Az egyedi többes

A halál közelségében, ahogy Michel Foucault mondja, a nyelv sietősséválik és — önmagát folytonosan újrateremtve — minduntalan elölről kezdődik. Seherezádé története ennek paradigmatikus esete. De vajon milyen az a nyelv, amely magát a halált tematizálja? Mit jelent a halálról beszélni? E kérdés nem tehető fel anélkül, hogy ne kérdeznénk előbb valami mást is, valami eredendőbbet. Azt, hogy mit is jelent a halál.

András Sándor Lutheránus Zen című eszszékötetének kérdésirányai nem redukálhatók egyetlen kérdésre, sokféleségük és mélységük ezt nem teszi lehetővé. A fenti kérdés azonban megkülönböztetett jelentőségű számára, amennyiben alapot szolgáltat a felfoghatatlannal való szembenézésre. Már a könyv első lapján olvashatjuk: „mit jelent ez a szó, »halál«”, miközben tudnunk kell, a halál nem pusztán szó, hanem valami más is. Egyelőre azonban nem tudjuk, hogy micsoda. Talán nem fedek fel nagy titkot azzal, ha elárulom, a szerző nem mondja meg nekünk később sem, hiszen maga sem tudja/tudhatja. Csak az tudja, mi a halál, aki már megtapasztalta; az ilyen ember azonban, jól tudjuk, nem beszél. Nem beszél, mert nincs már többé, aki beszéljen, gondolhatnánk, ha szerzőnk nem arról kívánna meggyőzni bennünket, hogy igenis van. Másként ugyan, mint az élők vagy a fiktív lények, de van. A kérdés tehát ekképp módosul: „hol és miként van az, aki meghalt?”

A gondolat, hogy a meghalt (szándékosan nem halottat írok, hiszen a halál és a meghalás közti különbségtétel a könyv egyik fő gondolati pillére) továbbra is van valahol, nem is annyira meghökkentő, ha olyan archaikus elképzelésekre gondolunk, amelyek szerint a halott eltávozott valahova: a túlvilágra, a mennyországba/pokolba, vagy éppen visszaköltözött az elődökhöz. Éppen ez utóbbi kapcsán mutat rá a szerző arra a különbségre, amely elválasztja az archaikus társadalmak gondolkodását korunk individuumközpontú gondolkodásától. Őseink számára ’egyén’ és ’személy’ nem esett egybe, ezt demonstrálja az a hit, amely szerint az újszülöttel a meghalt előd tér vissza. Mai gondolkodásunktól meglehetősen távol esik ez a modell, hiszen mindaz, ami számunkra „emberek esetében érezhetően-érzékelhetően adott, azt individuumnak gondoljuk.” (29. o.) Individuumnak, vagyis olyannak, ami nem osztható, nem választható szét.

Az ősök számára az Ugyanaz pluralitásban létezett: „Mindegyik lazac Lazac, bár egy-egy lazac nem Lazac. Vagyis, a mi fogalmi gondolkodásunk szerint, mindegyik lazac megtestesíti a lazac fogalmát, de egy-egy lazac elpusztítása nem jár a lazac fogalmának az elpusztulásával (hiszen, ha elpusztítaná, nem tudnánk, mi pusztult el).” (28. o.) Az Ugyanaznak ez a pluralitása ma már nem tűnik olyan egyértelműnek, talán éppen azért, mert az ön-t hajlamosak vagyunk egy változhatatlan Ugyanazra redukálni. András Sándor amellett érvel, szerintem nagyon helyesen, hogy ez az Ugyanazra szűkítés nem állja meg a helyét; az ön pluralitását állító ősi elképzelés nyomaiban még ma is fellelhető. „Az ön egy, de többes számú” (40. o.) — olvashatjuk. Mit is jelent ez? Egyrészt azt, hogy (ma már) nem tudunk nem személyként gondolni önmagunkra; önmagunk számára úgy vagyunk ugyanazok, hogy mindenki mástól különbözünk. Másrészt azonban az, amit a szerző szóhasználatával élve ön-nek mondunk, sosem csak én-ből áll. Az én-t mondás kizárólag az egyes ember kiváltsága, mindez azonban — egyszerűen fogalmazva — nem elég. Nemcsak magunkban élünk/létezünk, hanem másokban is. Péntek nélkül nincs Robinson (52. o.). Az ön nem más, mint egyedi többes. Egyedi, mert senki mással fel nem cserélhető, többes, mert „együvé-tartozó, nem puszta sokaság.” (53. o.) Nemcsak én, hanem én-te-ő-az, ahol a te-ő mindig másokban adódik (csak mások mondhatják rólam vagy valaki másról: te, ő; magamról ezt nem mondhatom), az ’az’ (id) pedig az ön tudattalanja, vagy — egy másik megközelítésben — a deleuze-i „egyes szám negyedik személy.” (158. o.) Az ön az én-te-ő-az dinamizmusának köszönhetően összegezhetetlen — hiszen a világ egy pillanatra sem szünetel. „A személynek nincs se kezdete, se vége, folyamata nem állítható meg, nem áll meg, nincs olyan eredet, amelyhez viszonyítva bármelyik számbavételnél a következőre vonatkoztathatóan is ugyanaz maradna.” (52. o.)

Milyen következményekkel jár ez a felismerés az eredeti kérdésfeltevésre nézve? Amíg az ember él, egy világban — a szerző szavával: környezetben — létezik. De vajon hol van az, aki már meghalt? Saját maga számára nyilvánvalóan sehol, hiszen nincs már az, aki számára a kérdés feltehető. A meghalt ember már nem tud én-t mondani. Megmarad azonban (mint te és ő) másokban, mások emlékezetében, még pontosabban: mások belvilágában. Nem mondhatjuk, hogy nem létezik már az, aki meghalt, hiszen létezik (igaz, csak nyomokban) másokban, egy-egy belvilágban. A halál trauma, de elsősorban mások számára az. Felfoghatatlan, olykor pedig az őrületig fájdalmas, hogy az, aki eddig a külvilágban (is) volt (érzékelhetően, kézzel foghatóan), egyszer csak nem található másutt, csak a belvilágban. „Magam úgy gondolom, hogy aki meghalt, nem térben távozott el, nem is időben, hanem létállapotában.” (71. o.) Erre a létállapotra azonban egyelőre nincsen szavunk.

Keserű József