Amy Winehouse: Back To Black

Zenében kevésbé járatos ismerősöm egy csapásra beleszeretett a Rehab című slágerbe. Felfedezte, hogy az egyik osztrák rádióállomás sokat sugározza, így hetekig ez az adó szólt nála, munkatársai szerint, ha felcsendült a szerzemény, megmukkanni sem volt szabad. Időközben megtanulta az előadója, Amy Winehouse nevét. Aztán elcsípte a dal videoklipjét valamelyik tévécsatornán, és mint mondta, tátva maradt a szája. Látatlanban meg volt győződve arról, hogy Amy színes bőrű ötvenes díva. Fel sem merült benne, hogy egy fiatal fehér nő, és mindmáig azzal viccelődik: biztos más énekelte fel helyette, neki egyszerűen nem lehet ilyen hangja. Amy valóban igazi őstehetség, korát meghazudtoló érett hanggal – hallatszik, hogy nem énektanár által mesterkélt.

Az új évezred eddigi vezető brit énekesnője, a pop-, r&b- és soulzene keverékét előadó, csodás hangú Joss Stone 2003 novemberében jelentette meg az első nagylemezét, amit 2004 szeptemberében máris követett a második – a kettőből együtt világszerte közel kilencmilliót értékesítettek. Ezután hoszszabb szünetet iktatott be, idén márciusban rukkolt elő a harmadik albumával. Szinte semmit sem változtatott a bevált recepten, a korongot mégis bukás fémjelzi, és leginkább odahaza. 2004 nagy brit popzenei felfedezettje, az áprilisban visszatért Natasha Bedingfield is hasonlóképp járt, bár az ő második nagylemeze valamivel kelendőbb. Az énekesnők bizonyára nem értik, mi változott meg, hiszen velük alapjában véve semmi, ők ugyanazt képviselik, ami korábban bejött. Nos, a baj ebben gyökeredzik, az elmúlt egy-két évben ugyanis megváltozott a trend a brit énekesnőknél (is), a hagyományos popzene az r&b-vel és soullal sokat veszített a népszerűségéből. Mostanság az andalító muzsikára és szókimondó szövegekre építő dalszerző-énekesnőknek áll a zászló. Ma már a szexi Joss és Natasha helyett a szépnek korántsem nevezhető (esetleg csak egzotikusnak), tetovált karú, depresszióval és alkoholproblémákkal küszködő zsidó leányzó, Amy Winehouse a menő. A zenéjébe nagy adag melankóliát becsempésző brit énekes-dalszerző, James Blunt 2005-ben elért hatalmas sikere után számítani lehetett arra, hogy a hölgyeknél is még inkább előtérbe kerül ez a vonal, és jobban belegondolva, ezt már korábban, 2002-ben megelőlegezte a hasonló stílust képviselő amerikai Norah Jones Bluntéval összehasonlítva elvontabb, dzseszszesebb első albumának brit sikere.

Amy 1983. szeptember 14-én született Londonban, dzsesszzenészekkel teli családban. Carole King, Sarah Vaughan és Dinah Washington volt rá nagy hatással, az ő lemezeiket hallgatta rongyosra. „A hangja alapján afro-amerikai, a valóságban brit zsidó. Szexis, de nem szó szoros értelemben. Fiatal, dalai mégis öregesek. Kifinomultan énekel, ám trágáran fogalmaz” – így jellemezte az énekesnőt az egyik brit sajtóorgánum.

Mi, közép-kelet-európaiak csak akkor lettünk figyelmesek az angolszász nyelvterületen egyre sikeresebb Amyre, amikor neve feltűnt a 2004-es Mercury Music Prize-díj jelöltjei közt a 2003 októberében kiadott Frank című debütáló albumával – amit aztán nem kapott meg. A róla kimásolt négy felvétel egyike sem került be ugyan a brit lista ötvenes mezőnyébe, de a korong elérte a platinastátuszt, tehát több mint 300 ezer fogyott el belőle a szigetországban. (A második lemez sikeréből eredően újból középpontba került, és ismét szépen fogyogat.) A lágy, könnyed dzseszszes zenei világot populárisabb: funk-, r&b-, soul- és hiphopelemekkel vegyítő zenéjének, valamint kitűnő énekhangjának köszönhetően a brit zenészszakma akkortájt az említett amerikai Norah Jones hazai megfelelőjét látta benne. Később ugyanezt a stílust képviselő grúz származású, Londonban élő Katie Melua összeurópai sikere mellett Amy eltörpült, sőt, el is tűnt, komoly alkoholproblémái adódtak. Második, Back To Black című albumát tavaly október 30-án jelentette meg, és szép fokozatosan hazája legsikeresebb énekesnőjévé vált vele. A lemezt márciusban az Egyesült Államokban is kiadták, ott a hetedik hely volt a csúcspozíciója. Zeneileg ugyanolyan könnyed, mint a bemutatkozó, szintúgy szókimondó szövegvilággal párosítva – a klaszszikus, hatvanas évekbeli pop-soul és Motown-hangzás került előtérbe. A kortárs ütemektől lecsupaszított zene negyven évvel ezelőtt is megállta volna a helyét. A szövegek viszont ízig-vérig maiak, a hatvanas évtizedben az ilyen hangzású dalokban nem énekeltek arról, hogy más füves cigijét elszívni bunkóság. Az önirónia sem hiányzik róla, az első kislemezdalban, a Ray Charles és Donny Hathaway nevét is megemlítő Rehab címűben az énekesnő az alkoholproblémáit fogalmazza meg. A felvétel hazájában a hetedik helyig jutott, ami eddigi legjobb listás helyezése. Az album munkálataiban – akárcsak az előzőnél – a hiphop két neves producere: Salaam Remi és Mark Ronson volt Amy segítségére.

A Back To Black című nagylemez rendkívül tömör, olyan, mintha legalább egyórás volna, a valóságban azonban alig több harminckét percesnél. Máskor kikérném magamnak, hogy ennyi időért teljes albumárat kérnek, de most nem. (Aki Nagy-Britanniában veszi meg, hozzájut két plusz szerzeményhez: az angol változaton az Addicted mellett a You Know I’m No Good a rapper, Ghostface Killah-val rögzített verziója is hallható, az ír változaton csak az utóbbi.)