Az akáclombos város aranykora

BŐD TITANILLA

A mai Rimaszombatban mi emlékeztet a századforduló Rimaszombatjára? Mit sikerült megőrizni belőle, és mi az, amiért nagy kár, hogy eltűnt?

Óriási szerencse, hogy a két tér, a Fő tér és a Tompa tér épségben megmaradt, elkerülte a szocialista városrombolás. Ami viszont felmérhetetlen károkat okozott, és örökre megbélyegezte a várost, az az, hogy felszámolták a régi köztemetőt, ahol pont a város 19. században élt polgári értelmisége nyugszik. A sírköveket eltávolították, a csontokat viszont otthagyták. A mai napig ott nyugszik jeltelenül Fábry János, Tóth Béla, Kalla Mihály és sorolhatnánk tovább. Visszaemlékezések alapján nagyjából be tudjuk határolni, hol állt a sírkövük. További veszteség, hogy elbontották a zsinagógát, pedig ma semmi nincs a helyén, tehát nem is volt útban. Elbontották a kishonti kerület székházát is, ebből az eltúrás során legalább a címert és az erkély kovácsoltvas darabjait sikerült megmentenie a múzeumnak. S akkor még nem esett szó komplett városrészek eltüntetéséről. Sokatmondó az egykori korcsolyapavilon sorsa is, ma garázssorok közé szorítva áll üresen, egy letűnt kort idézve.

Mit lehetne tenni a régi építészeti értékek megőrzéséért?

El lehetne gondolkodni azon, hogyan lehetne minden egyes régi háznak védettséget szerezni, hogy ne jusson arra a sorsra, mint a város legrégebbi lakóháza a Cukorgyári utcában, amely a 18. században épült, és tavaly lebontották. Vannak dolgok, amin már nem lehet változtatni, mert kialakult a város szocialista arculata, de ezt is fel lehetne dobni: például el lehetne helyezni üvegalapon képeket a régi utcákról, és ha az ember ránézne, akkor az a régi kép szinte belevetítődne a mai utcaképbe. Külföldön vannak ilyen építészeti megoldások. Vagy emléktáblákat is ki lehetne rakni: ezt az utcát ekkor és ekkor így hívták, ilyen volt valamikor.

Többször megjegyzi a könyvében, hogy a századfordulón Rimaszombatnak elég konzervatív lakossága volt, amely elutasította a vasutat, a villanyvilágítást, a mozit, először minden újdonságot idegenkedve nézett.

Rimaszombat most azért van ilyen helyzetben, mert a 19. században a modernitást és az ipart fenntartásokkal kezelték. A száz–százhúsz évvel ezelőtt élt polgárnak fontosabb volt a tisztaság, a rend, a béke, a nyugalom, a megszokottság. Azzal, hogy Rimaszombat nem a vasúti fővonal mellett fekszik, el lett vágva a fejlődéstől. Ellenpéldának említhetem Losoncot: a nagyobb katonai laktanya ott épült, mert Rimaszombat a nők erkölcsi tisztasága miatt elutasította. Losoncra került a vasúti központ is, a vasgyár pedig Nyustya-Likérre. Amíg Rimaszombatban bevezették a telefont, a villanyvilágítást, az tízéves procedúra volt. A vármegyei közkórház felépülésére negyven évig gyűlt a pénz. Rimaszombatnak – megyeszékhely lévén – volt egy státusa, de konzervatív nézeteket vallott, és ennek a levét isszuk most.

Az idézett újságcikkek alapján a város már akkor is sok kritikát kapott.

Rengeteg volt a panasz a városra, hogy nincs azon a színvonalon, amilyenen egy megyeszékhelynek lennie kell. Nemcsak az ipar terén, hanem a társasági életben is megmutatkozik a lemaradás. Nem tudtak például fenntartani egy színjátszókört. Háromszor-négyszer nekifutottak, megalapították, abbamaradt. A daloskör 1896-ban első helyet ért el a millenniumi dalversenyen, de 7–8 év múlva jött a stagnálás és a vég. Sokszor találkozom olyan véleményekkel, hogy ma nincs semmi a városban, nem lehet sehová menni, bezzeg régen mennyi minden volt. Csakhogy régen is voltak ilyen problémák: lásd színjátszás, daloskör. Lehet nosztalgikusan nézni arra a korszakra, a boldog békeidőkre, de nem szabad csak a szépet látnunk. Akkor is voltak gondok, ahogy most is megvan a városnak a szép és a csúnya oldala.

S mi az, amire joggal lehet nosztalgiával visszatekinteni?

A társasági események hangulata. A felvonulások, ünnepek, fáklyásmenetek, gimnazista majálisok, mikor dobszóra, énekelve mentek ki Szabadkára... Nem beszélve a bálokról. Olyanokat lehetett olvasni a sajtóban, hogy 200 pár sorakozott fel a francia négyesre, vagy reggel ötig ropták a csárdást, úgy, hogy megpuhult a keményített inggallér is... Egy-egy szezonban nagyon sok táncos est volt, mára ezek száma jócskán megcsappant. Voltak például mindenféle színes bálok, amikor egy előre meghatározott színt viselt minden nő. Nem sablonosan, sematikusan ünnepeltek, mindig igyekeztek valahogy újítani.

Könyvében arról is beszámol, hogy sok jótékonysági est is volt a városban, s nemcsak a környékbeli rászorulóknak, hanem akár még egy olaszországi földrengés áldozatainak is gyűjtöttek.

Rimaszombat szeretett bekapcsolódni az országos gyűjtésekbe, nehogy már lemaradjon ilyesmiről! Meg kell említeni azt is, hogy a nőknek a háztartás mellett az egyedüli lehetőségük tényleg a jótékonykodás volt. Presztízskérdésnek is számított ez, a jótékonysági egyletekben a vezető pozíciókat többnyire a megyei- és várositisztviselő-feleségek töltötték be. De hogy az ilyen gyűjtéseknél mennyit számított a presztízs és mennyit a tényleges jóindulat, azt nem lehet kideríteni. A korszak óriási problémája, hogy már nincsenek tanúk. Az egyedüli források a sajtótermékek, korabeli szórólapok, esetleg naplók, feljegyzések, családi albumok, levéltári anyagok.

Mi volt az, ami leginkább meglepte a kutatás során?

Ferenczy István sorsa. Nem értem, miért nem tett semmit a város azért, hogy valahogy megjelölje Ferenczy jeltelen sírját, amely a köztemetőben volt, s hogy miért hagyta elmenni a Ferenczy-hagyatékot, amely itt volt Rimaszombatban. Ládaszám mentek a művek a Szépművészeti Múzeumba, holott akkor nekünk már volt itt egy múzeumunk, hiszen 1882-ben megalakult a Gömör Megyei Múzeum.

Ferenczy István a város szülötte, aki Rimaszombatban is halt meg.

Közvetlenül a forradalom kitörése előtt, 1847-ben tért haza mint bukott művész, és itt élt 1856-ban bekövetkezett haláláig. A magyar klasszicista szobrászat megteremtőjéről beszélünk, és érthetetlen számomra, miért hagyták a kultuszát elenyészni. Tompának mai napig megvan a kultusza, Ferenczynek viszont nem, pedig utca volt róla elnevezve, a mai Daxner utca. A szülőháza már nincs meg, a műhelye sem, a református templomon elhelyezett mellszobron és az ottani sírkamrán kívül semmi nem utal a városban Ferenczyre. Sem utcanév, sem tér, sem intézmény. Közben pedig a városunkban van egy Tompa Mihály Református Gimnázium és egy Tompa Mihály Alapiskola. Illene már az egyiket átnevezni Ferenczyre.

Tompának kezdettől fogva nagy kultusza volt Rimaszombatban?

Igen. 1917-ben, születésének századik évfordulójára kétnapos ünnepséget szerveztek, Jászai Mari is ellátogatott a városunkba. Kultusza volt Blaha Lujzának is, amikor a századfordulón eljött ide fellépni, óriási éljenző tömeg fogadta. De Ferenczyt még halála után is kísérti a sorsa. Bukott művész volt, aki főművét, a Mátyás-emlékművet mérgében és dühében a Dunába dobta... Aztán hazajött szülővárosába, itt pedig a helyiek nem ápolják az emlékét, és a mai napig semmi nem utal rá. Ha valaki nem tudja, mit kell nézni, úgy megy el a Fő téri sarok mellett, hogy azt sem tudja, ki van ott eltemetve. Nekem ez óriási szívfájdalmam. 2012-ben ezért is készítettem el a Ferenczy-kiállítást, születésének 220. évfordulójára.

A város és a megye egykori elöljárói közül ki az, aki leginkább figyelemre érdemes?

Egy embert nem lehet kiemelni. Könyvemben a közigazgatás képviselőit, a főispánokat, alispánokat és a város polgármestereit 1848-tól taglalom egészen 1918-ig. Mindenki nevéhez fűződik valami, még Nagy Ferencéhez is, aki csak pár hónapig volt polgármester, mert nem sokkal a megválasztása után meghalt, hiszen a konzervgyár akkor alakult meg. Nem feltétlenül években kell mérni az érdemeket. Szabó György, a város Gyuri bácsija harminc évig volt polgármester, sok minden fűződik hozzá, de a konzervgyár az utódjához, Nagy Ferenchez kapcsolódik. Kevesen tudják, hogy a mai városi köztemetőben két polgármesterünk sírja is megtalálható, Káposztás Józsefé és Kovács Lászlóé, valamint Lukács Géza alispán és főispán végső nyughelye.

Ezekről az emberekről a város népe már nem tud szinte semmit.

Ez így van, és ez is motivált, hogy megjelenjen ez a könyv. Eredetileg rigorózus munkának indult, de annyi anyag összegyűlt, hogy túllépte a doktori munka kereteit. Rájöttem, hogy a kiegyezés korszaka 1867-től 1918-ig Rimaszombat történetéből nincs feldolgozva, és hiányzik a regionális könyvespolcról. Pedig erről tudni kellene. A rimaszombatiaknak főleg, de a környék lakosságának is. Rimaszombat mint megyeszékhely ugyanis az egész megyét érintő kérdésekben döntött.

Lesz folytatása a könyvnek?

A békebeli Rimaszombat témáját lezártnak tartom ezzel a könyvvel. Ez a szakasz 1914- gyel befejeződik. Szándékosan nincs benne az első világháború, mert tervben van a könyv folytatása, amely csak az első világháborút taglalja. Lehet, hogy sokaknak úgy tűnik, túlzás egy egész könyvet szentelni annak a négy évnek, hiszen itt nem volt front. De a városra hatással volt a háború, óriási rekvirálások voltak, jótékonysági gyűjtések zajlottak, nem voltak bálok, mint a békeidőkben, a táncpróbák is stagnáltak két éven át. Nagyon is lehetett érezni a frontot. Ha nem folytak is itt harcok, a háború nagyon is rányomta a bélyegét a mindennapi életre. 1917-ben be kellett vezetni a hadikenyeret meg a hadikávét. Kevés volt a liszt, ezért a lisztet kukoricaliszttel vegyítették, bevezették a fejadagokat és a jegyrendszert. Az a társasági élet, amely 1914 előtt jellemezte a várost, a felismerhetetlenségig megváltozott. A férfiak folyamatosan vonultak be, az iskolapadból egyenesen a frontra. Ez nagyon nagy törés volt a város életében. Erről szeretnék írni a második kötetben. A békebeli élethez pedig úgy térek vissza, hogy egy következő tervezett tanulmányban a fürdőkkel foglalkozom. Nemcsak Rimaszombat, hanem egész Gömör vármegye fürdőiről, az ottani társas életről írok. Ez ma is nagyon aktuális téma, hiszen óriási divat a wellnesshétvége, a régi korokban pedig a fürdő volt a wellness. Nemcsak gyógyulni jártak oda, hanem üdülni, férjhez adni a lányokat… Most ezen a két témán dolgozom egyszerre.

Az első világháborúról a Gömör-Kishonti Múzeumban is készített egy kiállítást, amely szeptember végéig tekinthető meg.

Lassan öt éve dolgozom a Gömör-Kishonti Múzemumban mint történész-muzeológus, de nem szeretem, ha összevonják azt a Kerényi Évát, aki írogat, meg azt, aki kiállítást készít, és a múzeumban dolgozik, bár természetesen a két halmaznak van közös metszete. Ilyen az első világháború. A háborús témában van valami misztika, ami megfogott. El is kezdtem az első világháborús relikviák gyűjtését. A második világháborúnak van máig élő emlékezete, 1848/49-nek is, de az első világháborúnak nincs. Senki nem veszi észre a Fő téren az első világháború áldozatainak emlékművét, és ez nagyon nagy baj. Ha tudnak is róla valamit, csak annyit, hogy valamikor rajta volt Horthy fiának a neve. Három oszlopban olvasható az áldozatok névsora, legfelül az áll, In memoriam, de azt, hogy „A hazáért”, lekaparták, alatta meg van egy nagy fehér sáv üresen. Ott vitéz nagybányai Horthy István neve állt, aki 1942- ben repülőbalesetben vesztette életét, és abban az évben adták át az emlékművet. A nevét 1945-ben tüntették el az emlékműről. A várost járó emberek úgy mennek el az előtt az emlékmű előtt, mint Ferenczy mellszobra előtt. Vannak agyonrágott témák, amelyekről millió cikk jelenik meg, én viszont próbálom az elfeledett témákat megkeresni.