Apokalipszis poszt

CSEHY ZOLTÁN

Hogyan definiálnád az apokaliptikus próza fogalmát? Miben tér el a te értelmezésed Angyalosi Gergely alapozó tanulmányának téziseitől?

Angyalosi Az apokalipszis víziója és a posztmodern magyar próza című, 1994-es tanulmánya nagyon termékeny kiindulópont. Ez a szöveg – Derrida A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről című írására is építve – azt bizonyítja, hogy az apokalipszis mint az emberiség egyik nagy története, mint az európai kultúrkör egyik legmeghatározóbb hagyománya markánsan jelen van az 1980–90-es évek magyar prózájában. Emellett azt is jelzi, hogy az apokalipszis mint téma mindig feltételez egy sajátos beszédmódot, vagyis az eszkatologikus diskurzus valamilyen formája is megjelenik, nem függetlenül a kelet-európai posztmodern értelmezésétől. Ezen a ponton szerettem volna továbbgondolni a témát, az érdekelt, hogy az apokalipszis mint diskurzus milyen viszonyban van a posztmodern szövegalkotási technikákkal. Hogy meddig terhelhető a fogalom, meddig érvényes az összefüggés. Az apokalipszis szó használata során mindig az eredeti jelentésére is utalok, nemcsak a „véget”, hanem a „felfedés”, a „leleplezés” gesztusát is értem rajta. A „végső dolgok” kérdése pedig számomra nemcsak tematikát, hanem retorikai vagy poétikai alakzatot is jelent: a szöveg, a történet befejezésének, lezárulásának lehetőségét vagy lehetetlenségét.

A kötet címe erőteljesen rájátszik a populáris hagyományra, gondoljunk csak az Apokalipszis most című Conrad-regényből készült Coppola-filmre. Mit jelent a „poszt” a címben? Mitől lehet posztmodern épp az apokaliptikus hagyomány, mely sokkal inkább sugallja az avantgárd gesztusokkal való rokonságot?

A cím közvetlenül a regényre és a filmre nem, a posztmodernre viszont utal. Kifejezetten az apokaliptikus hagyomány „posztmodern” értelmezhetősége érdekelt. Vagyis nem a pusztítás, az előző (szöveg)világokkal való szakítás és a markánsan új létrejöttének a kérdése – ami a klasszikus avantgárd szempontjából hangsúlyos – volt számomra fontos, hanem éppen ellenkezőleg, azt vizsgáltam, hogy ennek a nagy elbeszélésnek mely szegmensei milyen formában lesznek felhasználhatók a posztmodern számára.

Hogyan kerülhet például Nádas mellé Talamon vagy a cyberpunk animáció?

Ha a vizsgált szerzők, művek listáját nézzük, meglepő lehet a válogatás. Ennek az az oka, hogy az apokaliptikus hagyományt eleve széttartó, rétegzett jelenségnek gondolom, amelynek eltérő vetületeit igyekeztem bemutatni. A választott művek más-más módon illeszkednek az apokalipszis kontextusába. Úgy is fogalmazhatok: eltérő módon értelmezik és hajtják végre a „felfedés”, a „leleplezés” gesztusát, és a „vég” fogalma is eltérő jelentéstartalommal telítődik a különböző fejezetekben. Nádas Péter A Biblia című kisregénye szemantikai síkon, a bibliai motívumok szerepeltetése, valamint a szereplők közötti viszonyrendszer szimbolikája révén tekinthető apokaliptikus szövegnek. Krasznahorkai László Kegyelmi viszonyok című kötete már címében is teológiai fogalmat állít a fókuszba, a szereplők rendszerint magasabb rendű, transzcendens titkok feltárására törekszenek, miközben a narratív elemek a világ rendjének felbomlását jelzik. Grendel Lajos Éleslövészet, Szilágyi István Hollóidő és Talamon Alfonz Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című szövegében közös, hogy mindegyik a múlt hozzáférhetetlenségének, a személyes és a kollektív történetek elbeszélhetetlenségének, a hagyomány átörökíthetetlenségének tapasztalatát fedi fel, eközben azonban az emberi létezés és történet végessége is lelepleződik. Márton László Árnyas főutca című regénye a fotográfia mint mediális kultúrtechnika segítségével teszi nyilvánvalóvá a történelmi trauma tényét, de azt is jelzi, hogy a nyelv alkalmatlan a trauma feldolgozására, a történelem „nagy elbeszélései” sem vizuális, sem verbális úton nem közölhetők, a médiumok csak a törést és a koherens, megnyugtató narratíva hiányát képesek leleplezni. Hajnóczy Péter kisregénye, A halál kilovagolt Perzsiából olvasatomban a személyes identitás és a szöveg önazonosságának felszámolódása az írás/alkotás materiális aspektusa és cselekvés-jellege révén.

Figyelembe vettél modern teológiai szempontokat is a kérdés tárgyalásánál? Például az apokrif apokalipsziseket? Mire alapoztad a kutatást? Miért éppen Derrida és Baudrillard volt a kiindulási alap?

Az Angyalosi–Derrida-féle értelmezés mellett számot vetettem a Jelenések könyve egyes szöveghelyeivel, főleg a mediális aspektusaival, azért, hogy az apokalipszis szó eredeti jelentéséhez – a felfedés, leleplezés értelmezéséhez – közel kerüljek. Az érdekelt, hogy a tudás, „Isten titka” milyen formában tárul fel, hogy a hallás, az írás, a könyv, a szó mennyiben eszköze és mennyiben akadálya az „üzenet” befogadásának. Szent Ágoston Vallomásainak elemzése során épp ennek az ellenkezőjét vizsgáltam: a nyelv ellentmondásos működésére szerettem volna rámutatni, hogy a „hit” és a „hit megvallása” között alapvető különbség van. Hiszen az utóbbi mindig retorikai aktus, részben mechanikus nyelvi működés eredménye, amely szükségszerűen elfedi azt a tapasztalatot, amit eredetileg szerettünk volna megmutatni. Baudrillard Nietzschére utal akkor, amikor az értékek átértékelése helyett a huszadik század alapvető törekvéseként az értékek devalvációját, a határok elmosódását nevezi meg. Nincs jó, nincs rossz, nincs kezdet és nincs vég, a dolgok egymással behelyettesíthetővé válnak – ahogy, teszem hozzá, a posztmodern szövegben a szereplők, történetek, epizódok és végek is felcserélhetők egymással. A történelmi narratíva pedig nehezen értelmezhető a fenti meglátások figyelembe vétele nélkül. Abban az értelemben kitágítom az Angyalosi által alkalmazott fogalmat, hogy az „apokaliptikus hagyományon”, vagy inkább „apokaliptikus diskurzuson” nemcsak az irodalom tematikus és szövegalkotási sajátosságait értem, hanem a kultúra egészében felbukkanó jelenségre gondolok. Voltaképp az univerzális értelmezési lehetőséget próbálom bizonyítani, és véleményem szerint mindennek a hátterében egy általános, nem közvetlenül esztétikai jellegű tapasztalat áll – a modern és posztmodern ember általános közegére, a világháborúkra, a környezetszennyezésre, a tudományos-technikai fejlődésre, a transzcendenciához való ambivalens viszonyra, hasonló dolgokra gondolok. A koherens világkép, a hagyományos narratívák megkérdőjelezése nemcsak a posztmodern próza sajátossága, hanem a huszadik század második felében a kultúra egészében jelentkezik.

Mennyire magyar jelenség az, amit leírsz?

Az apokaliptikus hagyomány nem a magyar posztmodern sajátja. Például Pavel Vilikovský regénye, Az utolsó pompeji ló interpretálható lenne ebből a szempontból. További példa lehet Milorad Pavić Kazár szótára, ez a szótárformában írt regény, amely egy történelmi narratíva destrukciója, a hipertextus egyfajta megvalósulása, nyitott mű, amely a vég folytonos elhalasztásában érdekelt. Ezeknek a könyveknek a vizsgálata termékeny lenne a kötet ilyen irányú továbbgondolásakor.

Az egyes fejezetek didaktikai szempontból is jól megformáltak. A szövegeket kipróbáltad a katedrán is?

Az apokaliptikus hagyomány volt a PhD-értekezésem témája is, meglehetősen hosszú ideig foglalkoztatott, talán ennek köszönhető a letisztult szerkezet. Amikor elkezdtem dolgozni a kötet első tanulmányain, a Miskolci Egyetemen kortárs magyar prózát oktattam. Sokat köszönhetek az akkori szeminaristáimnak, a kérdéseik, megjegyzéseik sok olyan szempontra rávilágítottak, amelyek később termékenynek bizonyultak. A múlt félévben pedig a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem hungarisztika tanszékén volt lehetőségem posztmodern irodalmat tanítani, bizonyos szerzők esetében óhatatlanul előkerültek olyan kérdések, amelyekről írtam. Nagyon szeretek tanítani, amikor egy új témán dolgozom, nemcsak kutatóként, hanem tanárként is gondolkodom. Úgy mérem le a koncepció érvényességét, hogy elképzelem, miként magyaráznám el a hallgatóknak. Mennyire átadható.