„Alapjában véve nagyon kíváncsi ember vagyok”

Akkor lettem kis elsős, elsőként ez ugrik be. Az első barátságok az osztálytársakkal, és egy viszonylag gondtalan gyerekkor. A szüleim élete ugyan egyáltalán nem volt gondtalan, miután apám osztályellenségnek minősült. A jogászi diplomáját az első Csehszlovák Köztársaság idején szerezte, polgári „elemnek” számított, így nem volt könnyű dolga az ötvenes években, de ezt otthon soha nem éreztük. Nagyon kiegyensúlyozott családban nőttem fel.

Milyen viszonyban volt ekkor az irodalommal, a könyvekkel?

Az irodalomhoz való viszonyomat sokáig a család alakította, főleg apám, aki egészen kicsi koromtól nagyon tudatosan nevelt a könyvek szeretetére. Hatéves korom táján ezek még meséskönyvek voltak, a Grimm-mesék, Benedek Elek meséi, Illyés Hetvenhét magyar népmeséje. Nagyon szerettem a meséket.

Saját maga olvasta őket?

Nem, főleg anyám olvasott esténként. Annak idején a magyar rádióban esti mesét is sugároztak. „Jó estét, gyerekek, ma este Berky Lili néni fog mesélni nektek”, erre máig emlékszem. Meghallgattam a mesét, apám meg rögtön utána a Szabad Európát. Nagyon rádiófüggő volt, és elsősorban a nyugati adókat hallgatta. Persze nekem erről hallgatnom kellett. Míg az iskolában első elemista korunktól a dicső szovjet hadseregről hallottunk meséket, otthon a szovjet hadsereget nem övezte nagy szeretet.

A szülein kívül kik terelgették az irodalom felé?

Rokonok, szomszédok. Olyan környezetben nőttem fel, és ezt nagy szerencsének tartom, ahol a könyvet megbecsülték. A rádióhallgatás mellett az olvasás volt a szellemi kikapcsolódási lehetőség. Nekünk nagyon kevés könyvünk maradt meg, elpusztultak a front alatt, de Léván kitűnő könyvtár működött, szinte mindent megtalált az ember a klasszikusoktól a kortárs irodalomig. A szomszédságunkban lakott két békeidőbeli kisasszony, Nati néni és Ella néni, akiknek a pazar könyvtárába szintén bejárhattam. Az irodalom szempontjából az iskola nem sokat adott nekem.

Milyen képek idéződnek fel önben az ötvenes évek Lévájáról?

Először is az, hogy nagyon kevés autó járt még akkor Léván. Barátságos, csöndes, Isten háta mögötti kisváros volt, egészen más, mint ma. Nyugodt, lassú tempóban folyt az élet. Szerettem ott élni. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy máshova költözzek.

Tizenhat évesen…

Már a lévai gimnáziumba jártam. Akkor halt meg az apám. Akkor voltam először nagyon szerelmes. Az volt a nagy kamaszkori szerelmek és barátságok ideje. Az olvasmányaim… akkor voltam túl Jókain, és akkor kezdtem megszeretni Mikszáthot, Kemény Zsigmondot, egyáltalán a 19. századi irodalmat. Akkor olvastam a nagy realistákat, Stendhalt, Tolsztojt, Dickenst.

A kamaszkor az az időszak, amikor az írói vénával megáldott emberek kacérkodni kezdenek az írással.

Én ekkoriban még nem kacérkodtam az írással, 18-19 évesen kezdtem komolyan foglalkozni vele. Tizenhat éves koromig még komolytalanul sem, eszembe sem jutott, hogy valaha író legyek. Matematikusnak készültem. Kiváló matematikatanárom volt, nagyon szigorú, de nagyszerű szakember, és meg is tudta szerettetni a matematikát egyesekkel. Két szemesztert végignyögtem Pozsonyban a matematika-fizika szakon, egyre kevesebb kedvvel. Akkor már az írás kezdett érdekelni.

Hogyan jött ez a vonzódás?

Nem tudom. Lassú folyamat volt. Aztán egyszer csak nekilendültem, hogy írjak valamit. Az első próbálkozásaim természetesen borzasztó rossz dolgok voltak, de nem adtam föl.

Huszonhat.

A 26. évem csúnya volt. Behívtak katonának. Vén csatalónak számítottam a 19 éves újoncok közt. De megvolt ennek az előnye is, mert nem piszkáltak annyit, abban a társaságban a tisztek is már nagyapónak néztek. Szerencsére legalább kellemes helyre vittek, nem a csehszlovák-nyugatnémet határra, hanem Eperjesre, és ott ki lehetett bírni. Eperjes mégiscsak egy város volt, méghozzá roppant kellemes hangulatú. Huszonhat évesen, a katonai szolgálatom ideje alatt nősültem meg. Kis híján nem engedtek el az esküvőmre. Valami szabálysértést követtem el, és úgy volt, hogy nem lesz esküvő. Végül mégis elengedtek. Ebből is látszik, nem volt olyan szigorú hely ez az eperjesi laktanya.

Katonáskodása ideje alatt jutott ideje az olvasásra?

Jutott. A gyakorlati kiképzés nem vett igénybe annyi időt, mint például az ejtőernyősöknél. Először majdnem hozzájuk kerültem, amitől a hideg kilelt. Ejtőernyős még álmomban sem szerettem volna lenni, mert tériszonyom van. Egy olyan században szolgáltam, ahol az angoltudásomat is hasznosítottam, angolórákat tarthattam. Az angol és német tanulása kötelező volt, mert rádiós lehallgatókat képeztek, akiket később elvittek a Šumavába, hogy a NATO-hadgyakorlatokat „monitorozzák”. Volt tehát időm a könyvekre. Akkoriban éltem a nagy Faulkner-korszakomat, de a katonai szolgálat alatt olvastam el az Ulyssest, Kafka Perét vagy Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét. Csupa abba a környezetbe illő, lehangoló regényt.

Huszonhat évesen bizonyára már tudatosan olvasott. Mi az, amit akkoriban várt egy könyvtől?

Azt hiszem, egy kicsit másképpen olvasok, mint az, aki nem író. Elsősorban az érdekel, mit lehet ellesni az író boszorkánykonyhájából. Ilyen értelemben nagyon is tudatosan olvasok. Lehet, hogy ha nem lennék író, az Ulyssest soha nem olvastam volna el. De tudtam, hogy szükségem van rá, és rákényszerítettem magam. Eleinte csikorgattam a fogam, de az első 100-150 oldal után végre rákaptam az ízére.

Hogyan haladt az írással?

Már megjelentek novelláim, főleg az Irodalmi Szemlében, de roppant sokat kínlódtam az írással. Nagyon nehezen találtam meg azt a stílust, azt a formát, amelyet úgy igazán a magaménak érezhettem. Voltaképpen a két év katonáskodásnak köszönhetem, hogy egy kicsit jobban megismertem a világot, amiben élek. Korábban túlságosan a fellegekben éltem, egy elképzelt, kicsit idealizált, kicsit naiv világképem volt. A katonaság ebből a szempontból helyre tett. Utána találtam meg a saját hangomat. Más hasznom nem volt belőle.

Ad valami pluszt az íráshoz egy olyan elvont tudomány, mint a matematika, amely felé először indult?

Ad. Közvetve persze. Ránevelhet egyfajta fegyelemre, racionális gondolkodásra és valamiféle belső arányérzék kialakítására. Én a világot rémesen racionálisnak és kaotikusnak látom, és a matematika tanított meg arra, hogy megpróbáljam ezt az irracionalitást mégiscsak egy bizonyos racionalitás határai között érzékelni és ábrázolni.

Ugorjunk újabb tíz esztendőt: 1984, harminchat éves.

Misztikus, mágikus dátum, már csak Orwell miatt is. Orwelli idők voltak azok valóban. A Madách Kiadóban dolgoztam, három könyv volt mögöttem, egy novelláskötet és két regény, a harmadik regényem, az Áttételek megjelenés előtt állt. 84 volt az Iródia-korszak kellős közepe. Ennek az időszaknak a legkellemesebb irodalmi élménye volt számomra az a teljesen spontán, önmagától szerveződő, önmagát szervező irodalmi mozgalom. Negyedévente találkoztunk, és igyekeztem minden találkozóra elmenni, mert meghívtak már akkor „idősebbeket” is. Kellemetlenségeim is voltak: az ŠtB leselkedett utánam, és időről időre beráncigáltak.

Mennyire befolyásolták ezek a megfigyelések a kedélyállapotát?

Nem csináltam ebből tragédiát, mert ilyen hercehurcán mások is átestek. Az ember tudomásul vette: ehhez a világhoz, amelyben itt élünk, 1984-ben, Csehszlovákiában, sajnos ez is hozzátartozik.

Öt év választott el akkor bennünket 89-től. Megfordult a fejében, hogy bekövetkezhet a rendszerváltás?

Nem. Elképzelni sem tudtam, hogy az a rendszer megbukhat. Amit el tudtam képzelni és reméltem, hogy valamiképp fölhígul a diktatúra.

84-ben már három könyve jelent meg. Milyen érzés volt kezébe venni az első kötetét ?

Nagyon jó, ráadásul a Madách akkori műszaki szerkesztője, a kitűnő cseh képzőművész, René Murat nagyon szép könyvet készített nekem. Mint ahogy az is nagyon jó érzés volt, hogy a könyvről többségében kedvező kritikák jelentek meg.

Melyek voltak annak az időszaknak a meghatározó olvasmányélményei?

Akkor jött fel Esterházy Péter és Nádas Péter csillaga. Hajnóczy Péter már nem élt, de az a nemzedék, amelyhez én is tartozom, ebben az időszakban került a magyar irodalmi érdeklődés középpontjába. Akkoriban kezdték Nemes Nagy Ágnesék újra kiadni az Újhold folyóiratot, amiből később antológia lett, s amelyben szerényen ugyan, de én is közreműködtem. Engem bíztak meg ugyanis azzal, hogy gyűjtsem össze a szlovákiai magyar írók anyagait és vigyem el nekik. Ez évente kétszer történt meg, mert az Újhold antológia kétszer jelent meg egy évben. Borzasztó nagy élmény volt számomra Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal találkozni, beszélgetni, s ha csak a periférián is, de közreműködni az antológia működtetésében. Abban az időszakban már elég rendszeresen találkoztam a magyarországi kollégákkal. Erre főleg a könyvhét adott alkalmat. De ők is jártak ide. A régi Mozgó Világnak az egész szerkesztősége eljött Pozsonyba. Botrány is volt körülötte. Akkoriban meglehetősen rendszeresen találkoztam Mészöly Miklóssal, Temesi Ferivel, Esterházyéknál is jó néhányszor megfordultam ezekben az években. A korábbi évekhez képest intenzívebb lehetett a kapcsolatunk. Ezekkel a lehetőségekkel élni is kellett, és én igyekeztem élni velük.

Ki volt az, akit akkoriban a magyar irodalomban meghatározónak tartott az életében?

Elsősorban Mészöly Miklóst, de nem kizárólag. A nemzedéktársaim könyveit is nagyon szerettem: Esterházyt, Nádast, Hajnóczyt, Krasznahorkait, Temesit, az erdélyi írók közül Szilágyi Istvánt, Bálint Tibort.

1984-ben már csaknem két évtizede Pozsonyban élt. Mennyi ideig tartott, míg megszokta a fővárosi életet?

Hamar akklimatizálódtam. Nekem rövid ideig tart megszokni az idegen környezetet. Amikor 1987-ben először jártam Párizsban, a harmadik napon már úgy éreztem, mintha otthon lennék. Nem tudok elveszni idegenben.

Fontosak az ön számára az utazások?

Nagyon. Az ember más szemlélettel, életmóddal, más embertípusokkal találkozik. És én alapjában véve nagyon kíváncsi ember vagyok. Szeretem megfigyelni az emberek viselkedését, a helyi szokásokat. És nagyon szeretem a szép városokat. Ezekből bőven kijutott nekem, főleg a rendszerváltás után.

Kedvenc városa?

Párizs. Ott voltam a legtöbbször, tizenháromszor biztosan. De mindig csak rövid időre.

Kedvenc helye Párizsban?

A Montparnasse, az ottani kávéházak. Párizsi tartózkodásaim során gyakran laktam a Montparnasse környékén. Számomra Párizsnak a bal partja érdekes igazán, az egykori művésznegyed, nem a nagyvilági, fényes jobb part.

Negyvenhat – 1994.

Az egy gyökeresen más világ. Szocializmus balra el, kapitalizmus jobbról be. Nagyon nehéz volt megszokni. Amikor az ember valamilyen rendszerben szocializálódik, és megszokja a működését, bonyolult az átállás. Olyan, mint amikor az embert bedobják a mély vízbe, és nem tud rendesen úszni. Teljesen másképp működik a gazdaság, ez befolyásolja az életmódot is, és megszűnik az a lényegében látszat- vagy álbiztonság, amit a régi rendszer nyújthatott. Azért mondom, hogy látszat- vagy álbiztonság, mert az ember azért állandóan az ŠtB szeme előtt volt, és ha „félrelépett”, annak a következményeit élete végéig viselhette. Miközben a létbiztonsága kicsit megrendült ebben az új világban, cserébe viszont szabadságot kapott. Azt pedig én semmilyen ál-létbiztonságra nem cserélném föl.

Hogyan vélekedett ekkortájt az irodalomról, az írásról?

Olyan korszak volt ez az írói pályámon, amikor nagyon erősen éreztem, hogy változtatni, váltani kell. Azt, amit addig csináltam, kimerítettem, és valami mással kellett próbálkozni. Az egész 90-es évek erről szólt számomra. A Szakítások és a New Hont-trilógia első része után új utakat kerestem.

Bizonyára az írásra is kevesebb ideje maradt, hiszen jelentős közéleti szerepet vállalt.

Közéleti szerepet hál istennek rövid ideig vállaltam, 89 után egy-másfél évig. Nem sok időm jutott az írásra, és nem csupán azért, mert közéletiskedtem és politizáltam, hanem mert néhány évvel korábban megalapítottuk a Kalligramot, és éppen 94-ig voltam a folyóirat főszerkesztője, 94-től még két évig kiadóvezetői állást töltöttem be a Kalligramban, és ez nagyon lekötött. Nem sokat olvastam akkoriban, illetve főleg a Kalligramba beérkező kéziratokat. Könyveket kevésbé, mint a régi rezsimben. Hamarjában nem tudnék olyan szerzőt említeni, aki emlékezetes lett volna abban az időszakban számomra.

Soha nem gondolt arra, szabadfoglalkozású író legyen?

Kényszerből egyszer megpróbáltam háromnegyed évig, de rájöttem, hogy abból nem lehet megélni. Persze, ha az ember sikeres sztáríró, és több tízezres vagy százezres példányszámban jelennek meg a könyvei, és ezeket lefordítják és kiadják több százezres példányszámban idegen nyelveken, akkor igen. De ezt kevesen engedhetik meg maguknak mifelénk.

Ötvenhat év – 2004.

Megállapodott, konszolidált ember voltam. Ötven felett az embernek nincs nagyon kedve ugrálni, tisztában van azzal is, hogy nem válthatja meg a világot. Hetedik éve tanítottam a Comenius Egyetem magyar tanszékén, akkoriban fejeztem be a legutóbbi regényemet, a Mátyás király New Hontban címűt. Egy kicsit kényelmesebb lett az életem, mert az egyetemi oktatói állás elég sok szabadidőt engedélyez, több időm jut írásra, mint korábban. Most ez egy kicsit bonyolultabb, mióta Prágában is oktatok, ahol szintén 20. századi irodalomtörténetet adok elő.

Ma mit jelent az írás az életében?

Ugyanazt, amit korábban. Fő hivatású írónak tartom magam továbbra is, annak ellenére, hogy egyetemen tanítok.

És az olvasás?

Vannak a kortárs irodalomban is kedvenceim; az amerikai Bret Easton Ellis, aki az idei budapesti könyvfesztivál díszvendége lesz, és három orosz író, Vlagyimir Szorokin, Viktor Pelevin és Tatjana Tolsztaja. De ma már jóval kevesebb könyvet vásárolok, és nagyon megnézem, hogy mit, mert már annyi könyvem van otthon, hogy nem tudom hová rakni őket.

Hogy érzi magát a 60. születésnapja előtt?

Számomra ez a dátum, hogy 2008 van és hatvanéves leszek, semmi különöset nem jelent. Semmilyen földrengést, szélvihart, árvizet, lavinát vagy ilyesmit. Hatvanéves vagyok. Na és? Lesz ez még rosszabb is.