Akinek az Isten ad szárnyat

BODNÁR GYULA

Ugyanakkor túlságosan személyes sem akarok lenni, félrevezethetne, másrészt nem vagyunk kettesben, hiszen tudod, illetve ha még nem mondtam volna ki így kerek perec, szeretlek. Persze, nehogy valaki félreértse, szeretlek, mint József Attilát, Vladimír Holant, Carl Sandburgot szeretem. Ettől függetlenül, amikor bekapcsoltam a számítógépet, hogy nekilássak e köszöntőféle elkészítésének vagy legalább az elindításának, mert aztán az írás általában megírja magát, csak vigyázni kell, mint nyájra, nehogy szétszéledjen, Marica megjegyezte, látván a monitoron sokáig üresen a fehér lapot: – Nehéz elkezdened, ugye? Kezdd úgy, hogy mostanában Kulcsár Ferivel fekszel, Kulcsár Ferivel kelsz. – Valami igazság volt ebben a félig tréfás, félig komoly tanácsban, mindenesetre vonzódásom a költészetedhez idestova negyven éve tart. És nem azért, mert Dobos Lászlóhoz, Kulcsár Tiborhoz, Török Elemérhez, Tolvaj Bertalanhoz, Szűcs Bélához, Kövesdi Jánoshoz, Fazekas Jóskához, a fotós Tóthpál Gyulához hasonlóan a földim vagy, bodrogközi, sőt a sík tájon csupán két cipónyi domb és az Erős – melynek erdejében, „az erdő sűrű mélyén” megölték Ábelt – választja el szülővárosomat, Királyhelmecet szülőfaludtól, Szentestől, meg a ti szentesi dombocskátok, ahol, mint a Bálám szamarának Első meséjében írod: „A Koponyák hegyén / született R. C., október havában. A Hegy lábánál /javában szüretelték a mézédes szőlőt, s kissé odább / Zetorok pöfögtek, Sztalinyecek morogtak – / mély barázdát szántott az eke.” De még csak nem is a közös szülőföld, nem az első közös otthonunk verseidben, a bodrogközi monda- és hitvilágban fogant meséidben meg-megjelenő ismerős tárgyi és természeti környezet, nem is falutok bolondja, a Helmecen szintén fel-felbukkanó s így ugyancsak közös ismerősünk, a Bálámban is megénekelt Smiderczky Józsi miatt lettél, vagy s leszel legkedvesebb szlovákiai magyar költőm. S végképp nem azért, mert te is a Csallóközben telepedtél le, és így hosszú éveken át egy buszban ingáztunk Dunaszerdahely, Nagymegyer és munkahelyünk, Pozsony között.

Hanem hangodnak, verseid hangszerelésének köszönhetőn. Már az első önálló köteted, az 1972-ben megjelent Napkitörések, majd az 1993-ban kiadott hetedik verseskönyved, a Mindig lecsupaszított versei, a kétsorosak is telve érzelmekkel, amelyek természetesen nem csapnak át érzelgősségbe, hanem az opusok gondolatiságával egyetemben elemelnek a hétköznapoktól, felemelnek, mintha ünnep volna. Hát még amikor azokat a köteteidet veszem kézbe, az Édennek neveztem címűt, a Krónikatöredéket, A felkiáltójeles embert, melyekben szavaid bőséges forrásából, lelked mélyéről szimfóniaként áradnak, hömpölyögnek verseid, köztük számos romantikus zeneműként muzsikálva. Ezeket székesegyházban kellene mondani, nem is mondani, szavalni, ahogy Dylan Thomas szavalta az övéit, hogy beleremegett a lélek, s a katedrális falai. A pályatárs Tóth László szavai jutnak itt eszembe, aki nemzedékének, a magyarországiakat is beleértve, azon tagjai közé sorolja Kulcsár Ferencet, akik már a pályájuk elején a legszélesebb regiszteren képesek megszólalni. S ha már Tóth László, akkor még egy gondolat az alighanem leghitelesebb tanútól, hiszen Varga Imrével hármasban mintegy triumvirátust alkottak a „kilencek”, vagy ha úgy tetszik, az „egyszemű éjszakások” indulásának éveiben: „Nemcsak az izmusok és az avantgárd poétikák szele érinti meg őt (mármint Ferenc barátunkat – a szerző megj.), hanem magukba rántják a legkülönfélébb filozófiák és mitológiák, feltárulnak előtte a magyar nyelv és műveltség legmélyebb rétegei, misztikusok és misztikák bűvkörébe kerül, s már ekkor felsejlenek, bár még nem látszanak teljes egyértelműségükben istenhitének, vallásosságának legelső jelei.” Melyek viszont, tegyem hozzá már én, később fölerősödnek, egyre gyakrabban jelennek meg, s a lét és létezés problematikáját, a spirituális világot különböző szempontokból megközelítő-faggató Imádságok című esszékötetében is központi szerepet játszó Isten alakjában mind erősebben formálják Kulcsár Ferenc költészetét. De az irányán nem változtatnak: „Eljutni az élet pereméről az élet szívébe, vagyis a szeretetlenségből a szeretetbe, a hűtlenségből a hűségbe” – ahogy Feri barátunk nyilatkozta 2005-ben egy interjúban a költészetének életrajzi elemekkel átszőtt szintézisét jelentő Bálám szamarának megjelenésekor. Azonban elmondhatta volna ugyanezt az ars poeticaként is felfogható költői szándékot már pályája elején, illetve el is mondta, ha más szavakkal is, gyermeket idéző arccal és gyermeki lélekkel egy olyan korban, amikor internacionalista tankok árasztották el az országot, Párizsban a fogyasztói társadalom ellen és az egyetemi oktatás reformjáért lázadtak a diákok, először tette lábát ember a Holdra, Jimmy Hendrixék Woodstockban zenélték és hirdették a szabadságot, szabad szerelmet, békét, virágot, s együtt volt még a Beatles, ám mire szétesett az együttes, nálunk már zajlott a konszolidáció, az ideológia újfent kinyújtotta csápjait az irodalom tartományaiba is. De már nem volt olyan könnyű dolga, mint hatvannyolc előtt.

Feri barátom, te ekkor már nyugaton voltál, s ott mind a kilencek, persze, a vasfüggönyön még innen, én meg még keleten hatvankilenc őszéig, s mert az én érzéseimet, gondolataimat írtátok nehezen tápászkodó irodalmunkban újnak számító versnyelven, új formakultúrát teremtve – vártam hát az Irodalmi Szemle újabb és újabb számát verseitekkel, verseiddel. Ma is emlékszem az egyikre, tőled, valahogy így hangzott: „Havazzatok templomok, Misézzetek asszonyok. Esetleg, ha fekete dallamra hullhat a hó.” Ebben a kötetbe soha be nem válogatott versedben az ötvenes évek falvai, feketébe öltözött, fejkendős idős asszonyok jelentek meg előttem, ahogy ballagnak a templom felé hóesésben, hatalmas csend, csak a harang szól, esetleg az orgona hangja hallatszik. A kép mögött, mely naiv festő műve is lehetne vagy a mi szegény Dúdor Pistánké vagy éppen Korniss Péter fotója a Múlt időből, súlyosan hömpölyög az élet. Mintha valóban, Ferenc, ahogy írod a Bálám Augenblick im Juni című darabjában: „idelent minden csak jelkép volna és álom.” Ez idő tájt, tehát a hatvanas évek végén, királyhelmeci tanítóm, igazgatóm az alapiskolában, korán eltávozott apám barátja, verskezdeményeim első bírálója, Tolvaj Bertalan révén Illyés Gyula „dőlt vitorláján” próbáltalak utolérni benneteket – Toldiként sóhajtva: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, / Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” –, aztán már Nyitrán lapátoltam képzeletbeli hajótok képzeletbeli farvizén, el is követtem néhány verset, eljutva a publikálásukig, végül lemaradtam, pontosabban maradtam szurkolótok, belátva, hogy legfeljebb újságíró lehet belőlem, költő csak abból, ki „Szentesből való”, ám vigyázat, csak úgy, ha hozzá tud írni olyasmit, hogy: „Mennyből az angyal. Égből a hó” – mely gyöngyszem egyébiránt a 2006-ben megjelent Gyöngyök és göröngyök című apró, aforisztikus rövidségű versremekeidet tartalmazza. Amelyekre és a többi százra, ezerre ma már senki sem mondaná, hogy érthetetlenek, mint mondták számomra érthetetlenül indulásotok idején még a nyitrai pedagógiai főiskolán is hallgatótársaim. És általában is akkoriban, a szlovákiai magyar irodalom berkein belül és kívül, amikor a vers még szélesebb körben keltett érdeklődést tájainkon. Szegény Szalatnai Rezső odáig ment egyik cikkében, hogy a következőket írta: „Ifjú költőink és költő önjelöltjeink tudatosan lemondanak arról, hogy folytassák a magyar lírát, s szervesen illeszkedjenek bele költőink szerepkörébe. Nem óhajtanak érthető szépségeket közölni, nem óhajtanak életünkről szólni, nem érdekli őket a magyar táj, még kevésbé a magyar múlt.” Annyiszor leírták már, de én sem hagyhatom ki, különösen nem ma, hogy te akkor, Ferenc, Nyílt levél Szalatnai Rezsőhöz című híres versedben válaszoltál a kedves jó öregnek, így szólítottad, elmondván többek között, hogy tükörtelen üres szobában dolgozol, s értetlen gesztusokkal véded, őrzöd az Édent – „majdnem meztelen majdnem meztelen”.

Ha a jó öreg ott fent az égi mezőkön is követte és követi pályátokat, munkásságotokat, Ferenc, akkor alighanem régen megbánta már, hogy olyan csúnyákat írt, még ha őszintén is, s visszavonta elsietett vádjait, talán meg is követett benneteket. Az a hatalmas érték- és mértékteremtő, a gyermekekre és kamaszokra is gondoló költői, írói, lap- és könyvszerkesztői termés, melyet te is letettél négy évtizede folyamatosan dolgozva csendes bodrogközi csallóköziként, illetve nem is tudom, csallóközi bodrogköziként, ha ez egyáltalán fontos, honi magyar nemzeti közösségünk és az egyetemes magyar kultúra asztalára és természetesen a szépség asztalára – Nyílt leveledet is kiteljesítő méltó válasz a kedves jó öregnek és minden egykori kétkedőnek. Köszönet érte. S mert költő vagy, Szentesből való, de emberből is vagy, ezért félre az álszenteskedéssel, és hadd mondjam, bizony, eddigi életművedet nemcsak azok köszönhetnék meg, akik díjakat osztanak. De lehet, számodra mégis fontosabb ennél a vers, melyet ha gyermekként fogunk fel, és a gyermeket Isten álláspontjaként, akkor Carl Sandburgot parafrazálva, az életnek folytatódnia kell. Az életnek kell folytatódnia. Kívánom neked Ferenc, hogy így legyen, miután te is beléptél immáron a hetedik X-be.

(Elhangzott a költő 60. születésnapja alkalmából – a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által – rendezett ünnepségen, október 15-én Dunaszerdahelyen, a Budapest Kávéházban.)