem volt magyar.

„A kronológiakészítés hagyományos rendje, hogy jól megírt, szakmai körökben elfogadott munkák alapján állítják össze a szerzők az események kikristályosodott rendjét. Kárpátalja esetében ez az elv ma még betarthatatlan, mert a vonatkozó (magyar nyelvű) történeti szakirodalom vagy csak érintőlegesen foglalkozik vele, vagy – megítélésem szerint – sajátos, inkább publicisztikai módszerekkel létrehozott könyveket produkál... Ugyanakkor nincs megírva Kárpátalja önálló gazdaságtörténete, kultúrtörténete, politikatörténete, magyarságtörténete stb., s ezeken belül sok-sok kis téma” – írja Fedinec könyvének bevezetőjében. Szavai akár a könyv hiányosságaira is magyarázatot adhatnak, habár a szerzőnek nincs szüksége magyarázkodásra, így is nagyszerű munkát végzett. Kronológiája olyan alapművé válhat, amelynek oda kell kerülnie minden, a téma iránt érdeklődő szakember és laikus íróasztalára.