Az áthidalhatatlan érintésnyi távolság

A Teremtő és Ádám ujja közötti távolság. Felnézel az égbe, a Sixtus-kápolna boltíveibe ütközik tekinteted. Az Úr, mindenek teremtése után, íme, az Embert alkotja meg. Ujjuk majdnem összeér. Ám inkább távolodik. Útjára bocsátja a halandót, emlékeztetve a választás szabadságára. Az a kicsike, pár centiméternyi vakolat, ami csak ég, ami csak mész, ami csak por, homok és festék, az a mulandóság örökkévaló rése. Ebbe a résbe írja bele egy bölcs élet fájdalmasan szép tapasztalásait, minden emberiség, emberség iránti elkötelezettségét a költő. Aki tudja, por. Mert abból vétetett, oda visszatér, és kegyelmet vágyik. Oly sok bűn, harc, megcsalattatás után szeretné mégis áthidalni azt a picinyke két ujj közötti távolságot. Betölteni a végtelent szavakkal, gondolatokkal, elmondani, a küldetés, íme, végéhez közelít. Nincs fájdalom, csak tudatos pillanatfelvételek, nincs félelem, csak határozott tudat, nincs elvonatkoztatott hamisság, kimódolt divat, talmi csillogás. Csak a megmérettetett ember alázatos, de szabad választásból származó tisztasága itt a lényeg. Súlyos kereszt, mégis tudva a mulandóságot, a test mulandóságát, a lélek örökkévalóságát, nem kell félni. Az alkotóelme felszabadít fájdalmak, csábítás, megkísértés alól. Elfeledteti a szerelem iránti vágyat, de megőrzi emlékét. A gondolat súlya repülésre késztet, az idő spirálján felnyitja az örökkévalóhoz vezető utat, annak kapujához vezet, ráhelyezi a halandó kezét a kapu kopogtatójára, s vár. Mert meg kell várni a pillanatot, amikor kopogtatni lehet. Hogy megnyittassék. Leikert versvilágának erőssége a szavak egyszerűségében, a pillanatképek pontosságában rejlik. Gyújtópontjai olyan íveket engednek felrajzolni az élet koordináta-rendszerére, melyek egyszer képesek lesznek azt a pár centiméternyi távolságot átívelni a Teremtő és a teremtett egymás felé nyúló ujja közt. Aki erre képes, csendes, megnyugtató élménnyé szelídíti a mulandóságot. Bár a csöppnyi keserűség is ott van, a mindenkori remény ellensúlyozza. A nyelv a szó felszabadító erejébe kapaszkodva fénnyé változik az egymástól távolodó ujjak között. Isten elenged és ott tartja a támasztó erőt. Ezt fedezte fel a költő, ezt tudta átadni. A választás szabadságát életté, a mulandóságot örökkévalósággá fogalmazva.

(Szászi Zoltán előszava Jozef Leikert Mulandóság/Pominuteľnost című szlovák és magyar verseskötetéhez. A verseket Tóth László fordította, kötetterv és illusztrációk: Szabó Ottó. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2007)