Az elfeledett és újra felfedezett gótika

Az emberhez hasonlóan a művészeti irányzatoknak is megvan a maguk sorsa. Arról, hogy az egyes korok szülik-e a művészeti irányzatokat vagy azok hozzák létre a kultúrkorszakokat, eltérnek a vélemények. A művészettörténet – mely a XIX. század derekán vált önálló tudománnyá – ugyanis megrekedt a tények halmozásánál, osztályozásánál; a kiváltó okok keresésére irányuló akarat a kutatási módszerek tökéletesedése során fokozatosan elsikkadt. ĺgy eshet meg, hogy a legkorszerűbb történeti lexikonok – mint például a legjobb nevű európai egyetemek professzorai által összeállított, majd a francia Hachette kiadónál 1992-ben kiadott, később tucatnyi nyelvre lefordított Európa története című kiadvány is – olykor egészen alaptalan, kellőképp meg nem indokolt kijelentéseket tartalmaznak. Megtudhatjuk például, hogy „a reneszánsz az olasz kultúra virágzásának és a városok fellendülésének köszönheti születését”. Magyarán: a kultúra virágzása Olaszországban a kultúra virágzásának köszönhető. Ennek szellemében egy alig két éve megjelent hazai kiadvány tudatja velünk, hogy „mivel a kommunizmus szellemisége nem kedvezett a nem világi művészeteknek, az alkotók az elvonatkoztatásba menekültek”. Az absztrakt művészet tehát csupán tiltakozás, illetve menekülés volna az államhatalom által a művészekre erőszakolt sémák elől? Ehhez hasonló féligazságok egész sorát vonultathatnám fel.

Az okok keresésében talán Carl Gustav Jung jutott legmesszebb, amikor megfogalmazta, hogy „a történelmet meghatározó, életünket alakító legerősebb tényező a kollektív emlékezés... Az archetípusok azok a hatalmak, amelyek a történéseket irányítják, és nem az ész vagy az intellektus... Kétségkívül az ősképek határozzák meg az emberi sorsot.” Érvényes ez a kultúrkorszakokra is, hiszen mindegyik kialakulását egy-egy őskép megelevenedése előzte meg. Az azték vagy a spártai kultúra egyértelműen a Hős, a XVII. évszázad művészete az Anya ősképe köré épült, míg a romantikát a Szerelem eszményképe motiválta.

A gótika eszményképe pedig a Szűz.

In Virgo

A román stílus és az azt felváltó gótika szellemisége között szakadék tátong.

Az egyik a földhöz kötődést, a másik az emelkedettséget testesíti meg. Az első: a maradás, a másik: a mozgás. Nehézkesség és légies könnyedség; elmúlás és újjászületés.

Európában a gótika az első keresztes hadjáratot, majd a templomos lovagoknak a Szentföldről való hazatérését követően jelent meg. 1118-ban clairvauxi Szent Bernát szakembereket küldött a lovagok által meghódított Jeruzsálembe, Salamon templomának építészeti megoldásait tanulmányozandó; ezek a megfigyelések képezték az alapjait a rövidesen színre lépő gótikus építészetnek. Ezt követően épült meg a párizsi Notre Dame, majd Franciaország-szerte a továbbiak – ezek együttesen valamilyen csodálatos oknál fogva a Szűz csillagképet mintázzák.

Véletlen? Aligha...

A minta, az „őskép” mégsem a Notre Dame lett, hanem a chartres-i székesegyház. Ez ma is az egyik legtitokzatosabb és legszebb gótikus építmény; belőle „született” a többi – a bourges-i, az amiens-i, a reimsi, a roueni, a lincolni, a salisburyi, a bambergi, a kölni. Bár szinte valamennyi nagyobb a chartres-inél, mégis ez a gótikus eszmények laboratóriuma, melyben az új gondolatokból, de inkább a késztetésből megalkották az új irányzatot, mely lassan egész Európát a hatalmába kerítette. Hogy mi lehetett ennek az oka? Chartres a gótika, de a kereszténység megjelenését megelőzően is fontos kegyhely volt. Zarándokok ezrei érkeztek ide, hogy fejet hajtsanak a Fekete Szűz előtt. Ez egy körtefából faragott szobor volt, mely a Szent Szüzet ábrázolta az újszülött Megváltóval az ölében. Színét korának köszönhette; olyan régi volt, hogy teljes bizonyossággal kizárható a keresztény befolyás. A pogány vallás papjai, a druidák alkották, akik az angyali sugallatból tudták: eljön majd egy Szűz, aki Istenfiat fog szülni az emberiségnek. Nagy tisztelettel faragták fába a képét, a talapzatba pedig bevésték: „Virgini puriturae – A Szűz, mely fiút hoz a világra.”

„A világ, úgy tűnik, elvetette nyomorúságát, hogy fényes szentélyeinek áhítatába öltözzön – írja a kor tanúja, Raoul le Gabre, a clunyi barát. – Egyetlen évszázad alatt (a tizenegyediket írjuk – a szerző megj.) Franciaországban több mint ezerötszáz templom épült; egész Európa az építés lázában ég – morbis aedificandi... Különös világ kelt életre... a misztikus odaadás és mély átszellemülés korszaka ez.”

Igaza volt: egyik korszak sem emelte a szellemet olyan magasságokba, mint éppen a gótika.

Kié a dicsőség?

Hegel írta, hogy „a művészet a nemzet szellemének legtisztább megnyilvánulása”. Ebben az összefüggésben vizsgálva a Kárpát-medence gótikus művészetét, a kutató ingoványos talajra tévedhet. Szlovák gótikáról beszélni dőreség, hiszen a középkorban még Felső-Magyarországnak nevezték e területet. Nem teszi helyre a botlást a „szlovákiai gótika” kifejezés sem, hiszen az ország csupán egy évtizede jött létre, sőt a „csehszlovák” jelző használata sem helytálló. Tovább bonyolítva a problémát: a Deutsche Kunst in der Zips című könyv a Szepesség gótikus művészeti alkotásainak jó részét német hagyatékként kezeli, de a lengyel művészettörténet is a sajátjának tekinti (hiszen a 15. és a 18. század között tizennégy szepességi város a lengyelek tulajdonát képezte). A magyar művészettörténet – az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása után kialakult nézetet követve – ma is kulturális örökségének részét látja benne. Tegyük hozzá: jogosan, akárcsak a környező népek...

A gótikus alkotásokat – mivel a keresztény egyház eszmeiségét támogatták – a történelem során három időszakban érte el a pusztulás. Első ízben a török támadások idején, amikor Magyarországon az alkotások jelentős része elpusztult, csupán a félreeső területeken maradhattak meg – például a Felvidéken. A következőkben Kálvin követői gondoskodtak arról, hogy minél kevesebb maradjon fenn a számukra értéktelen művekből. A huszadik század második felében pedig a szocialista kultúrpolitika volt az, amely nem tartotta érdemesnek a gótikus alkotásokat arra, hogy megfelelő gondoskodással megőrizze őket az utókornak.

Hegel után szabadon tehát megfogalmazható, hogy a nemzet szellemének fényességét ma már inkább az értékmentő munka határozza meg.

A Mester színre lép

A gótika egyik legtöbbet vitatott személyisége Pál mester, akit „lőcsei” előnévvel szokás illetni. Nagyon keveset tudunk róla; első ízben 1506-ban említik, hozzáfűzve, hogy ekkor valószínűleg már működő műhelye volt Lőcsén, Felső-Magyarország egyik legjelentősebb gazdasági és szellemi központjában. Hogy a város egyházi és világi vezetői éppen őt bízták meg a templom főoltárának megalkotásával, arról tanúskodik, neve ekkor már ismerősen csengett. Gyökereiről azonban szinte semmit sem tudunk, életművének méltatói legfeljebb annyit jegyeznek meg róla nagyon óvatosan, hogy legnagyobb hatással a dél-németországi iskola volt rá, és talán Veit Stoss mester tanítványa volt.

Mindettől eltekintve a XVI. század első évtizedében monumentális munkák egész sorát alkotta meg; így a besztercebányai Szent Barbara-oltárt, a lőcsei Szent Miklós-oltárt, valamint az ugyancsak lőcsei főoltárt, mely ma a legnagyobb épségben maradt késői gótikus alkotás. Az elkövetkező tíz évben olyan munkák kerültek ki a keze alól, mint a hrabušicei Születés-, a mlynicai Szent Margit-, a szepesszombati Szent György- vagy a lőcsei Szent Anna-oltár. Élete következő évtizedét a kisebb, „kamarajellegű” munkáknak szentelte Szebenben, Eperjesen és Bártfán. Utoljára 1537-ben említi nevét a lőcsei krónika; ekkor is csupán utalást tesznek arra, hogy egyetlen fia, Lukács, gyilkosságba keveredett. A krónikába tett két bejegyzés között mindöszsze három évtized telt el. Ez elég volt arra, hogy örökre beírja nevét a művészet történetébe, talányok egész sorát hagyva maga után. Lőcsei Pál mester talán az egyetlen olyan szakrális művész, akit a szocialista művészettudomány is elismert. Életművének kutatása a XIX. század második felében kezdődött, majd a XX. század ötvenes éveiben kezdték meg Lőcsén található műveinek a restaurálását. „Műfajt teremtett”, hiszen 1967-ben a Szlovák Nemzeti Tanács rendelte el, hogy katalogizálják műveit, a „prágai tavasz” beköszöntével pedig a kulturális folytonosság és termékenység jelképévé vált.

A kiállításoknál maradva: Pál mester műveiből – pontosabban azok élethű másolataiból – április elején nyílt kiállítás a pozsonyi várban található Történeti Múzeumban. Az augusztus végéig megtekinthető tárlat a Mester legjelentősebb műveit vonultatja fel; olyan másolatok is megtekinthetők itt, melyeknek eredetije már átadta magát az enyészetnek.

Mert míg a Mester szellemisége örök, szobrai nem tudnak ellenállni az Időnek.

...ha jó a vége!

Sommázva a pozsonyi kiállításokat elmondható, hogy a Szlovák Nemzeti Galéria és a Szlovák Nemzeti Múzeum nem kisebb dolgot vitt végbe, mint hogy a Kárpát-medencében és a környező államokban fellelhető legszebb gótikus alkotásokat állították ki Pozsonyban. Figyelembe véve, hogy hat ország múzeumaiból, templomaiból és székesegyházaiból kellett ezeket kölcsön kérni, valóban nem kis teljesítmény.

Miért maradt el a csúfos vég?

A nagyérdemű kezdetben nem mutatott túlzott érdeklődést a kiállítások iránt; inkább Magyarországról, Ausztriából, Csehországból és Lengyelországból érkeztek és érkeznek ma is a művészettörténet-hallgatókkal tömött autóbuszok a Duna-parti Vízikaszárnyába és a várba, a kiállítások helyszíneire. Ez a pangás hosszú hetekig tartott, hogy a kapuzárás előtti két hónapban egyszerre özönöljék el a termeket a látogatók. A média szerepe elvitathatatlan, hiszen több ízben is célzásokat tettek a hazai lakosság kultúrigényeire, nem éppen a legjobb színben tüntetve fel azt. A látogatók száma a Gótika esetében végül meghaladta a tizenötezret, ami pozsonyi mércével mérve példátlanul magas.

A fiaskó tehát elmaradt; a gótikus szobrok és domborművek azonban rövidesen visszakerülnek természetes környezetükbe, a templomok félhomályába, míg valakinek újra eszébe nem jut: volt egyszer egy gótika, mely több volt művészetnél. Egy egész korszak és földrész életérzését, szellemiségét fejezte ki – és őrizte meg egy fél évezreden keresztül.