Akinek a magyar a világnyelve...

Míg Bécsről, Prágáról szinte egymás szájából vettük a hozzájuk fűződő reminiszcenciákat és jelzőket, addig néhány más közép- és kelet-európai főváros esetében nemcsak én bizonytalanodtam el, ismerősöm is többé-kevésbé eredménytelenül próbált francia képzeteket felidézni róluk.

– És Budapest? Milyen elképzelés társul nálatok Budapesthez, Magyarországhoz? – kérdeztem.

Gondolkozás nélkül válaszolt:– Kétségtelenül és régóta a bátorságé és erőé. De tapasztalatom szerint nem csak nálunk – fűzte hozzá –, Kínában például még inkább. S elmesélte tapasztalatát. A francia határ közelében fekvő városkának, ahol lakik, kínai a plébánosa. Még az ún. kulturális forradalom idején hagyta el hazáját, és Belgiumban végezte el a teológiát. Amikor ismerősöm bemutatta neki a vejét, majd később megjegyezte róla, hogy magyar származású, a plébános e megjegyzés hallatára újból és mély meghajlással üdvözölte a vőt, mondván, a régi kínai hagyomány úgy tartja, hogy a magyarok vitéz harcosok, ezért külön tisztelet jár ki nekik.

Egy másik távol-keleti országban, Japánban nem az ősi magyar vitézség emlékei, hanem a japán nyelv európai rokonának mondott magyar nyelvvel és a magyar irodalommal való kapcsolatkeresés vágya indított el mintegy harminc évvel ezelőtt egy fiatal japán lányt olyan úttörő munkára, s ennek során olyan japán tulajdonságok kibontakoztatására, amelyekért – ha helyet adunk a harci virtusok mellett másféle erények kultiválásának is – kijár neki, azt hiszem, legalábbis a baráti figyelem és számontartás gesztusa.

Ivaszaki Ecuko – így hívják az egykori fiatal japán lányt (ugyanabban a sorrendben, ahogy magyarul írjuk a neveket: az első a vezetékneve, a második a keresztneve) – ma már egyszemélyes intézménye a felkelő nap országában a magyar nyelvnek és irodalomnak. S ami ugyancsak figyelemre méltó: a magyar a világnyelve lett.

A kezdetek

Ecuko középiskolás korában, egy tanáránál látott először egy német kiadású magyar nyelvkönyvet. Ugyanez a tanára levelezésben állt egy jugoszláv fordítóval, aki japán novellákat fordított. A fiatal lánynak igen megtetszett a távoli országok közötti kapcsolattartásnak ez az irodalmi formája, s mert valakitől azt hallotta, hogy a magyar olyan nyelv, amely rokonságban áll a japánnal, meg akarta ismerni és elkezdte könyvből tanulni. Aztán a tokiói egyetem elvégzése után, ahol általános nyelvészetet hallgatott, megpályázott és meg is nyert egy magyarországi ösztöndíjat. Ez 1968-ban volt. Ecuko két évre a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója lett, szakdolgozatot írt a magyar nyelv szórendjéről, s budapesti tanulmányai után már lefordította japánra a magyar ifjúsági irodalom egyik alapkönyvét, Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényét.

Én 1969 nyarán, a debreceni Nyári Egyetemen találkoztam vele. Ecuko a vakáció alatt ezen a külföldiek számára rendezett nyelvi és irodalmi tanfolyamon folytatta a tanulást. A mosolygó, de tartózkodó, csöndes japán lány semmit sem tett azért, hogy magára vonja a figyelmet, mégis a szeminárium kedvencévé vált. Jó légköre volt: környezetében mindig azt a benyomást keltette, hogy amit épp hallgat, amivel épp foglalkozik, az belső örömöt, megelégedést okoz neki. Mintha csak megtestesítette volna, amit keresztnevében hordoz: „ecu” japánul örömöt jelent (a hozzá ragasztott -ko a gyermek megjelölésére szolgál).

Azután személyesen csak jó húsz év múltán találkoztunk újra. De írásban folyamatosan tartottuk, tartjuk máig egymással a kapcsolatot. Magyarul. Ecuko leveleiben sem bőbeszédű, áradozó. Terveiről, vágyairól igen ritkán és visszafogottan ír, rendszerint csak a már véghezvitt munkáról számol be, azokról is röviden, tényszerűen.

Szorgalom, szívósság, szerénység

1971 elején tért vissza hazájába. Arra természetesen nem számíthatott, hogy megélhet otthon a magyar nyelv és irodalom szeretetéből. A legelső években csak alkalmi fordítások, tolmácsolások adódtak magyar nyelvtudása érvényesítésére. Egy ideig fordító a tokiói magyar követségen. Szeretne a könyvkiadás közelébe kerülni, noha, mint első levelei egyikében írja, Japánban könyvkiadóba nőnek nehéz bejutni. 1973-ban mégis sikerül alkalmazást nyernie egy kisebb, ifjúsági ismeretterjesztő művek kiadására specializált kiadóba.

A magyar irodalom fordítása, amit Budapesten kezdett meg, szívügye marad, tekintet nélkül a publikálás lehetőségének bizonytalanságára. Szabad idejében egyre keresi és fordítja az olyan kedvére való magyar műveket, amelyekkel, úgy véli, honfitársai érdeklődését is felkelthetné a magyar irodalom iránt. Többnyire megrendelés nélkül dolgozik, pusztán reménykedve abban, hogy egyszer majd meg is jelennek fordításai. Lefordítja Fekete István Tüskevár című művét, Janikovszky Éva Málnaszörp és szalmaszál című gyermekkönyvét, Konrád György A látogató című regényét. Ez utóbbi például csak hat évvel elkészülte után, 1982-ben jelenik meg.

A ’70-es évek végén szabadúszó lesz. Ekkor már rakosgatja össze a pénzt egy saját kis kiadó alapítására. 1979-ben létrehozza minikiadóját, felvesz egy munkatársat, és ettől kezdve évente három-négy, női témákkal foglalkozó gyűjteményes kötetet ad ki. Ezzel egy időben nagyobb tér nyílik magyar nyelvtudása gyakorlati alkalmazására is. Nemcsak a világ figyel már oda Japán műszaki fejlődésére, az elektronikában és más ágazatokban elért meglepő eredményeire, a kis ázsiai szigetország is erőteljesen nyit a világ felé. S nem csupán műszaki, hanem társadalomtudományi és kulturális téren is. Magyar viszonylatban először Kodály Zoltánnak az ifjúság ének- és zenei oktatására kidolgozott módszere kelt Ecuko hazájában élénk érdeklődést, s őt kérik fel egy ezzel foglalkozó munka lefordítására. Majd egy oszakai japán orvos a magyar Pető András gyermekpedagógiai módszerét szeretné odahaza alkalmazni, és a Konduktív pedagógia című vaskos szakkönyvet is Ecuko ülteti át japánra.

Különböző foglalkozású és korú honfitársai: kutatók, üzletemberek, történészek, utazók kívánnak magyarul tanulni. Ecuko 1980-ban már nyelvtanfolyamot vezet, és tanítványai száma egyre nő: a ’80-as évek közepére három csoportban, 1990-ben pedig már nyolc csoportban tanít. A ’80-as évektől kezdve szinte minden perce be van táblázva. Nappal a kiadójában dolgozik, este a magyar nyelvet tanítja, a hétvégeket a magyar irodalomnak szenteli.

„Örkényt olvasom, nagyon érdekel” – írja 1986 elején. S a ’90-es évek elejére lefordítja a Macskajáték és a Rózsakiállítás című Örkény-műveket. Egy kiadó megrendelésére Ráth-Végh István A könyv komédiája című munkáját ülteti át japánra. Majd Karinthy Frigyes novelláiban mélyed el, és 1990-ben nekiáll fordításuknak. Még a ’80-as évek derekán egy Japánban élő magyar barátnőjével közösen magyar nyelvkönyvet ír kezdők számára, és 1500 magyar alapszó címmel szótárt állít össze.

A magyar irodalmat beviszi nyelvtanfolyamaiba is. haladó tanítványaival éveken át magyar novellákat olvas, elemez, fordít. A több mint húsz, klasszikus és kortárs magyar író kisprózájából válogatott anyag aztán két kötetre osztva, 1985-ben és 1990-ben megjelenik, Ecuko műfordításában és jegyzeteivel, kétnyelvű kiadásban – tehát nyelvtanulásra és irodalmi tájékozódásra egyaránt alkalmas formában – egy nagy japán kiadó idegen nyelvű sorozatába

Magyarországra tanulmányai után először hét év múltán, 1977-ben látogat el újra. Később 4-5 évenként egyszer. Valahányszor alkalom adódik, hogy tolmácsolással előteremthesse az útiköltség legalább egy részét. Neve már ismert a japán–magyar kulturális kapcsolatok világában, amikor 1984 tavaszán, az első budapesti Japán Fesztivál irodalmi szaktárgyalásaira szóló meghívásnak is csak úgy tud eleget tenni, hogy tolmácsként is működik a rendezvényen.

„A kiadói munkám elég pénzt költő” – önkéntelenül ilyen bájos megszemélyesítéssel mutat rá pénztelensége okozójára. A kérdésre, miért nem hagyja hát abba a minikiadó költséges működtetését, egyszerű a válasz: mert örömét leli a kiadói munkában. Ugyanúgy, mint másik szenvedélyében: a magyar irodalom fordításában. Egy következő híradása arról szól, hogy ’94 áprilisától egy tokiói egyetemen tanítja a magyart, és ’95 áprilisától még egy további egyetemen is.

Magyar (és európai) nők, japán szemmel

Ha kezembe veszem japán barátnőm női tematikájú kiadványainak valamelyikét, a rajzos japán betűkkel teleszedett lapok grafikai szépségén kívül, sajnos, nem mondanak nekem semmit. Azt ugyan tudom, hogy e kötetek többek közt a házasság, abortusz, válás, asszonyélet, anya és lánya kapcsolat, a harmincéves nő és a kamaszkor problémáival foglalkoznak. S abból, hogy a legtöbb kiadást (hármat, ill. hetet) az utóbbi két téma érte meg, némi következtetést is vonhatok le arra vonatkozóan, melyek ma Japánban a felvetett problémák közül az emberileg-társadalmilag legérzékenyebbek. A lényeget azonban, azt, hogy milyen módon tárgyaltatnak ezek a témakörök barátnőm kiadványaiban, nem tudván japánul, mégsem ismerhetem meg.

Pedig szeretném megismerni. Már azért is, mert feltételezem, hogy az írások némelyikébe talán közvetve beépült valami azokból a tanulságokból is, amiket Ecuko magyarországi élményeiből és észrevételeiből, az ott létrejött kapcsolatai alapján a magyar (és európai) nők életstílusából és magatartásából szűrt le. A túl személyes vagy közvetlen megnyilatkozásokkal – merő szerénységből és udvariasságból – mindig olyannyira csínján bánó japán barátnőm ugyanis épp akkortájt, amikor a saját kiadó létrehozása és női kötetek megjelentetésének terve már javában érlelődött benne – mintegy hat-hét évvel hazatérte után – váratlanul ilyen vallomással lepett meg: „Magyarországon sokakkal megismerkedtem és sokat láttam. De mi hatott rám a legjobban? Talán a gyönyörű nők, akik férfiak mellett (férfiaktól függetlenül) dolgoznak, és mégis nagyon nőiesek (jó értelemben) és kedvesek. Az én képzeletemben vagy eddigi itthoni tapasztalataimból a nők, akik dolgoznak, nagyon harciasak vagy nem szimpatikusak. Szóval... barátnőim, akiket Magyarországon szereztem, a modelljeim lettek.”

Úgy vélem, érdemes elgondolkozni Ecuko észlelésein: valóban sikerült volna a magyar (és európai) nőknek az elmúlt évtizedek sodrásában is megőrizniük a nőiességüket?

Ha nyitottság találkozik nyitottsággal

Ami a japán–magyar nyelvi rokonságot – Ecuko hajdani útnak indító motivációinak egyikét – illeti, távolról sincs szó valami olyan hasonlóságról vagy közelségről, amely megkönnyítené egymás nyelvének elsajátítását. A rokon vagy hasonló vonások mindössze néhány ősi nyelvtani és hangtani jellegzetességre korlátozódnak. Pl. a japán is, akárcsak a magyar (és a többi finnugor nyelv meg a török nyelvek) agglutinál, azaz a szó tövéhez ragasztja a ragokat és a képzőket; további közös vonás a magánhangzó-harmónia, a mássalhangzó-torlódás kerülése, feloldása. Nem a nyelvi rokonságnak van tehát szerepe abban, amiről történetünk szól, hanem valami másnak: a nyitottságnak és a kapcsolatkeresésnek – a fejlődés, az anyagi és szellemi kultúraáramlás ezen alapvető tényezőinek.

Ha nyitottság, érdeklődés hasonlóval találkozik – mint ebben a történetben –, akkor egyébként a mégoly távoli nyelv sem lehet akadálya az emberek és a népek közötti közeledésnek, egymás megértésének, megismerésének. S akkor akár egy kis lélekszámú nép nyelve is „előreléphet” egyfajta világnyelvvé. Mint a magyar nyelv Ivaszaki Ecuko pályafutásában és életében.

Amikor Ecuko 1990-ben a II. Japán Fesztiválra érkezett Budapestre, egy kis körutazást is tett Európában: felkereste azokat a különböző nemzetiségű, különböző országokban élő barátnőit, akikkel annak idején Magyarországon ismerkedett meg, s akikkel azóta is magyar nyelven tartotta a kapcsolatot. Először Páduába ment olasz barátnőjéhez (ahol nemcsak barátnőjével, hanem annak lengyel férjével is magyarul értekezhetett), azután hozzám jött Pozsonyba, majd Nyugat-Európába utazott francia és holland barátnőihez. De van Ecukónak magyar kapcsolata Ausztráliában is. S amikor először kelt útra az ázsiai kontinensen, akkor is a magyarral ment – Hongkongba.

Utószó a még 1995-ben készült portréhoz

Ma már Ecuko minden idejét a magyar irodalom fordításának és a magyar nyelv tanításának szenteli. Minikiadója vezetését átadta egy fiatalabb munkatársának, s maga csak tanácsadóként vesz részt a munkában.

2000 áprilisában a Magyar Köztársaság elnöke Ivaszaki Ecukónak a magyar–japán kulturális kapcsolatok ápolása terén hosszú időn át kifejtett tevékenységéért a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta.

2002. október 10-én, amikor világgá röppent a magyar író, Kertész Imre Nobel-díjának híre, Ecuko épp egész nap yokosukai otthonától távol a fővárosban, Tokióban tanított. Hazatérve 332 levelet talált az elektronikus postájában: japán újságok, kiadók, intézetek kérték, közölje, mit tud Kertész Imréről és művéről. S legutóbbi ittlétekor, tavaly nyáron, már magával hozta Kertész Imre Sorstalanság című regényének az általa elkészített japán fordítását.