Az egész világ egyetlen nagy falu

„Hihetetlen feltöltő ereje van, ha az ember időnként ki tud bújni abból a szerepből, amely az adott környezetben elvárható tőle – itthon egy kicsit eltávolodik a hétköznapi rutintól, külföldön pedig minél közelebb próbál kerülni az ottaniak életéhez”Somogyi Tibor felvételePersze, Kepes András már régen vallja: a világ minden tudományos felfedezése ellenére mégis az a legnagyobb dolog, ha két ember szót tud érteni egymással, mert ilyen párbeszédekkel kezdődik a kultúrák közeledése is. Készülő műsorában, a Világfaluban a Föld különböző tájain élő népek életmódjában és hagyományaiban keresi a közös nevezőt, azt a kulturális hálót, ami az embert, legyen európai vagy afrikai, a létfenntartás fölé emeli.

Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy akit nem lát folyton a tévében, meg a bulvárlapokban, azzal nem történik semmi. Pedig lehet, hogy közben érdekesebb életet él, mint amikor állandóan reflektorfényben volt. Nem?

Sőt, akkor él csak igazán. Én közben megírtam a könyveimet a két Kepes-krónikát, összeválogattam három kötetre valót a kedvenc novelláimból, sokat tanultam és utaztam. Nagyon-nagyon jó volt, soha nem éreztem magam még ennyire szabadnak.

Akkor, mi hozta vissza mégis a tévébe?

Hogy azt csinálhatom, amihez kedvem van és ami úgyis érdekel. A napi verkliből már hét éve kiszálltam és akkor úgy döntöttem, hogy csak sorozatokat vállalok, amelyeknél én mondom meg, hány részesek legyenek és miről szóljanak. Már régen foglalkoztatott, hogy a hazai kultúrát össze kellene hasonlítani a világ különböző kultúráival és megnézni, mi az, ami közös bennük. Ebből született az ötlet, hogy készítek egy tizenkét részes sorozatot Világfalu címmel, és az RTL klub vevő volt rá.

A Desszert pedig már csak a ráadás?

Igen, ezt ők kérték, de mivel én most a Világfalun dolgozom, abban állapodtunk meg, hogy csak négy rész készül. Sokkal jobb lett a fogadtatása, mint reméltem, és ez talán azt jelenti, hogy még nem járt el teljesen az idő az ilyen típusú műsorok felett.

Amikor a beszélgetőpartnerei között szinte szikrázik a levegő, annyira nem rokonszenvesek egymásnak, nem tart attól, hogy veszekedéssé fajul a dolog?

Nem, mert szerintem a feszültség is hozzátartozik az élethez és én éppen azért vagyok ott, hogy ezt feloldjam. Folyik a beszélgetés valamilyen irányba, aztán, ha úgy látom jónak, akkor közbelépek, hogy másfelé tereljem. Az életben is így működik a dolog, és ezt a természetességet meg akartam őrizni. Ez nem vitaműsor, ahol le kell hengerelni a partnert, nem talkshow, ahol előre megbeszélik a sztorikat. Itt csak úgy beszélgetnek az emberek, ahogy a hétköznapi életben mindenki – aki még egyáltalán tud.

Azt mondják utazni is tudni kell, az élmény annál nagyobb, minél inkább részévé válik az ember az idegen világnak. Ön képes így beolvadni, nem keresni mindenhol a riporttémát, vagy azért nem hagyja nyugton az újságírói ösztöne?

Eleinte erőgyűjtésnek indult az utazgatás, aztán ahogy kezdett körvonalazódni a műsorom, úgy lett belőle anyaggyűjtés. Nagyon régen szerettem volna a kedves nagyvárosaim közül valamelyikben úgy élni hosszabb ideig, mint az ottaniak. Most ez is sikerült, egy hónapot Rómában töltöttünk a feleségemmel. Kivettünk egy lakást, már volt kedvenc kávéházam, ismertem a sarki bolt tulajdonosát, kezdtem úgy érezni magam, mint egy római polgár. Nekem ez könynyen megy, mert Budapestre is rá tudok csodálkozni egy turista szemével. Főleg akkor játszom ezt, amikor nagyon tele a fejem gondokkal, ilyenkor lemegyek a Duna-partra, vagy beülök egy kávéházba, ahol még sosem jártam, és csak úgy nézelődöm. Hihetetlen feltöltő ereje van, ha az ember időnként ki tud bújni abból a szerepből, amely az adott környezetben elvárható tőle – itthon egy kicsit eltávolodik a hétköznapi rutintól, külföldön pedig minél közelebb próbál kerülni az ottaniak életéhez.

A Világfalu mikor és mivel indul?

Szeptemberben kezdődik a sorozat, az első részben rögtön több kontinensen, a Távol-Keleten és Közép-Afrikában, Észak-Afrikában és Dél-Amerikában is járunk, és abból próbálunk megmutatni valamit, ami az ottani ősi kultúrákból még megmaradt.

Tehát ne várjunk turisztikai látványosságokat.

Ebben semmiféle turisztikai látványosság nem lesz, viszont a hétköznapi életnek számos olyan részletére derül fény, amelyről az emberek többsége sosem szokott elgondolkodni. Pedig egyáltalán nem a véletlenen múlik, milyen rítusokat, szokásokat tart be egy-egy nép vagy nemzet, milyen a férfi-nő viszonya, a munkamegosztás, vagy milyenek a tisztálkodási szokások. Engem nem csak a miértek érdekelnek, mint egy távolságtartó szemlélődőt, hanem az is, hogy ez hogyan zajlik, ezért gyakran magam is részese vagyok a történéseknek. Korábban is jártam már például Indiában, de halottégetésen most voltam először, és ez más, mint amikor az embernek az idegenvezető mondja el, hogy a máglyán elégetett elhunyt hamvait a Gangeszbe szórják.

Nyilván nem lehet egy gyászoló gyülekezethez minden szó nélkül csatlakozni egy kamerával, vagy csak úgy bekopogtatni egy bennszülött családhoz, hogy jöttünk műsort készíteni. Mindenhol vannak kapcsolatai, olyan emberek, akik előkészítik a terepet?

Mindenhová olyan emberrel megyek, aki helyi, tehát eleve nagyobb bizalommal fogadják. Amikor ezt elkezdtem, arra gondoltam, hogy Magyarország is egy nagy világfalu, ahol, ha nyitott szemmel és lélekkel jár az ember, minden népnek a képviselőjét megtalálja és meg is ismeri. Ennek a műsornak a kiindulópontja tulajdonképpen a budapesti Szent István-park, egy sarokra a lakásomtól, ahol először két nagyon édes, csokibarna bőrű gyerekkel ismerkedtem meg, aztán nekik köszönhetően a szülőkkel is. Kiderült, hogy a papa egy marokkói zenész, aki félig fekete-afrikai, mert az ő apja még rabszolga volt és egy arab család csecsemőkorában örökbe fogadta. Amikor felnőtt, feleségül vett egy berber asszonyt, ebből a házasságból született az én marokkói barátom, aki viszont egy magyar lányt vett el, akit Párizsban ismert meg. Miután összebarátkoztunk, megbeszéltem Száhiddal, hogy elmegyek vele a családjához, és így jutottam el egy marokkói berber faluba a nagynénjéhez, fekete-afrikai szeánszra az ismerőseihez – csupa olyan helyre, ahová idegenként be sem léphettem volna. Ilyen történetek szinte nap mint nap előfordulnak velem. Összeismerkedtem egy fantasztikusan érdekes mongol fiúval is, aki Magyarországon végezte az orvosi egyetemet, és le is telepedett itt, de minden évben hazajár. A családja Ulánbátortól ötszáz kilométerre él, a hegyekben, úgy, ahogy a mi őseink is éltek kétezer éve. Őt is elkísértem. Egy hetet töltöttünk a jurtában a családdal, lovagoltunk a hegyekben, kancatejet ittunk.

Azt mondja, ilyen történetek naponta megesnek önnel és biztos másokkal is. De azért nem mindenki elegyedik szóba vadidegen emberekkel, az összebarátkozásról és arról, hogy elindul velük a világ másik végére már nem is beszélve.

Engem annyira érdekelnek az emberek, hogy ez a kíváncsiság minden gátlásomat képes legyőzni. Persze, az említett ismerőseimet sem előre eltökélt szándékkal szólítottam meg, hátha meg tudok tőlük valami érdekeset, de ahogy megismertem őket meg a történetüket, egyszer csak összeállt a kép azzal, amit én gondolok a világról, és úgy gondoltam, hogy ebből műsort kellene készíteni. Nem is kellenek ehhez ilyen egzotikus kapcsolatok, egyszer a szaunában ismerkedtem meg egy férfival, akiről kiderült, hogy sváb családból származik. Beszélgettünk, és elkezdett mesélni azokról a traumákról és félelmekről, amelyeket átélt – a kitelepítésről, a kollektív bűnösség bélyegéről, az ötvenes évekről. Ahogy hallgattam őt, az jutott eszembe, hogy Magyarországon talán nincs is olyan család, amelynek ne lennének történelmi sérülései. De mindenki csak a saját traumáival van elfoglalva, pedig, ha a többiekét is ismerné, sokkal könnyebb lenne feloldani ezeket a görcsöket. Ezért foglalkozom ebben a műsorban majd a magyarországi sváb, cigány, az ortodox zsidó és a régi magyar paraszti kultúrával is. Ma már a magukat mélyen nemzeti érzelműnek valló magyarok is alig tudnak valamit a népszokásokról, a természeti jelenségek magyarázatáról, pedig a nagyapáink számára még ezek jelentették a fogódzót a mindennapokban. Ilyen fogódzói, mérföldkövei voltak a mongol kecskepásztornak vagy az afrikai törzsfőnöknek is, vagy ami még érdekesebb, máig is vannak. A magát modernnek tartó európai vagy amerikai ember viszont kezdi elveszíteni ezeket a támpontokat, ezért találja meg olyan nehezen önmagát.

Ahhoz, hogy egy távoli népcsoport hiedelemvilágát és szokásait ne egzotikus kuriózumként nézzük, hanem meglássuk benne azt, ami a mi világunkkal közös, komoly kultúrantropológiai képzettség is szükséges.

Sok ilyen témájú könyvet elolvastam, és fantasztikusan érdekes dolgokat tudtam meg. Szinte nem tudok úgy kinyitni egy könyvet vagy újságot, hogy ne találnék benne valamit, ami azt a koncepciót erősítené meg, hogy a világ tényleg egy nagy falu, ahol lényegében mind egyformán érzünk és gondolkodunk.

Mennyire fogadták el a kíváncsi újságírót ezek a közösségek? Beengedték az életükbe, vagy azért érezni lehetett, hogy szerepelnek?

Gyerekkoromtól egyik kultúrából a másikba vándoroltam, valószínűleg van bennem valamifajta nyitottság meg érzékenység arra, hogyan lehet különböző kultúrákkal kapcsolatot tartani. Hihetetlenül kellemes tapasztalataim voltak mindenhol, elutasítással, bizalmatlansággal nem is találkoztam. Amikor látták, hogy őszintén érdeklődöm, gyakran kézen fogtak és ők vezettek, hogy mit nézzek meg és mit kellene még tudnom róluk. Még a japánok is rendkívül nyitottak, kedvesek voltak, pedig róluk azt szokták mondani, hogy idegenek nem nyerhetnek betekintést az udvarias álarcuk mögé. Minden útikönyv azt írja, hogy a partnerkapcsolatokról Japánban nem beszélnek, ez tabutéma. Ezzel szemben mi az utcán szólítottunk meg fiatalokat és nagyon helyesen, őszintén elmondták, hogyan udvarolnak. Voltunk egy közfürdőben is, ahol anyaszült meztelenül relaxáltak a férfiak a medencében, és a szemük sem rebbent a kamera láttán. Csak annyit mondtak, hogy úgy illik, mi is meztelenül legyünk. Még régebben egy afrikai mecsetben megkerestem az imámot, elmondtam neki, hogy Magyarországon az embereknek az arabról a sarki pénzváltó jut az eszébe, de én szeretném megmutatni nekik, hogy ez egy ősi, gazdag kultúra. Bevitt a mecsetbe és elmondta a híveknek, hogy itt van egy magyar újságíró, aki kíváncsi ránk és nem gondolja azt, hogy mind terroristák vagyunk, járuljatok hozzá, hogy itt dolgozhasson. Senkinek nem volt ellenvetése, felvehettük az összes imát, aztán felvitt a galériára a nők közé, szólt nekik, hogy vegyék le a fátylat és megengedte, hogy beszéljek velük. Ha az ember ilyet tapasztal, rájön, mennyire az általánosítások rabjai vagyunk, amikor ismeretlenül megítélünk egy nemzetet vagy kultúrát.

A hasonló riportműsorok lényege és célja általában kimerül abban, hogy megmutassák, mások máshol hogyan élnek. Ön mintha tovább akarna lépni és valamiféle tanulságot is levont abból, amit látott és tapasztalt.

Számomra az egészben az volt a legnagyobb felfedezés, hogy a hétköznapi élet apró szabályai, amelyeket már gyerekkorunkban megtanultunk a szüleinktől, mennyire fontosak és mégis milyen keveset tudunk róluk. Az én generációm már úgy nőtt fel, hogy elveszítette a cselekedetei rítusát, szabályozó erejét, már nem tudja igazán megadni a módját semminek. Ha be is tart még bizonyos szokásokat, már nem ismeri az eredetüket. Mindenki a saját hiedelemkörét építi föl a televízióból, magazinokból, áltudományokból, ahelyett, hogy visszatérne ahhoz, ami évszázadokon át kikristályosodott. Márpedig, ha az életünknek nincs kerete és rendje, akkor elveszettekké válunk, sokkal nyugodtabban élnek azok, akik betartják ezeket az íratlan szabályokat.

De boldogabban is?

A mi szemszögünkből talán nem, de mégis működik a dolog. Voltunk Indiában egy gyerekesküvőn, ami ugyan már tiltott, de ennek ellenére létezik. A menyasszony tizenkét éves volt, a vőlegény tizenhárom és természetesen a szülők boronálták össze őket. Nem mondom, hogy a kisfiú boldognak tűnt – amikor levették a kislányról a fátylat meg is értettem, hogy miért –, de az sem biztos, hogy boldogtalanabb lesz a házassága, mint ha mondjuk húszéves korában beleszeret valakibe. Lehet, hogy a szülők tudnak valamit a gyermekeik személyiségéről, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy együtt éljenek, lehet, hogy a szokás nagyobb összetartó erő, mint a fellángoló és gyakran elhamvadó érzelmek. Nem ismerem a választ én sem, csak azt akarom ezzel mondani, hogy aki ebben nőtt fel, annak ez természetes és egyáltalán nem biztos, hogy mindenben nekünk, civilizált európaiaknak van igazunk. Mondok egy másik példát is: a marokkói barátom nővére az egyik a férje három felesége közül, és nem is értette, amikor arról kérdeztem, van-e köztük féltékenység. Hajlamosak vagyunk kapásból elítélni a többnejűséget, pedig mi sem vagyunk tőle távol, csak sunyibban csináljuk. Ott ha egy férfinak három felesége van és mindegyiket minden szempontból egyformán ki kell elégítenie, szeretőt már nem is bírna tartani. Mennyivel tisztességesebb ennél az az európai, aki titokban tart szeretőket?

Ha már a képmutatásnál tartunk, bizonyos értelemben annak számít az is, ha egy ismert személyiség beszél magáról a tévében. Ezért nem készít már ilyen interjúkat?

Már nem hiszek abban, hogy olyan őszintén és mélyen, ahogy én szeretnék beszélgetni valakivel, aki érdekel, egyáltalán lehet kamera előtt. Úgy lehet, hogy műsor készüljön belőle, csak engem ez a része már kevésbé érdekel. Voltak olyan híres interjúalanyaim, akik nagyon jópofán nyilatkoztak, mindenkinek tetszett a dolog, csak én untam, mert tudtam, hogy csupa felszínes klisé hangzott el, aztán, amikor utána leültünk beszélgetni, kiderült, hogy rettentően érdekes emberek. Ezt a részét a dolognak máig is szeretem, lenne egy pár ember a világban, akivel szívesen eltöltenék néhány napot, és megbeszélném a világ dolgait, de skalpokra én már nem vadászom.