Az együttlétezés misztériuma

CSEHY ZOLTÁN

„A Fotográfia mindig meglep, s ez a meglepetés tartós, szüntelenül megújul. Lehet, hogy ennek az örökös meglepetésnek a forrása valami vallásos dolog, ami bennem is megvan: a Fotográfiának van némi köze a feltámadáshoz” – írja Roland Barthes a Világoskamra 35. fejezetében. John Corigliano Snapshot: Circa 1909 című alkotása mintha teljesen ugyanezt az alapérzést jelenítené meg: az együttlétezés misztériumát, mely lerombolja magát az időt. A zenemű gyakorlatilag egy fénykép hangulatleírása. A zeneszerző nagybátyja és (kb. 8 esztendős) édesapja (aki később több mint 25 esztendőn át a New York-i Filharmonikusok koncertmestere volt) egy darabot adnak elő hegedűn és gitáron. A fénykép leírásaként működő zene számos izgalmas kérdést vet fel: megidézhető-e a fényképről kiszorult hang? Vajon mit játszik a két fiú? Rekonstruálható-e a pillanat? Mennyi a fénykép jellegéből adódó póz, és mennyi a zenei mámor spontaneitása? Beléphetünk-e a zenei együttlétezésbe? Corigliano csak haloványan tesz kísérletet a játszott darab rekonstruálására: a gitár hangjait vonósok idézik meg, a vezérmotívumokat a hegedűkre bízza, az egyik kifejezetten az édesapa álmát hivatott megtestesíteni, a másik rekonstruáló természetű. Valóság és képzelet egymást kiegészítő játéka uralja a zenét, mely lényegében a fotó szemlélőjének „munkafázisait” jeleníti meg. Kétségtelen, hogy a darab erősen nosztalgikus karaktert nyer, ám Corigliano nem hagyja elharapózni ezt a gyanús minőséget: a zene mintha a gondolat folyamatos korrekciója lenne, s néha az az érzésünk, hogy nem is értelmezi a fotót, hanem előhívja. Ez az előhívás megnyitja az emlékezés tereit, és időtleníti is azt, mintegy feltámasztja az élményt.

Sylvano Bussotti Fogli d’album című remek alkotása már korábban is kísérletezett a fotó zenévé transzformálásával, ám nála a szenvtelen leíró hajlam radikalizmusa dominált, s Coriglianóval ellentétben a téma zenei betájolása gyakorta tudatosan támadta az élményt magát, vagyis alapállása eredendően kritikai természetű, művészet és élet határait semmibe vevően kegyetlen volt.

Groteszk darab az A Black November Turkey, mely Richard Wilbur versének bűvöletében fogant: tárgya a köznapi halál, illetve a halál észrevétlensége, vagy szarkasztikusan felfokozva a halál abszurd kisszerűsége. A CD még két vonósnégyest tartalmaz, Coriglianóét és tanítványáét, Jefferson Friedmanét. A két alkotást mindössze három év választja el egymástól. Friedman darabját erőteljesebbnek érzem: benyomások sorozatát rögzítő erőteljes, energikus darabról van szó, melyben a zeneszerző afféle belső felvételt készít önmagáról, zenei auratérképet alkot, és folyamatosan küzd a fel-felhorgadó érzékenységgel, mely kétségtelenül itt is valamiféle múltidéző nosztalgiából fakadhat. Az absztrakt, háromtételes kompozíció mintha az intim létezés kitárulkozásának igényét ütköztetné a zeneszerző hivatalos énjével: rejlik ebben a zenében valami érzéki titok, és annak megszólaltathatatlan agressziója folyton-folyvást előtör. Corigliano vonósnégyese öttételes, kiegyensúlyozottabb és kiszámíthatóbb karakterű, előjátékkal és utójátékkal ellátva. Különösen kidolgozott a Nocturne tétel, mely egy marokkói vakáció zenei élményét dolgozza fel: a müezzinek szólókiáltásainak misztikus és katartikus egybeolvadását modellálja a kortárs zene hangján. A marokkói éjszaka megjelenítése itt is képszerű, egy privát zenei képeslap születik. Klasszikusabb a negyedik tétel fúgája, mely végtére azért csak-csak kiforgatja az elvárásainkat: Corigliano egy azonos ritmikai karakterű téma különböző sebességű egymásnak eresztésével teremt igazi feszültséget.

A magyar zenehallgató közel fogja érezni magához mindkét vonósnégyest, mivel helyenként kifejezetten bartókos karakterűek.

E zeneművek sajátos bölcseleti töltetét talán a fotográfia metaforáján keresztül lehet a legjobban megragadni: nem az a lényeg, ami elmúlt, hanem az, ami biztosan létezett.

(John Corigliano: String Quartet, Snapshot: Circa 1909, A Black November Turkey – Jefferson Friedman: String Quartet No. 2., Naxos, 2007.)