Az élet mint hangulat

Két könyvkiadónk szinte egyszerre jelentetett meg Monoszlóy-kisprózákat. Az egyik huszonkét novellát a Metszet című évfordulós széria részeként, a másik öt terjedelmesebb elbeszélést egy zsebkönyvsorozat ötödik folytatásában.

Amíg A halottak szigetén pszichokrimijei (vajon ki találta ki ezt a nevet?) pár kivételtől eltekintve erős, karakterisztikus történetekre épülnek, A szerelem öt évszaka édes-bús elbeszéléseket tartalmaz nosztalgikus hangokról, illatokról, az emlékező szerelemről meg az öregség csodás fájdalmáról. ĺgy ez utóbbiak sokkal közelebb állnak a lélektanilag megalapozott, a szereplők énjén átszűrődő ún. tudatnovellákhoz, mint a hagyományos értelemben vett, a történetet az újdonság, az új és meglepő mozzanatok sorával továbbgördítő klasszikus novellákhoz. Tehát a két kötet nagyon eltér egymástól. Annyira, amennyire nem illik egymás mellé pl. a Fata morgana cinikus rémálma és a változás megállíthatatlansága felett érzett kétségbeesés a Marienbadba egyedülben; vagy amennyire elüt A tükörszemű baba ionescói abszurdja a Kutyatejet isznak a lepkék által megfogalmazott filozófiától, az élet szánalmas, mégis felemelően szép elmondhatatlanságáról.

Ez a két Monoszlóy-kötet stílus tekintetében mégsem egymással versenyez, mert nem is egymásra kötődik, hanem mindkettő a maga-maga előzményeire, a régi, ismert Monoszlóyra, s mindkettőben van pár olyan kötődési pont, amelyben bátran megkapaszkodhatunk. Valójában nem történik más, minthogy egyazon szerző különböző arcait olvassuk, aki többszörösen bizonyítja ragaszkodását saját írói múltjához. A halottak szigetén huszonkét darabjából három Monoszlóy Dezső pályája kezdetéről származik (Nem történik semmi, Hallucináció, A bokszoló), ráadásul a legelső novellával a válogató Lázár Ervin demonstratívan az író hatvanas évekbeli stílusától kezdi gombolyítani a fonalat. Az a bizonyos Sárika ugyanis, aki fölbukkan a novellaválogatás első írásában (Sivatagi pók), 1964-es datálással szerepelt A villamos alatt c. kötetzáró novellában is: Monoszlóy rejtélyes-mitikus asszonyszereplőinek egyikeként Sárika ma is ugyanaz a név és ugyanaz a jellem, igaz, nem elhanyagolhatóan, húsz évvel ezelőtti önmagához képest arca kövérebb, és copfját is ma már inkább kontyban hordja. Hiába modernizálódtak, („pszichokriminalizálódtak”) az évek múlásával Monoszlóy témái, A halottak szigetén második felében mégis jelentősen megszaporodnak az olyan mondatok, amelyek a szintaxis szempontjából koherensek ugyan, de szemantikailag nem értelmezhetők, mert nincs jelentésük („A görcsös visszaemlékezésben széthull a hangulat”), legalábbis a (kis)prózában szokásos értelmezési kereteken belül. Ezen a ponton a novellák a modernizmusokkal mutatnak stílusrokonságot, az Irgalom pl. az expresszionizmussal (,,A zöld epét nyávogó angyal, cincogó bárányszőrű emlékek”), A tükörszemű baba az abszurddal és így tovább. A szerző időnként olyan nagyfokú szemantikai szabadsággal dolgozik, amilyennel a költészet szokott („meglékelt homlokzatú kertes házat szorongatná az elpárolgott ciripeléssel” — Irgalom), amit ismét csak a Monoszlóy-próza izmusokkal fenntartott bensőséges kapcsolata magyaráz, továbbá a XX. század eleji modern irányzatokra jellemző műnemváltás, ill. -átcsapás, amelynek költeményszerűsége több helyütt is nyilvánvaló: „Puskaporral kevert kovával, rettenetes pléhpofával” (Irgalom) vagy „Ó, hányféle félelem vacog a sötétség subája alatt! És nincs kihez menekülni, mert mindenki meghal” (Irgalom). A múlthoz való hűséget és egyben a megújulásra való képességet bizonyítja a Marienbadba egyedül, amely A villamos alatt kötet Ismerkedés (1960) c. novellájának részben variációja, nagyobb részben folytatása. Itt ugyanabból a szüzséből (fenyőerdő, fürdőhely, asztaltársaság, Báthory Erzsébet, özvegység, koncertterem, tánc) Monoszlóy egy egészen más stílusú s főleg egészen más kicsengésű történetet ír, amennyiben az eredeti, meglehetősen jellegtelen történet továbbírásába be-bevillannak Marc Chagall expresszionista-szürrealista festményei: „A marienbadi templom tornya vonóként egy szálloda homlokához gördült, az muzsikált szoprán hangon, B.E. hangján és mélyhegedűn.”

Folytat-e hát diskurzust egymással, beszélget-e, utalgat-e ide-oda ugyanazon szerzőnek egy évben kiadott két kisprózakötete? Inkább nem, mint igen. Túllépve az írások nyilvánvaló témabeli különbségein, a legnagyobb eltérés a novellák/elbeszélések szerkesztési technikájában, valamint lezárásukat, végüket illetően tapasztalható. Az Alagút például nagyon klasszikus novella, jellegzetesen monoszlóys filmszerű történet, igazi short story; Conan Doyle-szerű indításához („Grünbaum detektívfelügyelő kibámult az étkezőkocsi ablakán”) és lendületes fordulataihoz hasonlót („— De hiszen... — Ön rossz vonatra szállt...”) egyet sem találunk A szerelem öt évszakában. Amiként ez utóbbiban egy elbeszélés sem végződik olyan formabontó, duplán groteszk, sőt bizarr megoldással, mint éppen Grünbaum felügyelő klasszikusnak látszó esete. Még az sem kizárt, hogy annak lehetünk tanúi, amit Benyovszky Krisztián a detektívregényekkel kapcsolatban Bényei Tamás Rejtélyes rend — A krimi, a metafizika és a posztmodern c. könyvére utalva ír a krimi műfajának életképességéről, hogy ti. „A detektívtörténetek és azok parodikus-ironikus formációi a legkülönbözőbb irányokból nyílnak meg az egymásnak akár homlokegyenest ellentmondó teóriák számára is” (B. K.: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Kalligram, Pozsony, 2003, 99.).

Minden különbözőség ellenére azért az elemzés mélyén fölismerhető Monoszlóy prózai stílusának változatlan magja mindkét kötetben. Például a képzeletek összekeverésének technikája, amikor a fiatal autós nőt szobájába csalja és székhez kötözi két elmebeteg (A tükörszemű baba — A halottak szigetén) és a szemlélő képzeletében folyamatos történetté elevenedő Pierre Bonnard-festmény (Japán szerelem — A szerelem öt évszaka); mindkettőben az a pszichoanalitikus irodalomban is ismert technika fedezhető fel, hogy az események bizonytalanul történnek, esetleg meg sem, csak az emberek képzeletében keverednek össze. Ezenkívül Monoszlóy sehol nem mond le prózájában arról az igényről, hogy kultúrantropológiai alapkérdéseket feszegessen. Az élet történelmi távlata, a múlt nosztalgikus képzete nemcsak A szerelem öt évszaka lírai elbeszéléseiben nagyon erős, hanem megtalálható A halottak szigetén egyes darabjaiban, igaz, burkoltabban, imlicit módon, pl. a cyberkultúrától megkímélt régebbi világra tett közvetett utalásokban, géppel teleírt lapok, egy régimódi ócska írógép (Nem történik semmi), egy megcsendülő — de határozottan nem mobil! — telefon rekvizitumaiban (Sivatagi pók). Kötetek diskurzusának kell tekintenünk továbbá azt, hogy egy írói módszerre vonatkoztatható gondolat a másik kötetben jelenítődik meg, bomlik ki a gyakorlatban. A modern prózára jellemző aprólékosságot, részletezést illetőleg A jelentésben (A halottak szigetén) olvassuk, hogy: „Az álom és a fantázia elnagyoló. A valóság azonban mindig apró részletekből áll össze”, miközben ugyanennek a novellának egyik szereplőjéről, a titokzatos Erikről semmit az égvilágon nem tudunk. Míg viszont a Japán szerelem (A szerelem öt évszaka) Dánieljéről és kis Cso-Cso-Szanjáról, pontosabban az elbeszélés keretét alkotó Pierre Bonnard-festményről sok apró részletet láthatóvá tesz az író (buja kert, nádas, trapéz alakú hegy, lepedőtlen szalmazsák stb.). És végül mind az összes íráson átsüt a filozófiailag ihletett kétkedés, a modern lét megfogalmazhatóságának, verbalizációjának lehetetlensége, az élet valóban fontos dolgainak elmondhatatlansága. Például a tengerészkapitány fegyelmi eljárása során összezavarodik, mert nem tudja, az elmondandó eseményekből mi fontos s mi nem (Csak ön után, Othello — A halottak szigetén). Ugyanez a jelenség nagyon gyakori a másik kötetben is: „Ez is olyan, mint a ponyvaregények oldalai, ahol a szerző elhiszi és elhiteti, hogy az életnek története van. Nincs története, csak hangulata, s ha az kifakul, semmi sem marad belőle.” (Kutyatejet isznak a lepkék — A szerelem öt évszaka).

Jól válogatott-e Lázár Ervin, és érdemes volt-e újra kiadni Monoszlóy 1991-es novelláit az 1989-es német, az 1991-es első magyar és a 2001-es szlovák kiadás után? Mindkét kérdést onnan tudom csak nézni, hogy — minden más megfontoláson túl — a kiadók talán fölfedezték Monoszlóy jól olvashatóságát. S akkor a válaszom két igen. Mert mi lenne, gondolja A szerelem öt évszakának flanelinges rabja, ha egyszer bevallaná cellatársának, a Hentesnek, hogy azok a női ideálok, akikről lefekvéskor mesél, s akiket úgy ír le neki, mintha tényleg lett volna velük dolga, nem valósak, de anyák, nők, asszonyok sorából, a szomszéd kislány ölének szagából, s még ki tudja mi minden elmondhatatlanból gyúródnak össze? Mi lenne akkor? Megértené-e ezt a Hentes? És hogy mi az öröm meg mi a szerelem? Nos, téved, aki elhiszi, hogy mi, olvasók leszoktunk a történetekről. Ellenkezőleg. Úgy vágyunk rájuk, mint a Hentes a priccsén estéről estére.

Vajda Barnabás