Aláállni az irodalomnak

2008 januárjától Te vetted át Németh Zoltántól a folyóirat főszerkesztői posztját. A főszerkesztőváltás jelent-e új szerkesztési elveket és új irányokat a Kalligram folyóirat további kiadásában? Milyen újításokat tervezel?

Alapvetően nem. Nagyon színvonalas és igényes lapot örököltem elődeimtől. De ahogy a költő mondja, „a menetközbeni kerék?csere” néha elkerülhetetlen. Hogy némileg prózaibb legyek, három dologban szeretnék változtatni. Először is fontosnak tartom, hogy professzionálisabban működjön a folyóirat és annak szerkesztési gyakorlata. Másodszor: a lap minőségéhez és rangjához méltó legyen az ismertsége és elismertsége. És végül: bátrabb és polémikusabb kritikai rovatot szeretnék. De a szerkesztés nem annyira koncepciókon és jelszavakon múlik. Mindenekelőtt munka, figyelem és minőségérzék. Szem és kéz.

Többéves és igen jelentős szerkesztői munka áll mögötted (Alföld és Jelenkor). Hogyan találtatok egymásra a Kalligrammal?

Hát, az úgy volt… De inkább nem mesélném el, mert nincs benne semmi regényes. Vagy ha igen, akkor az nem fér bele egy interjúba. Éppen ezért legyen annyi: mindig is sokra becsültem Szigeti Lászlót és a kiadót. Úgy láttam, hogy az egyik legszínvonalasabb és legnyitottabb könyvkiadó, ahol érdemes dolgozni. És ebben nem is tévedtem. Sőt!

A Kalligram Kiadó és a folyóirat között milyen a kapcsolat? Hogyan függ össze e két intézmény szerkesztői munkája? Te magad egyúttal a Pesti Kalligram Kiadó vezetője vagy, hogy fér meg a két feladatkör egymással?

Nem olyan bonyolult ez. Egy folyóirat tevékenysége – jó esetben – mindig összekapcsolódik a kiadók munkájával. A mai helyzet, ellentétben a kilencvenes évekkel, fölértékelte a kiadói tevékenységet, a folyóiratot pedig háttérbe szorította. Ez némileg szürkévé és unalmassá tette és teszi a mai magyar folyóirat-kultúrát. Ami még véletlenül sem azt jelenti, hogy nem színvonalas. Éppen ellenkezőleg: szinte nincs olyan lap, ahol ne találnánk színvonalas írást, jó folyóiratszámot, pompás összeállítást. Csak éppen a szufla hiányzik. Mindennek az oka végtelenül egyszerű: az irodalom szereplőinek, elsősorban az íróknak nem fontos a folyóirat. Vagy csak annyiban, amennyiben a recepciójukat megszervezi-megjeleníti. Számukra a kiadó a fontos. A könyv. Ez a helyzet. Ebből kell kiindulni. Talán nem kerültem meg a kérdést…

Több lapszámbemutatótokon elhangzott – akárcsak több más irodalmi lap szerkesztőségének esetében is –: meghatározóvá vált a szerkesztők közötti munkában a virtuális, e-mailben zajló kapcsolat. Esetetekben is több városból folyik a szerkesztés. Beszélnél a szerkesztőség felépítésről röviden? Kik szerkesztik majd a továbbiakban a lapot?

E-mail, Skype, mobiltelcsi – ez nem változtat a lényegen. A szerkesztés napi tevékenység. És tudni kell, kitől kell írást kérni, kitől elfogadni, és kinek visszaadni. Beke Zsolttal a próza- és a kritikarovatot szerkesztjük közösen, Gerevich András a vers-, míg Szolláth Dávid a tanulmányrovatot vezeti. Emellett mindenki vállal feladatot az ún. tematikus blokkok szerkesztésében. Külön ki kell emelnem Hrapka Tibort, aki kitalálta a lap arculatát, és ő végzi a legnehezebb munkát: képszerkesztés, tördelés, dizájn! Fantasztikus! Azt gondolom – és ez nemcsak a személyes véleményem –, hogy ma ő a legjobb magyar könyvtervező és képszerkesztő. Na jó, ha nagyon szigorú és tárgyilagos akarok lenni, akkor Pintér Józseffel együtt – ők ketten a legjobbak.

A Kalligram egyedi színfolt a többi irodalmi folyóirat közt, képiségét és grafikai kivitelezését tekintve, s ezáltal sajátos arcot ad a benne megjelenő szövegeknek is. Milyen lehetőségekkel élhet egy lap saját fogyaszthatóságának növeléséért?

Hrapka Tibort már kimerítőn megdicsértem, s mivel ő szerény ember, ezt nem ismételném meg. Annyi biztos, hogy a mai kultúra inkább a kép, mint a szó uralma alatt áll. Ezt minimum tudatosítani kell egy olyan folyóiratnak, amelyik élő akar lenni.

Az irodalmi folyóiratok kapcsán gyakran beszélnek csoportosulások és iskolák mentén történő többszörösen is rétegződő besorolhatóságokról. Mely irodalmi értékek mentén határozza meg magát a Kalligram?

Hú, ez így nehéz kérdés. Mert nem szeretnék azzal a mesével előállni, hogy a Kalligram kívül áll. Pláne hogy felül. Vagy az el nem kötelezettségről és minőségről szóló rizsa. De kétségtelen, hogy annak van némi előnye, hogy Pozsonyban jött létre a lap: másfajta viszonyt, látószöget jelenthet a magyar irodalomhoz. Mást vesz észre és mást emel ki, ha szerencséje van és elég következetes. De nagyon mást nem tud, mert ez azért kicsi irodalom – minden gazdagságával együtt is. Ez a bája és hendikepje.

A Kalligram nemcsak hídszerepet tölt be a szlovák, cseh és lengyel kultúra felé, hanem a kortárs magyar irodalom teljes területét lefedve szerepelteti a szerzőket, jeles vajdasági és erdélyi alkotók írásai szintén jelentős mértékben olvashatóak a lapban, akárcsak a magyarországiaké. Milyen lapszerkesztési koncepció húzódik meg abban, ahogyan a folyóirat viszonyul a multikulturális találkozások adta közeghez, amelyben létrejön?

Igen, ez fontos sajátossága és értéke a lapnak: elődeim munkáját dicséri, és meg kell őrizni. Ami jó ebben, hogy mindez mára természetessé vált, semmiféle missziótudat nincs benne. És a többi lapra is hatott – mára már egyetlen folyóirat sincs, amelyik mondjuk három erdélyi költőt együtt közöl azért, hogy lám, lám… Amúgy viszont komoly probléma, hogy a határon túli irodalmi intézmények rendkívül meggyöngültek, mára jórészt elvesztették egykori jelentőségüket és újító szellemüket. De erről talán nem ildomos itt többet beszélni, mert a Kalligramot jótékony kivételként emlegetnénk – az öndicséret pedig büdös!

Milyen helye van a szlovákiai magyar irodalomban a Kalligram folyóiratnak? Hogyan viszonyul hozzá az ottani irodalmi közösség és a szakma?

Erről viszonylag keveset tudok, éppen ezért nem szerencsés nekem többet mondanom. Kollégámnak és barátomnak, Beke Zsoltnak nemrégiben jelent meg egy írása Minőség és dilettantizmus címmel, amely erre a kérdésre is választ ad.

A kurrens irodalmi szövegek megjelentetésén túl hogyan viszonyul a Kalligram az élő irodalmi folyamatok és a kritikai, elméleti reflexió kapcsolatához, mennyire fontos e kettőnek az együttes jelenléte a lapban?

Általában a szerkesztők dicsekedni szoktak elméletellenességükkel. Vagy ritkább esetben: roppant tájékozottságukkal és felkészültségükkel. Az elméletellenességet egyszerűen butaságnak tartom, a felkészültségem viszont – mondjuk így – korlátozott. De egy folyóirat akkor jó, ha nem forgalomirányításra és észosztásra vállalkozik, hanem „alááll” az irodalmi folyamatoknak. Ez pedig arányérzék kérdése is. Mint a főzésnél: miből mennyit… Noha, tudjuk jól, még nem volt szakács, aki ne sózta volna el a levest!

A múlt év szeptemberében az Alexandra Házban tartott Kalligram-lapszámbemutatón sarkalatos kérdésként vetődött fel az irodalmi lapok tematikus blokkok mentén való szerkesztésnek a problematikája. Tarthatja tematikus blokkok mentén szerveződő irodalmi lap az ütemet az élő irodalom alakulásaival?

Az ún. tematikus blokkok fókuszálhatják az olvasói érdeklődést, illetve olyan olvasókat is megnyerhetnek a lapnak, akik addig kezükbe sem vették a Kalligramot (ami, lássuk be, súlyos hiba!). De legalább ugyanennyi veszélye van: mechanikussá és rutin?szerűvé teszik a folyóiratot. Kitalálsz egy nevet vagy elvont főnevet, felkéred a szerzőket, és máris kész a szám – hiszen, ne feledjük, irodalmunk alapvetően grafomán…

Milyen új blokkok vannak most előkészületben?

Kritika/vita. Másik Nyugat. Tolerancia. 1968. A többi legyen titok.