Az aranycsapat tündöklése és „bukása”

Sajnos, ez a veretlenségi sorozat éppen a legfontosabb mérkőzésen, az 1954-es világbajnokság döntőjében szakadt meg egy sokkal gyengébb csapattal szemben, amire azóta sem találni magyarázatot. ĺrásomban ezt a páratlanul fényes időszakot kívánom bemutatni, felidézve a keserű bukást is, amire éppen egy fél évszázaddal ezelőtt, 1954. július 4-én került sor Bernben. A világháború utáni Magyarországon a különféle sportágak közül a labdarúgás örvendett a legnagyobb népszerűségnek, ráadásul ekkorra egy új generáció is felnőtt, melynek soraiban rengeteg tehetséges fiatal volt. Ez a nemzedék még a homokos grundokon, rongylabdával tanult játszani, aminek köszönhetően kiváló technikát szereztek, így rövidesen helyet követeltek maguknak az élvonalbeli egyesületekben és a válogatottban is. Ugyanakkor a labdarúgás – és általában a sport – sokkal többet jelentett az egyszerű testedzésnél vagy szórakozásnál. A kommunista diktatúra időszakában az élsport egyfajta karrierlehetőségnek számított, hiszen a sikeres, kiemelkedő sportolók – a labdarúgók pedig különösen – nemcsak az átlagnál jóval magasabb életszínvonalra tehettek szert, hanem az államhatalom sokszor olyan komoly védelmet is nyújtott a számukra, amiről egy egyszerű halandó még csak nem is álmodhatott. Ugyanakkor a közönség a magyar válogatott diadalútját a vesztes világháború, az éhínség, a nyomor, majd a kommunista diktatúra után szintén nem egyszerű sportsikernek, hanem az ország győzelmének tartotta, ami az akkori politikai körülmények között lényegében az egyetlen lehetőségét jelentette a nemzeti érzés bármiféle megnyilvánulásának.

A későbbi aranycsapat összeállítása a negyvenes évek végén kezdődött meg, amikor egy Prágában elszenvedett vereség után az akkori szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv fiatalításra szánta el magát. Az új magyar válogatott „felépítése” körülbelül egy évig tartott, és a nemzeti tizenegy ettől kezdve lényegében két klubra, a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó Budapesti Honvédra, illetve az Államvédelmi Hatóság felügyelete alá tartozó Vörös Lobogóra, az egykori MTK-ra épült. Sebes munkáját az is nagyban megkönynyítette, hogy a labdarúgók legfőbb protektora Farkas Mihály honvédelmi miniszter, az akkori idők egyik legbefolyásosabb kommunista funkcionáriusa volt, aki minden támogatást megadott a számára, a tehetséges, katonakorban lévő fiatalok közül pedig többeket (pl.: Kocsis, Budai II., Czibor) behívóval „igazolt” át a Honvédhoz. A kapuban Grosics Gyula állt, a hátvédsorban Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula és Lantos Mihály, a fedezetek Bozsik József és Zakariás József voltak, míg a csatársort Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán alkották.

Az aranycsapat taktikailag forradalmi újítást hozott, amivel ellenfelei sokáig nem tudtak mit kezdeni. Az akkori csapatok ugyanis úgynevezett WM-rendszerben játszottak, vagyis három védő, két fedezet, öt támadó felállásban, ahol a támadók lényegében sávszerűen, előre-hátra mozogtak. A magyar válogatott ezzel szemben Bukovi Márton ötlete alapján teljesen új módon, 4-2-4 felállásban állt fel, vagyis négy védővel, két fedezettel és négy csatárral. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Zakariás a középpályáról beállósként visszahúzódott a hátvédsorba, Hidegkuti hátravont középcsatárként a helyére lépett, elöl pedig csak a négy csatár maradt, akik nem sávban, hanem öszsze-vissza mozogva a térfél bármely pontján felbukkanhattak.

Ezeket a taktikai újításokat a világ legjobbjainak számító (extra)klasszis játékosok (pl.: Grosics, Lóránt, Bozsik, Hidegkuti, Kocsis, Puskás, Czibor) hajtották végre, és a magyar válogatott több mint négy éven át nem talált legyőzőre. Természetesen ezalatt mások is szóhoz jutottak mellettük, mint például a kapuban Gellér Sándor, a hátvédsorban Dalnoki Jenő, a fedezet Szojka Ferenc vagy a csatársorban Sándor Károly (Csikar), Tóth II. József, Csordás Lajos, Palotás Péter vagy Tóth Mihály, de a főszerep a felsorolt tizenegy játékosé volt.

A csapat első nemzetközi sikerét az olimpiai győzelem jelentette 1952-ben, amit az olaszok elleni 1953-as Európa Kupa-győzelem követett Rómában. Az igazi presztízst azonban az „évszázad mérkőzésé”-nek nevezett magyar–angol hozta meg, amire a labdarúgás őshazájában, Angliában került sor 1953. november 25-én. Az angol csapatot otthon addig még senkinek nem sikerült legyőznie, de a magyar válogatottnak a londoni Wembley stadionban 4:2-es félidő után 6:3-ra sikerült nyernie, a budapesti visszavágón pedig újabb, ezúttal 7:1-es magyar diadal következett. Ezek után a nemzetközi sportsajtó jó része Magyarországot tartotta a svájci világbajnokság legnagyobb esélyesének, míg a dél-amerikaiak Brazília és az Uruguay válogatottját tartották a befutónak.

A világbajnokság jól indult. Az aranycsapat először a dél-koreai nemzeti tizenegyet győzte le könnyed játékkal 9:0 arányban, majd a nyugatnémet válogatott következett, amely 8:3-ra kapott ki, de az örömbe üröm is vegyült. A német középhátvéd Liebrich ugyanis – miután sorozatos belemenéseit az angol bíró, Ling eltűrte – Puskást úgy felrúgta, hogy az súlyosan megsérült, amivel a magyar csapat egyik legjobbja lényegében kiesett a további küzdelmekből.

A magyar válogatott következő ellenfele a világbajnoki ezüstérmes Brazília volt, mely akkoriban félelmetes hírnévnek örvendett. A dél-amerikai gárda a világbajnokság egyik nagy esélyesének számított, és éppen a Puskás nélkül felálló magyar csapattal szemben akarta bizonyítani, hogy méltó a győzelemre. A változatos, fordulatokban gazdag és rendkívül kemény mérkőzést végül a magyar válogatott nyerte 4:2-re, pedig a második félidőt emberhátrányban játszotta végig a jobbszélső Tóth II. sérülése miatt. A mérkőzés azonban ezzel nem ért véget, mivel először a brazil szurkolók törtek be a pályára és csaptak össze a svájci rendőrökkel, majd az öltözőben az ellenfél játékosai mentek neki a magyaroknak, a verekedésnek pedig több sérültje is volt.

A következő ellenfél a világbajnok Uruguay válogatottja volt. A szakadó esőben zajló mérkőzés jól indult, de hiába volt a kétgólos magyar vezetés, az ellenfélnek az utolsó percekben sikerült kiegyenlítenie. Az eredmény 2:2 lett, így következett a hosszabbítás. A hullámzó küzdelemben az uruguayiak egy kapufát is lőttek, de az Aranyfejűnek is nevezett Kocsis Sándor végül az utolsó tíz percben két csodálatos fejesgóllal a javunkra billentette a mérleget. Bár a játék lefújása után verekedésre nem került sor, a hosszabbítás és a sáros talaj ismét rengeteg energiát vett ki a magyar csapatból.

A döntőig még három nap volt. Ekkor már mindenki a magyarokat tartotta a győzteseknek, a sajtó képviselői pedig állandóan a magyar játékosok körül zsongtak, akiknek nem tett jót a mérkőzés előtti felesleges ajnározás. Labdarúgóink ráadásul éppen a döntő előtti éjszaka nem tudtak zavartalanul pihenni, részben azért, mert többen „kimaradásra” mentek, részben azért, mert a csapat szállása előtti téren fúvóskoncertet rendeztek.

A döntőre, amelyet ismét az angol Ling vezetett, 1954. július 4-én került sor. Az eső aznap délelőtt megeredt, ami a kevésbé technikás, de jobb kondícióban lévő nyugatnémeteknek kedvezett, nem pedig a fáradt magyar csapatnak. További kétségekre adott okot az összeállítás, mivel Puskás váratlanul játékra jelentkezett, és azóta is örök vitatéma az, hogy valóban teljesen rendben volt-e már a lába. Sebes emiatt a csatársor összetételét megváltoztatta, és máig megmagyarázhatatlan okból az elődöntőben jól játszó és gólpasszokat adó Budai helyére a világ legjobb balszélsőjének tartott Czibort tette, aki életében először játszott ezen a poszton. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy más jobbszélsővel a magyar csapat ekkor már nem rendelkezett, mivel Tóth II. a brazilok elleni mérkőzésen megsérült, a Bernben lévő Sándor Csikart pedig Sebes – a köztük lévő személyes ellentétek miatt – nem nevezte be a világbajnokságra, így született a sokat vitatott „kényszermegoldás”.

Ez az összeállítás több magyar játékosra rendkívül negatív hatást gyakorolt, különösen Kocsis Sándorra, aki az előző mérkőzéseken nyújtott csodálatos teljesítményével döntő szerepet játszott a magyar csapat győzelmeiben. A döntő minden kedvezőtlen előjel ellenére jól indult, és az első nyolc perc után Czibor és Puskás góljaival már Magyarország vezetett. Ekkor talán egy kicsit engedett is az iramból a magyar csapat, így a nyugatnémetek tíz percen belül kiegyenlítettek. Először egy védelmi hibából szépítettek, majd a 19. percben Grosics „aláfutott” egy szögletrúgásnak, a feje felett elszálló labda pedig Rahn elé került, aki egyenlített. A második német gól kapcsán viszont meg kell említeni azt is, hogy a szögletrúgás után Schäfer, a nyugatnémet balszélső átkarolta és lehúzta Grosicsot, a magyar kapuvédőt, aki emiatt csak ujjheggyel tudta elérni a labdát, ami így kerülhetett Rahn elé. Ez a mozdulat a döntőről készült egykori filmfelvételen is jól látható, és később maga Schäfer is bevallotta a tettét, ám az angol bíró ennek ellenére gólt ítélt, nem pedig szabadrúgást a javunkra.

A magyar csapat mindezek ellenére is tovább rohamozott, de a helyzeteit nem tudta berúgni, ráadásul a játékvezető egy jogos tizenegyest sem ítélt meg a javunkra. Már-már úgy tűnt, hogy az eredmény döntetlen lesz, és a döntőt újrajátsszák, ami számunkra lett volna kedvező, amikor a 84. percben megszületett a németek vezető gólja. Ezt követően a magyar csapat hamar kiegyenlített Puskás góljával, az angol bíró pedig középre mutatott, ám a partjelző hirtelen lest intett. A játékvezető pedig, felülbírálva korábbi döntését, a németeknek ítélt szabadrúgást, noha az ott jelen lévő újságírók és maguk a német játékosok utólagos véleménye szerint is ez a gól teljesen szabályos volt. Ezután a magyar csapat már nem tudott fordítani, noha az egyenlítés lehetősége az utolsó pillanatig a levegőben lógott.

A vereség után az elkeseredett szurkolók Budapesten tüntetni kezdtek, ami rövidesen rendszerellenes zavargásokba csapott át. A fővárosban lezajlott események hatására a Svájcból hazatérő csapatot Tatán leszállították a vonatról, és éjszaka, titokban, egyenként vitték őket haza, Sebes Gusztáv pedig védőőrizetet kapott a lakása elé.

A világbajnoki döntő elvesztését követően megkezdődött a válogatottban a fiatalítás, és egyre több újonc vagy korábbi tartalék kapott játéklehetőséget. A régiek közül Lóránt hamarosan visszavonult, Zakariást többé nem hívták meg a válogatottba, Grosicsot és Czibort pedig részben politikai okoknak is köszönhetően hoszszabb-rövidebb időre eltiltották. Az aranycsapat teljes széthullása az 1956-os forradalom után következett be, amikor a csatársor három legnagyobb csillaga, Kocsis, Czibor és Puskás külföldre távozott, és ezt a vérveszteséget a magyar válogatott lényegében soha többé nem tudta kiheverni.

Bár akkoriban sokan bundáról és a mérkőzés eladásáról beszéltek, ez nem volt igaz, hiszen a pályán levő tizenegy magyar fiú mindent megtett a győzelemért. Ugyanakkor joggal merült föl a kérdés, hogy mi okozta a kudarcot? A kedvezőtlen sorsolás és a magyar csapat fáradtsága? Az a tény, hogy a magyar csapatnak egy hét alatt három döntőt kellett játszania? Az ellenfél lebecsülése? A csatársor megbontása és felforgatása? A megfelelő jobbszélső hiánya? A nem teljesen gyógyult Puskás szereplése? A játékvezető sorozatos hibái? A zuhogó eső? A nyugatnémetek esetleges doppingolása? Vagy mindezen körülmények szerencsétlen összejátszása?

Rengeteg magyarázat született, de a valódi okot egyelőre senki sem találta meg. Az a legvalószínűbb, hogy a berni kudarcban rengeteg tényező játszott közre, és a választ e sokféle magyarázat eredője jelenti, amin belül csak az arányokról lehet vitatkozni. Bár az elveszített világbajnoki döntőt azóta is a magyar sporttörténet egyik legnagyobb balsikereként tartjuk számon, az emberek döntő többsége számára az aranycsapat szó mégsem ezt a fiaskót, hanem az azt megelőző négy év sikersorozatát jelenti.