Akkor végzett számvetést, amikor csend övezte

Az elmúlt évad második felében ugyanis nem lehetett új szerepe a Katonában. Lett volna, csak le kellett mondania róla. De filmben sem játszott. Pedig épp arra várt. Főleg azok után, hogy a Fazekas Csabával forgatott Boldog születésnapot! zabálnivaló kis „riherongyáért” a legjobb női alakítás díjával jutalmazták az idei Magyar Filmszemlén.

Hány filmrendezőtől kapott felkérést, amióta díjazták?

Nincs és nem is volt üzenetdömping a rögzítőmön, hogy „gyere, dolgozz velem!”. Egyetlen forgatókönyvet kaptam, egy osztrák-magyar fiú írta, talán lesz belőle valami. Tehát nem árasztanak el ajánlatokkal. Ebben valószínűleg az is benne van, hogy Magyarországon minden filmrendező új arcot akar felfedezni. Amerikában vagy Nyugat-Európában egy filmsiker, ami szakmai siker is lehet, egymás után hozza a munkákat. Nálunk ez most nem így van.

Tehát „felfedezték”, feltették egy magas polcra, és lehet, hogy jó ideig ott marad?

Én ezt simán el tudom képzelni. Több kollégával beszéltem már erről, és ők is így látják. Egy elsőfilmes rendezőnek, tisztelet a kivételnek, az is benne van az agyában, hogy őróla senki se gondolja: valamelyik neves művész által gyalogolt be a köztudatba. Mert a filmet akkor nem ő csinálta meg, hanem a színésze. A magyar rendező, mivel hét évente egyszer jut lehetőséghez, azt akarja, hogy rá figyeljenek fel. Ha évente dolgozhatna, akkor ez nem lenne számára presztízskérdés.

Ezek szerint meg sem lepődött a helyzeten.

Egyáltalán. Sokan figyelmeztettek, már jó pár évvel ezelőtt, hogy készüljek fel arra az időre, amikor nem fognak hívni. Számomra már az elmúlt két-három év is külön adomány volt a sorstól, hogy a Glamour, Az alkimista és a szűz, a Jadviga párnája után meghosszabbítottam ezt a pályaszakaszt. A pakliban ugyanis az is ott van, hogy a következő években esetleg nem is forgatok.

Idősebb pályatársai, Básti Juli, Udvaros Dorottya vagy Eszenyi Enikő filmszerepben már hoszszabb ideje nem is nagyon láthatóak.

Az elmúlt években, főleg a művészfilmekben, amatőr szereplők kerültek előtérbe. „Friss” arcokat kerestek a rendezők. Kevesen tekintettek a színészre úgy, mint egy szakmáját gyakorló emberre, akiről feltételezhető, hogy a három szerepkörön túl meg tud csinálni egy negyediket is. Hiszen ez a szakmája, és neki is kihívás, hogy egy másik karaktert próbáljon ki. A rendezők többsége azonban ebbe nem akar munkát fektetni. Eszében sincs, hogy esetleg kihozza a színészből azt, ami első blikkre nincs is benne. Inkább olyan valakit választ, aki egyértelműen hozza az adott figurát. Hogy az illető nem is színész, azzal ő nem foglalkozik. Ez az osztrák fiú úgy keresett meg, hogy én voltam az első ember, akivel konzultált a szerepről, és nekem is adja, de hogy kimondottan rám írna valaki egy figurát, azt már elképzelni sem tudom.

Hallottam egy amerikai filmről is, amelyben Tim Roth partnere lett volna.

Ez januárban indult volna. Az idén januárban. Aztán februárban értesítettek, hogy kezdés március 12-én. Négy nappal előtte már kezdett gyanússá válni a dolog, hiszen még ruhapróbám sem volt. Ráadásul a kezembe került egy napilap, hogy Budapesten forgat Tim Roth. Azt hittem, rosszul látok. Azonnal nyomozni kezdtem. Kiderült, hogy se Roth, se film, se producer. Nekem meg erre ment rá az évadom.

Az évada? Hogyan?

Lemondtam egy főszerepet a Katonában. Le a kalappal az igazgatóm előtt, hogy kiengedett. Ez nem mindig megy ilyen lazán. Módosítani kellett ugyanis az évadot. Miattam. Sőt még egy berlini fesztiválmeghívást is lemondtam. Maradt a „malmozás”. Jártam a köreimet. Gondolkoztam. Ezoterikusan meg is fejtettem, hogy miért történt így. Azóta már nem is zavar, hogy nem forgatok, mert nagyon szeretek színházban dolgozni. Nekem ez azért volt nagy csalódás, mert egy megaprodukció részese lehettem volna, világsztárok mellett. Londonban vásárolt brokátból, kétmillió forintos kosztümben játszhattam volna. Madridból hozták a korabeli fegyvereket, minden komolynak tűnt, és tessék! Semmi sem lett belőle. Nagy tanulság volt ez számomra. Most már soha az életben nem fogok egy filmszerepért, akármilyen biztosnak tűnik is, egy színházi munkát lemondani. Vagy előszerződést kell kötni, vagy előre le kell nyomozni, hogy mi akar ez lenni. Akármennyire szidjuk, ostorozzuk is a magyar filmgyártást, ilyen helyzetbe itthoni produkció még nem hozott engem.

Mi volt az ezoterikus „megfejtés” lényege?

Elgondolkoztam azon, hogy ez miért épp velem történt. Harmincéves lettem, számomra fontos szakmai díjjal jutalmaztak a filmszemlén, kézzel fogható elismerést kapott a munkásságom, ráadásul épp abban az időpontban, amikor már kezdett világossá válni, hogy zűr van ezzel az amerikai–spanyol– magyar koprodukcióval. Számvetést végeztem. Felmértem, hol tartok a pályán, az életben.

És mire jutott?

Rájöttem például arra, hogy tévedtem. Főiskolás koromban ugyanis azt hittem, engem a film messziről el fog kerülni. Tudniillik senkinél sem játszottam vizsgafilmben. Valahogy nem hívtak. Talán mert sok voltam. Lerítt rólam, hogy energiabomba vagyok, a filmben pedig csínján kell bánni a „töltettel”. Nagy meglepetésemre azonban egyszer csak elkezdtem forgatni. Gödrös Frigyes hívott, meg Kamondi Zoltán, aztán Deák Krisztina, és most gyakorlatilag filmszínészként tudom magam jobban prezentálni. A szakmai sikereim azzal jöttek be igazán. A szerepeimet viszont a színházban szenvedtem meg jobban. Ott dolgoztam többet és sokkal nehezebbeket. Érdekes mód a Katonában még mindig nem tudtam olyat produkálni, ami hasonló szakmai elismertséget jelentett volna, mint ami filmen történt.

Bizonyára azt is tudja már, hogy miért.

Azért, mert vagy a darab, vagy a rendező, vagy a partner, vagy énmiattam nem jött össze a dolog.

A Stellával sem?

Az nagyon nagy munka volt, szeretem is játszani, hiszen a jelenleg repertoáron levő darabjaim közül ez a legkomolyabb feladat. De maga a mű, Goethe színdarabja nem annyira vonzza a nézőket, pontosabban nincs körülötte olyan habverés, mint más előadások körül. Nagyon sznob a magyar színházi szakma. Vezető színházi kritikusunk például csak azért nem nézte meg a Stellát, mert éppen akkor meg volt sértődve. Úgy érezte, nem kapott jó jegyet a Hedda Gablerre, ezért a Stellára már el sem jött. De mondok másvalamit: annak ellenére, hogy a Katonában rengetegen vagyunk fiatalok, nem állíthatja senki, hogy ránk épülnek ezek a darabok. Mivel a rendezői gárda a mi mestereinkből áll, úgy látszik, az ő szemükben mi örök tanítványok, gyerekek maradunk. Nekik még mindig az ő generációjuk az etalon.

Előbb-utóbb ez a helyzet is változni fog. Ha másért nem, azért, mert felnőnek.

De ha megnézzük, hogy az általam nagyra becsült Básti, Udvaros, Eszenyi miket játszottak ennyi idős korukban, akkor azt kell, hogy mondjam: óriási szerepek vannak mögöttük. Mi a Katonában már nem kapjuk meg sem a Három nővért, sem a Mirandolinát, sem az Ahogy tetsziket, mert ezek a darabok már mind lefutottak, nincs rendező, aki ezt a Katonában újra elővenné. Az előbb említett jeles színésznők együtt nőttek fel a rendezőikkel. Nagyjából ugyanaz a generáció. Básti Juli és Ascher Tamás gyerekkoruk óta ismerik egymást. Egy alom. Nekünk ez most nincs meg. Nem tudok olyan rendezőt megnevezni, aki az én generációm, és olyan nagy egymásra találás lenne köztünk, hogy én lennék a színésznője. Ez filmben sincs így, nem még színházban! Még akkor sem, ha nagyon markánsan jelen van egy fiatal és erős rendezői csapat.

El is szerződtek már néhányan a Katonából.

Bennem is volt megingás. Hívtak, csábítgattak, de nem tudtam elmenni. A lelkiismeretem nem engedett. Hálával tartozom ugyanis a színház vezetőinek, hogy kiadtak erre az „elúszott” szerepre.

Kinél kellett könyörögnie?

Senkinél. A film producere felhívta Ascher Tamást, akivel próbálni kezdtem volna. Nehéz körök voltak. Ascher nem adta könnyen magát. A végén aztán más darabot választott. Megértette, hogy nagyon fontos, megismételhetetlen dolog lenne az életemben olyan emberekkel dolgozni, mint Tim Roth vagy Peter O’Toole. Általa aztán az igazgatóm, Zsámbéki Gábor is kiadott. Tehát, ha most elkezdeném verni az asztalt, hogy nagy szerepeket akarok játszani, mert most jött el ennek az ideje, akkor ők teljes joggal azt mondhatnák: „Mi megadtuk, neked viszont nem kellett, elkéredzkedtél filmezni.” Szerencsétlen helyzet volt ez. Nem is akarok beszélni róla.

Mi lett volna az ominózus darab?

Egy görög mitológiai történet, amelyben az amazon felfalja az ellenség vezérét.

És az a nagyszabású koprodukciós film?

Spanyolország, inkvizíció, rejtélyes gyilkosságok a városban, elt?nt holttestek és egy zsidó származású nő, aki... de most már mindegy! Steven Rea lett volna a férjem.

Ehelyett lett aztán a „malmozás”.

Sokat futottam a Margit-szigeten és a hegyen, jókat beszélgettem, találkoztam emberekkel, akiknek adok a véleményére, Ascherral, Gothárral, Zsámbékival, Lukáts Andorral. Velük nagyon szeretek dolgozni, de munka közben nem tudok velük magánemberként három mondatot váltani.

Megnyugtatták?

Megéreztem, hogy továbbra is számolnak velem. Elmondták, hogy abból a szerepkörből, amelyet akaratom ellenére egészen sokáig űztem, egyértelműen kikerültem. Csehovra lefordítva: már nem vagyok Ánya, de még nem jutottam el Ranyevszkajáig. Egy rendező természetesen mindig aszerint választ darabot, ami őt érdekli benne, mert gondol valamit a témáról. Hogy aztán abban jut-e nekem feladat vagy sem, az más kérdés. Szerencsésnek igazából akkor érzem magam, ha olyan előadásban vehetek részt, amely a mához szól, és van valami plusz jelentése, sőt még játszani is lehet benne valamit. Ilyen darabból pedig nagyon kevés van. Imádott Törőcsik Marink mondta egyszer a főiskolán, hogy „Pályám során négyszer éreztem azt, hogy na, ez most megvolt!” Ehhez képest én mire verem a nyálamat? Ez valóban hosszú pálya, ezer dolog történhet még az életemben. Vannak gödrök, amelyeket át kell ugrani. A sült galambra én sem várhatok. Az nem fog a számba repülni. Nyilván lesznek ínségesebb idők is, amikor kell találni valamilyen pluszt, vagy el kell menni valahová vendégnek. Vagy keresni kell olyan darabot, amelyet a saját kedvére tanul meg az ember.

A Katona József Színház igazgatójáról azonban nem az a hír járja, hogy boldog, ha kapkodnak a színészei iránt.

Most már elenged. Sokkal nyitottabb és megértőbb, mint régen. Érzi, hogy kompromisszumot kell kötnie. Csak nehéz egyeztetni bennünket. Nyári produkciókra simán kienged. Én Rosalindát játszottam Keszthelyen, az Ahogy tetszikben. A Katonában, ismert okokból, ezt egy ideig nem fogják elővenni. Nálunk már Molnár Ferenc is necces, bár a színésznek jutalomjáték. Nálunk sokszor olyan darabok kerülnek műsorra, amelyek nem biztos, hogy megmaradnak az örökkévalóságnak. A Katonában megélt siker hatalmas élmény az embernek, az pedig elfeledteti a kevésbé jó szerepet, vagy a kudarcba fulladt kísérletet.

Előbb Törőcsik Marit említette, akivel Weöres Sándor Szent György és a sárkány című színművében került egy színpadra, és épp a Katonában.

Fél évig tanított a főiskolán...

Ezért is érdekel: milyen tapasztalatokat szerzett mellette?

A főiskolán rengeteget mesélt. Olyan volt nekünk, mint a mesebeli tyúkanyó. A Szent Györgyben a csoda ott született meg előttem. Mi, mint udvarhölgyek, kocsin toljuk be a színpadra. Előtte persze minden este elmondja: „Nincs kedvem, fáradt vagyok, beteg vagyok, vigyetek haza!” De ahogy játszani kezd, onnantól kezdve fantasztikus. Nem is tudom szavakba önteni. Ott van. Az a fajta személyiség, akinek a maga harminc kilójával olyan súlya van, hogy az leírhatatlan. Minden este hatalmas élmény figyelni őt, játszani vele, a közelében lenni. Ifjú kollégám, Nagy Ervin mondta egyszer, hogy vannak pillanatok, amikor mi, fiatal csajok nőként labdába sem rúgunk Mari mellett. Pipiskedhetünk, csinálhatunk bármit, ha ő ott van a színpadon, nem lehet másra figyelni. Én végig ott próbáltam mellette, mégsem tudtam tetten érni azt a pillanatot, amikor megszületett benne a szerep. Ez az ő csodálatos titka. Egyszer csak ott a figura és kész. Szegeden a III. Richárdban játszottunk együtt. Vele öltözködtem. Cocteau-ról, Pilinszkyről, Tarkovszkijról mesélt, én meg csak hallgattam, micsoda élet van mögötte. És persze azt gondoltam: vajon nekem lesz-e ilyen? Ha ennyi idős koromban egy fiatal fruskával öltözöm majd, el tudom-e mondani neki, hogy egyszer Tim Roth-tal dolgoztam?

Majd mesél neki a Boldog születésnapot!-ról.

Szeretem ezt a filmet. Nem sok forgatókönyvből éreztem ilyenfajta természetességet. Pik-pak elolvastam, és borzasztóan tetszett. Az én figurámnak az volt a meghatározása, hogy „megjelenik egy alacsony, törékeny, légyszerű lány, hatalmas napszemüvegben”.

Stimmel. Ez Ónodi Eszter. Csak éppen tízévesen.

De ettől azonnal függetlenítettem magam. És attól a perctől fogva, ahogy elkezdtük a forgatást, még az égiek is szerették a filmet. Az eső is pont akkor állt el, amikor el kellett állnia. Én az összes filmemet vállalom, és majdnem mindegyiket boldogan és büszkén, de nem mindegyikre vennék jegyet. De a Boldog születésnapot!-ra igen. Még akkor is megnézném, ha nem én játszanám benne a főszerepet.

Most újabb szerepekre készül a Katonában, tehát visszaállt a rend az életében. „Malmozik” még?

Elkezdtem olaszul tanulni. Csak úgy ragad rám! A futás maradt. Továbbra is nyomom a kilométereket. De hogy kergetném magam el#tt az életet... azt nem! Nálam a kalandot a színpad adja meg.