Áldozatokból bűnösök, bűnösökből áldozatok

Az első koszovói utamra kilenc évvel ezelőtt indultam el. A koszovói–macedón határra Ján Šibík kollégámmal épp akkor érkeztünk, amikor a NATO elkezdte bombázni Jugoszláviát. A Milosevics vezette országba való beutazáshoz a külföldi újságírók vagy a jótékonysági szervezetek aktivistái nem kaphattak vízumot. Koszovóba lehetetlen volt bejutni. Ekkorra már az utolsó, az emberi jogok betartását felügyelő külföldi megfigyelők is elhagyták a tartományt. A szerb hadsereg és a rendőrség már hónapok óta üldözte, zaklatta az albán civil lakosságot azzal az indokkal, hogy a terroristák, azaz a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) tagjai ellen folytatnak harcot. A 90-es évek elején alakult UCK tagjai a szerbek szerint terroristák, az albánok szerint pedig nemzeti hősök voltak. Mindenki fogadja el azt a meghatározást, amely közelebb áll a meggyőződéséhez. Én azt hiszem, mindkét definíciónak van valamilyen igazságtartalma. Az UCK-harcosok 1997-ben szerb rendőrőrsök ellen intéztek támadásokat, és eközben rendőröket gyilkoltak meg. A fegyveres erők az ellenük folytatott harc során azonban nemcsak terroristákat öltek meg, hanem az albán falvak civil lakosait is lemészárolták. Ezt egyébként bizonyos „szakértők” manapság kétségbe vonják, ám tény, hogy a hatóságok már kilenc hónappal a bombázások megkezdése előtt 300 ezer embert üldöztek el koszovói otthonából.

1999 márciusában személyesen is találkozott a háború elől menekülő civilekkel?

A macedón határon, ahol a kollégámmal várakoztunk, néhány nappal a bombázások megkezdése után jelentek meg az első menekültek. Autókon, traktorokon jöttek, amiket gyakran gyerekek vagy aggastyánok vezettek. Feltűnt nekem, hogy sok családból hiányoznak a férfiak. A menekültek később elmondták, hogy a férfiakat a szerbek elfogták és lemészárolták. Az albánok iratait és pénzét a szerb hatóságok elvették. Milosevicsnek az volt a célja, hogy rövid időn belül kétmillió embert üldöz el Koszovóból a környező országokba, és ezzel a konfliktust az egész Balkánra kiterjeszti. A menekültáradat a határon napról napra nőtt. Időközben néhány újságíró megpróbált bejutni Koszovóba, ám őket elfogták és összeverték a szerbek, örülhettek, ha élve megúszták az egészet. Ezután Albániába mentünk, Kukes mellett ott is hatalmas menekülttábort találtunk. Soha nem felejtem el azt, ahogy az egyik kishatárnál a menekültek végeláthatatlan sora kígyózik, és az emberek csak egyre jönnek és jönnek. Az albán határőr, aki semmiféle iratokat nem kért az emberektől, elmondta, hogy egyetlen éjszaka alatt, csak ennél az átkelőnél harmincezren lépték át a határt. A menekültek által mesélt szörnyű történeteket először nem is akartuk elhinni, s mivel az információk igazságtartalmát nem tudtuk ellenőrizni, pár nap múlva visszautaztunk Prágába.

Néhány héten belül visszatért a térségbe.

A bombázások 78 napig tartottak. Május végén már tudni lehetett, hogy Milosevics kapitulálni fog. Júniusban aztán ez be is következett, a szerb hadsereg elhagyta Koszovót, és a tartományba bevonultak a NATO csapatai. Mi, a kollégámmal gyakorlatilag ezekkel egy időben értünk Koszovóba.

Milyen kép fogadta Önöket?

Egy felégetett vidékre érkeztünk, ahol még mindenütt hullaszag terjengett. Égő házakat láttunk, ám hamar kiderült, hogy ezek a szerbek házai, amelyeket a hazatérő albánok bosszúból gyújtottak fel. ĺgy lettek az áldozatokból egyszerre bűnösök, a bűnösökből pedig áldozatok – ez az időről időre megismétlődő jelenség nagyon jellemző Koszovóra. Szörnyű volt látni Peje porig égett központját, amelyben három őrült albán öregasszonyon kívül egyetlen élő embert sem találtunk. Kiderült, hogy a férfiakat a szerbek ölték meg, az asszonyokat és a gyerekeket pedig útnak indították a kétezer méteres, hatalmas hegyek felé, Montenegró irányába. Koszovske Pole mellett épp egy férfit temettek, aki egy út mellé dobott bőrkabátot akart felvenni, ám a ruhadarab alatt akna volt, amely felrobbant és széttépte őt. Egy erdei táborban is jártam, ahol a rejtőzködőket a gyermeksírás árulta el. A szerbek két férfit a szeretteik szeme láttára lőttek le, kettőnek késsel vágták át a torkát, és az életben maradóknak megtiltották, hogy eltemessék őket. Az egyik cseh kollégám lefotózta annak a két külföldi riporternek a holttestét is, akiket a kivonuló szerb csapatok öltek meg. Káosz volt az egész országban. Akkor a szerb civilek menekültek, és a hazatérő albánok gyújtogattak.

Miért tért vissza ezután újra és újra a tartományba? Mi szólította Koszovóba?

A koszovói történésekről írni kezdetben elvégzendő újságírói feladat volt számomra. A helyzet akkor változott meg, amikor néhány barátommal együtt eldöntöttük, hogy segíteni próbálunk a tartomány lakosainak, és humanitárius szervezetet hoztunk létre, Človek v ohrození néven. Amikor először tértem haza Koszovóból, azt tapasztaltam, hogy Szlovákiában mindenki arról beszél, micsoda szörnyűség, hogy a NATO Jugoszláviát bombázza, hogy mennyire szenvednek a szerbek. Talán ketten-hárman lehettünk a hazai újságírók között, akik Koszovóban jártunk, és a saját szemünkkel láttuk az ottani emberek szenvedéseit. Kezdetben azonban mi sem tudtuk, hogyan segítsünk. Az első akciónk az volt, hogy telefonkártyákat gyűjtöttünk azoknak a koszovóiaknak, akik a bősi menekülttáborban voltak. Hogy ezek az emberek legalább életjelt adhassanak magukról, hogy valamiképp kapcsolatba léphessenek a hozzátartozóikkal. Éreztük viszont, hogy ez a fajta segítség kevés. Később tudomást szereztem arról, hogy a Peje melletti Glavicsica községben, melyben a háborút megelőzően együtt éltek a szerbek és az albánok, van egy iskola, melyet fel kellene újítani. Szlovákiában 1999 nyarán gyűjteni kezdtünk ennek a rekonstrukciójára. Ezután már általában azért utaztam Koszovóba, hogy a támogatás menetét felügyeljem. Az ezt követő egy-két évben elsősorban nem mint riporter, hanem a segélyszervezet aktivistájaként mentem a tartományba.

Glavicsica iskolája szerb vagy albán?

A háború előtt két tannyelvű volt, ám később a szerbek nem tértek ide vissza, ekkor már csak albán gyerekek tanultak itt. Mellesleg a mi projektünk volt az egyetlen szlovák kezdeményezés Koszovóban, így ehhez az akkori kormánytól is támogatást kértünk. A kérésünket elutasították, mondván, csak multietnikus tervezeteket támogathatnak. Kérdeztem is Eduard Kukan külügyminisztertől, hogy Koszovó ötszáz iskolája közül szerinte hány multietnikus? Persze, egyről sem tudott, mert ilyenek nem léteztek. Akkoriban a két nemzet között olyan nagy volt a gyűlölet, hogy egyszerűen nem lehetett arra kényszeríteni a szerbeket és az albánokat, hogy közös iskolába járassák a gyerekeiket. A kormánytól tehát egy fillér támogatást sem kaptunk, de a polgárok és a különböző vállalatok segítettek nekünk. Végül hárommillió korona költséggel sikerült felújítanunk az iskolát, amely a mai napig működik. Amikor utoljára jártam ott, 240 gyerek tanult benne. Nagy elégtétel számomra, hogy elértük a célunkat, másrészt kissé csalódott is vagyok.

Mi az oka csalódottságának?

Az ottani emberek egy idő után természetesnek vették, hogy külföldről kapnak segítséget. Rengeteg humanitárius szervezet dolgozott az országban, és mindegyik segíteni akart. A koszovóiak egy idő után pedig elkezdtek válogatni a felajánlások között. Mindenki tiszteletet érdemel, aki az elesetteken segíteni próbál, ám Koszovóban több helyen azt láttam, hogy a külföldi szervezetek nehezen értelmezhető „segítséget” is nyújtottak a helyieknek. Gondolok itt a plemetinai cigánytábor mellé épített bérházakra, amelyekben senki sem lakik, vagy a drsníki lakóházakra, amelyek közelében se munkalehetőség, se bolt, se iskola nincs. Ha egy területnek csupán izoláltan nyújtanak segítséget, annak sosincs nagy értelme. Drsník jó példa erre. Ott külföldi pénzből házakat építettek a háború után hazatért szerb családoknak. Ma ezek az emberek jóformán ki sem lépnek a házaikból, mert félnek az albánoktól, nincs munkájuk, nem mernek kimenni a saját földjeikre dolgozni. Azt pedig egyetlen emberjogi szervezet sem tudja számukra biztosítani, hogy aktívan bekapcsolódjanak a körülöttük zajló életbe. Az szép dolog, hogy az ENSZ valamelyik dokumentumának megfelelő rovatába bekerült, hogy a segítségnek köszönhetően ennyi és ennyivel több szerb tért haza a szülőföldjére, ám az már más kérdés, hogy ott majd mihez kezdenek az emberek az életükkel. Drsníkben egy felnőtt 40 euró segélyt kap havonta, nem csinál semmit érte, otthon ül, pedig képes volna dolgozni.

Nyilván biztató példákat is láthatunk Koszovóban.

Hogyne, például Osojanében más a helyzet. Ott 320 szerb él, a falunak iskolája, boltjai, kocsmái vannak, a lakosok a környező földjeiken dolgoznak, és kereskednek egymással. Ha elég nagy egy közösség, akkor annak tagjai már képesek gondoskodni magukról.

Az átélt szörnyűségek ellenére miért vállalták a szerbek, hogy hazatérnek Koszovóba?

Az, hogy az elüldözött szerbek visszatérhessenek az otthonaikba, az ENSZ és a többi nemzetközi szervezet elvárásai közé tartozott. Kezdetben ezek az emberek féltek hazatérni, és tény, hogy okuk is volt erre, hisz gyakran érték támadások a kisebbséget az albán többség részéről. A szerb közösségeket a külföldi békefenntartóknak kellett őrizniük. Szerbiában egyébként a 90-es évek végén 720 ezer menekült volt, ezek egy része időközben az ország más területein talált otthonra, tehát sokan nem is akarnak visszatérni eredeti lakóhelyükre.

Mi változott meg az elmúlt években Koszovóban?

Rengeteg változás történt. Elsősorban változott a hazatérő szerbek helyzete. Évről évre csökken az ellenük irányuló attrocitások száma. Az elmúlt néhány hónapban semmiféle támadás nem érte őket. Ez azért lehet, mert szerintem a Hasim Taci vezette új koszovói kormány elég egyértelmű jelzéseket kapott az USA-tól és más nyugat-európai országoktól azzal kapcsolatban, hogy ha megismétlődnek 2004 márciusáéhoz hasonló támadások, akkor a koszovóiak elbúcsúzhatnak az önállóság gondolatától, ha még a saját kisebbségeik biztonságát sem tudják garantálni. (2004-ben két albán gyerek az Ibarba fulladt, s ezért a helyiek a szerbeket tették felelőssé. A zavargások során 19 ember halt meg – a szerk. megj.) Taci képes féken tartani az egykori albán nemzeti harcosokat, hisz mint volt UCK-parancsnoknak nagy tekintélye van. Koszovóban évente két-három olyan attrocitás történik, amelynek halálos áldozatai vannak. Az elmúlt tíz évben azonban folyamatosan javult a helyzet. Ha valaki ma arról beszél, hogy Koszovóban etnikai feszültség érezhető, és hogy őrizni kell az ottani kisebbségeket, az csak azt szajkózza, ami a térségre 2000 táján volt érvényes. Ön is látta, hogy például Osojane mellett spanyol katonai tábor van. Ám a fegyveresek manapság az utakat már nem ellenőrzik huszonnégy órán át, ahogy évekkel ezelőtt. Ma az albánok szabadon mehetnek a szerb falvakba, és a lakosok üzletelhetnek egymással. Azt az autóbuszt, amely hetente kétszer közlekedik a falu és Mitrovica között, ma már nem kísérik páncélozott járművek. Aki tehát azt állítja, hogy a tartományban nem javult a helyzet, az nem mond igazat.

Eszerint csak idő kérdése, hogy a szerbek mindenütt bekapcsolódjanak a tartomány mindennapi életébe?

Ez attól függ, hogy mely területekről beszélünk. A legnehezebb azoknak a szerbeknek a helyzete, akik elszigetelt, kicsiny falvakban élnek. Az Ahtisaari-terv egyik eleme volt, hogy jöjjön létre hat szerb önrendelkezéssel bíró terület, amelyeknek önálló bírósága, rendőrsége, iskola- és egészségügyi rendszere lenne. A tervvel a koszovóiak és a szerbek is egyetértettek, ám ez csak azoknak a szerbeknek a helyzetét oldotta volna meg, akik az említett hat régióban élnek. A 120 tagú koszovói parlamentben húsz hely törvényileg a nemzetiségek képviselőinek van fenntartva, ebből tíz a szerbeknek. Sajnos, mivel Belgrád mindig arra szólítja fel a szerbeket, hogy ne vegyenek részt az ottani választásokon, ez a tíz hely évek óta betöltetlen.

Mi a helyzet Koszovó gazdaságával?

A tartomány gazdasága jelenleg romokban hever. Az éves költségvetés mindössze 700 millió euró, ami egy kétmilliós ország esetében nevetségesen kevés. A bevételek 90 százaléka a vámokból származik. Az országban gyakorlatilag semmi sem működik. Az egykori állami cégek többsége azért nem, mert ezek a függetlenség kikiáltásáig jogilag a szerb állam tulajdonában voltak, s ez a helyzet blokkolta tevékenységüket. A függetlenség kikiáltása már csak ezért is fontos lépés volt, mert így ezekben a vállalatokban a termelést újra meg lehetne indítani. Az más kérdés, hogy Koszovó lakosai hosszú időn keresztül nem fizettek adót sem. Miután 1989-ben Milosevics megszüntette a térség autonómiáját, az ottani albánok megteremtették a saját illegális államukat. Ebben az időben 250 ezer gyermek garázsokban kialakított iskolákban tanult, a pedagógusok pedig egyetlen dínár fizetést sem kaptak a szerb államtól. Őket a félmillió emigrációban élő albán jövedelmének a 3 százalékából fizették, amelyet támogatásként hazaküldtek. Értelemszerűen a koszovói albánok már akkor sem adóztak a jövedelmük után.

Ha a tartomány gazdasága romokban, akkor hogyan lehetséges, hogy szinte az egész országban mindenki építkezik? Honnan van erre a lakosoknak pénzük?

Ez nagyon jó kérdés, ám tartok tőle, hogy a pontos választ senki sem tudja megadni. Én három dolgot tartok elképzelhetőnek. Először is, szinte minden koszovói albánnak van olyan hozzátartozója, aki külföldön dolgozik. Vélhetően ők jelenleg is támogatják az otthon maradt családtagjaikat. Másodszor tény, hogy a háborún sokan meggazdagodtak. Tagadhatatlan, hogy főleg a háború utáni években a tartományban virágzott a kábítószer-kereskedelem és a prostitúció. Erről rengeteg mítosz és legenda kering, de szerintem az utóbbi években mindkét dolgot sikerült, főleg az ENSZ jelenlétének köszönhetően visszaszorítani. Koszovó határai a mai napig sincsenek annyira biztosítva, hogy rajtuk keresztül ne folyhasson csempészet. Prizren mellett gyakorlatilag az ottani KFOR-erők tudtával és jóváhagyásával működik egy Big Brother nevezetű üzlet, melyben számítógépes programoktól „márkás” ruhaneműig minden kapható – az eredeti árának a tizedéért. Koszovó jelenleg egy olyan piactérre hasonlít, melyen még nem tisztázottak az üzlet szabályai.

Koszovó függetlenségét 2008. február 17-én hirdették ki. Évekkel ezelőtt viszont a helyiek már úgy nyilatkoztak, hogy a tartomány rég elveszett a szerbek számára, csak nincs olyan szerb politikus, aki ezt ki merné mondani. Mikor vesztették el Koszovót a szerbek?

Koszovó szerintem abban a pillanatban végérvényesen elveszett számukra, amikor az egyébként jogos dühükben, az UCK-sok ellen indított harcuk során elkezdték a civil lakosság likvidálását, és tankokkal meg helikopterekkel indultak az albán falvak ellen. Ezt nemcsak én mondom, hanem Artemije raska-prizreni püspök is. A koszovói szerbek fő egyházi vezetője 1998-ban nyilatkozott így, amikor a szkanderaji vérengzés során a Jashari család tagjai közül 58 embert irtottak ki a szerb fegyveresek.

Február 17-én Pristinában egy új európai állam született. Milyen érzés volt jelen lenni ennél a történelmi pillanatnál?

Helyenként meghatottságot érzett az ember, ám a nap eseményei leginkább arra emlékeztettek, amikor a naganói olimpiáról hazatértek a győztes cseh hokisták. A pristinai függetlenség kinyilvánítása kissé giccsesre sikeredett. Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltása nem az elképzelhető legjobb, hanem a legkevésbé rossz megoldása volt a helyzetnek. A tartomány még hosszú ideig nem lesz ténylegesen önálló, hanem az Európai Unió protektorátusaként fog működni. Koszovó tulajdonképpen most a Belgrádtól való függetlenségét kiáltotta ki. Annak viszont örülök, hogy eddig ez az egész halálos áldozatok nélkül történt.

Komolyabb zavargások ezután sem várhatók?

Ezt senki sem tudja megjósolni. A szerbek még sokáig nem fognak megbarátkozni Koszovó elvesztésének a gondolatával. Mitrovicában hosszú hetekig, hónapokig tüntetnek majd. Szerb tartalékosok esetleg megpróbálnak bejutni a tartományba, ám azt jól tudják, hogy ha az egész szerb hadsereget mozgósítanák is, akkor sincs ahhoz elegendő katonai erejük, hogy viszszafoglalják a tartományt, mert ott jelenleg 16-17 ezer NATO-katona állomásozik. Valószínűnek tartom azonban, hogy a távolabbi jövőben a szerbek lakta észak-koszovói rész elszakad az országtól, és kérni fogja a Szerbiához való csatolását.

Szerbiában milyen mostanság a közhangulat?

A médiában természetesen vezető helyen foglalkoznak a függetlenséggel, ám az emberek egy kicsit már belefáradtak az egészbe. A szerb elnökválasztás során hallottam olyan véleményeket, hogy Szerbia számára is üdvös lenne, ha végre megoldódna Koszovó helyzete. Keveset hallani viszont arról, hogy Szerbia a világ negyedik legelöregedettebb állama. Az átlagéletkor 40,2 év, míg Koszovóban a lakosság 65 százaléka 30 évnél fiatalabb. Ha a tartomány Szerbia része maradt volna, akkor 20-30 év múlva a lakosság harmada, talán fele lenne albán nemzetiségű, s akkor akár országos szinten is meghatározó politikai erőt képviselhettek volna.

Sokan úgy vélekednek, Koszovó függetlenségének a kikiáltása nem volt helyes döntés. Milyen más, reális megoldása volna az ott kialakult helyzetnek?

Nem tudok ilyenről. Koszovóba még most is hetente érkeznek a kék kamionok Szerbiából, melyek a tömegsírokból hozzák haza a háború áldozatait, 2000 embert még mindig eltűntként tartanak nyilván. Szinte minden albán családnak vannak háborús halottjai. Őket kilenc évvel a történtek után nehéz volna arra kényszeríteni, hogy a szerbekkel közös államban éljenek. Főleg hogy eddig a szerbek még csak bocsánatot sem kértek az albánoktól az ellenük elkövetett bűnökért. Borisz Tadics Boszniában ezt már megtette, és ez a horvátokkal kapcsolatban is megtörtént.

Koszovó jelenlegi helyzete mely térségekkel hasonlítható össze a világban?

Sem Baszkföldön, sem Romániában, sem a Vajdaságban, sem Szlovákiában nem hasonlítható össze a többségi nemzet és a kisebbség viszonya azzal, ami az ottani szerbek és albánok között történt. Talán Kurdisztánban vagy Csecsenföldön zajlottak hasonlóan tragikus események.

Mit szól ahhoz, hogy egyesek a szlovákiai magyarok helyzetét a koszovói albánokéval vetik öszsze?

Ezek a viszonyok egymással összehasonlíthatatlanok. Milosevics a saját kisebbsége ellen indított háborút. Szlovákiában a múltban senki sem tett vagy tervezett olyasmit, amit az ottani hadsereg és a rendőrség művelt a civil lakossággal. Ezért nálunk tudtommal semmilyen magyar felszabadítási hadsereg nem jött létre, amely ellen harcolnia kellene az államnak.

Miért olyan fontos kérdés Szlovákia számára, hogy ne ismerje el Koszovó függetlenségét?

Biztos vagyok abban, hogy ez belpolitikai kérdés. A politikai pártok nem Koszovó ügyével foglalkoznak elsősorban, hanem a téma kapcsán új választókat akarnak szerezni. Ha valaki kimondaná, hogy a koszovói albánok a Milosevics-féle politika áldozatai, nem pedig drogdílerek, akkor ezzel azonnal választókat veszítene.

Az egyszerű szlovák választópolgár számára Koszovó ügye ennyire központi kérdés?

Koszovó a szerb mitológia bölcsője. Itt nem a történelmi tényekről van szó, hanem mítoszokról, melyek erősebbek a tényeknél. A szlovákok számára, akiknek a mítoszaik szintén fontosak, rokonszenves ez a legendákon alapuló történelemszemlélet. A politikusok pedig sikeresen ültették el azt a gondolatot a választóik fejében, hogy Koszovó ügye a szlovákok problémája. Mellesleg nem tudok egy olyan európai nemzetről sem, amely olyan intenzíven foglalkozna Koszovóval, mint Szlovákia. Annak ellenére, hogy az emberek lényegében nem is tudják, hogy miről van szó. Mi a történelmünk során mindig a szerbek oldalán álltunk. Čaplovič nemrégiben kijelentette, hogy Koszovó nem Koszovó, hanem Drogovó. Erre senki sem reagált érdemben, pedig fölháborító megnyilvánulás volt. Itt tetten érhetők azok a beidegződések, melyek szerint az albán bűnöző, míg a szerb vagy áldozat, vagy hős. Mintha ezzel a hozzáállással a saját mítoszainkat élnénk újra.

Másként néznek Önre az albánok vagy a szerbek, amikor megtudják, hogy egy olyan országból jön, amely ellenzi Koszovó függetlenségét?

A szerbek másként. Jarinjában, ahol a határátkelőt felgyújtották, hallottam, amint Robert Fico éppen bejelenti, hogy Szlovákia talán sohasem ismeri el Koszovó függetlenségét. A háziak széles vigyorral töltögették a poharainkba a rakiát azzal, hogy itt vannak a szlovák testvéreink közöttünk. Az albánok viszont mostanság sem tudják, hogy mi is az az önálló Szlovákia. Számukra csak Csehszlovákia létezik. A tájékozottabbak is csak anynyit tudnak, hogy mi a csehektől milyen kulturáltan és békés körülmények között váltunk el.

Naim Breznica, a koszovói Radio K igazgatója mondta nekem egyszer, hogy a nemzetközi rendőri erők holnap hazamehetnének Koszovóból, ám a NATO-seregeknek örökre ott kellene maradniuk. Mi a véleménye erről a kijelentésről?

Koszovó az elkövetkező hónapokban az ENSZ irányítása alól átkerül az EU irányítása alá. És az EU-nak legalább az elkövetkező tíz évben jelen kell még lennie a tartományban.