Akiért a kakas szól...

B. MÁNYA ÁGNES

Baráth Katalin hőse, a talpraesett egykori boltoskisasszony és zsurnálhölgy, Dávid Veron a sorozat első három részében nyomozott már hazai terepen, a bácskai Ókanizsán, de messzi, idegen vizekre is kievezett, nevezetesen a Balatonra és az Adriára. Inkább az ízlésem szerint való lett volna, ha ezt a hagyományt folytatva az 1914 fullasztó júliusában kezdődő legújabb kötetben – mondjuk – az egy hónappal azelőtt történt szarajevói merénylet szemtanújaként eredményesen segít a gyilkosság körülményeinek felgöngyölítésében, és ez ügyben vizitál még az agg császár és király hofburgi csillogó rezidenciáján is.

Baráth Katalin A fekete zongora, A türkizkék hegedű és A borostyán hárfa utáni negyedik Dávid Veron-sztoriban, Az arany cimbalomban azonban nem használja ki ezt a kézenfekvő, bár – lássuk be – olcsó és a kortárs történelmi krimikre oly jellemző megoldást. Megtudjuk ugyan, hogy a meggyilkolt trónörököspárt már eltemették, a Monarchia belgrádi nagykövete pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy Szerbia válaszoljon az ultimátumra, ám a szerző innentől a háborút megelőző napok történéseit szinte csak kulisszaszintre süllyeszti, és merész elhatározással valami teljesen másba fog: 1914 kétszeresen is forró júliusából egyenesen 1868 csontfagyasztó decemberébe viszi az olvasót.

A könyvajánlót, ismertetőt írók örökös dilemmája – különösen, ha krimiről van szó, mint ebben az esetben –, miként és mennyit adagoljanak a történetből ahhoz, hogy felkeltsék ugyan a majdani olvasó érdeklődését, de ne leplezzenek le olyan titkokat, amelyek miatt aztán csökken a könyv „élvezeti értéke”. Nézzük tehát: Dávid Veron már mint férjes asszony, Remete Pistáné figurál a regényben, ő maga mutatkozik be így, igaz, vészhelyzetben. Az öntudatos és büszke Veronból ugyanis csak erős sokkhatás alatt bukhatott elő olyan névvariáns, amely őt, a hites feleséget az ura függelékeként mutatja be. A lány – pardon: férjes asszony – ezúttal nem mozoghat, kószálhat szabadon, kétszeresen is rab. No nem a férjéé: a mérnökember Remete Pista jól ismeri a felesége lobbanékony természetét, nem is próbálja őt betörni, és még akkor sem nyugtalankodik olyan nagyon, amikor asszonya (akivel reggel egy látszólag csekélységnek tűnő dolog miatt összeszólalkoztak) estére sem ér haza. A lány távolmaradásának viszont nyomós oka van: Veron egy valódi haramia karmai közé kerül, és ezúttal nem az események aktív alakítójaként, hanem inkább – a szó szoros értelmében – elszenvedőjeként van jelen. Bár Veront a lélekjelenléte most sem hagyja el, a történéseket szépen, lassan kibontó szerzőnek köszönhetően az olvasó szinte a könyv utolsó lapjáig agyonaggódhatja magát miatta. Merthogy Veron már nem a régi: az esze ugyan vág, mint a beretva, de a fiatalasszony rendkívül nehezen mozog, megváltozott testének rabja… de csitt!

Az aktív nyomozás ezúttal a férfiakra – a férjre, Remete Pistára, Veron öccsére, Jóskára és apjára, az öreg Dávid Szilveszterre – hárul, a kutakodást helyenként önkéntelenül bár, de nehezíti és nem segíti Ókanizsa város rendőrfőkapitánya, Dujmovics Lázó. Az ügy, amelybe Veron ezúttal belekeveredett, valóban bonyolult: itt jönnek, illetve nyargalnak be a képbe a betyárok, élükön azzal, amelyik ö-ző nyelvjárásban beszél, és Móricz Zsigmondnál a lovát ugratja…

A könyvben az idősíkokat váltakoztatva bontakozik ki a történet, így ér össze a környéken negyven évvel azelőtt történt véres betyártámadások emléke az 1914-es esztendőbeli titokzatos és hátborzongató eseményekkel. A régi és az új világ közötti kapcsolat megértéséhez kell alámerülnie a múltba Veron nyomozásra kényszerült családtagjainak, különösen az apjának, akit mindenki csak becsületes parasztgazdának ismer. Az ügy felderítése gyorsabban haladhatna és talán kevesebb hulla maradna, ha a női megérzés, furfang és logika büszke birtokosa, Veron is segíthetné a nyomozást, de hát ez technikailag lehetetlen.

A betyárvilág megidézése a maga babonáival, az ostort és a vasvillát egyaránt jól forgató valós és kitalált alakjaival jó ötletnek bizonyult. Két betyárvezér, tudjuk, nem fér meg egy csárdában: az (esetleges) árulás miatti örökös vádaskodás és az ebből fakadó feszültség a két bandavezér és embereik között végig ott van a levegőben. Az össze-összeakadó szempárok és bajszok, az elfojtott nyers indulatok csak tovább korbácsolják az olvasó kedélyét is. És mire a csárdás Bogár Laji kakasa harmadszor szól, már meg is van a baj.

Az olvasók továbbra is tobzódhatnak a régi és új szereplők külsejének aprólékos leírásában (kinek merrefelé kunkorodik a haja, milyen színű a borostája és mennyire átható a tekintete), jól működnek a karakterek, sőt Veron érzéseiről, a fejében motoszkáló gondolatokról is többet tudhatunk meg, mint eddig bármikor. Ráadásul a regény szerzőjéről is kiderül valami új: nevezetesen az, hogy abszolút tehetsége van a természetleíráshoz. Baráth Katalin a rekkenő nyári forróságot vagy a közelgő vihart annyira változatosan és érzékletesen írja le több alkalommal is, hogy ha Petőfi Sándorunk olvasná, rögvest olyan sárgára vál(ta)na az irigységtől, mint a vándorszínész Megyeri kabátja.

A rafinált rejtély megold(ód)ása ezúttal is elmagyaráztatik, nem direkt módon persze. A különböző indíttatású, de időközben szövetségbe kovácsolódott szereplők egy közös beszélgetés, ünneplés alkalmával fellebbentik a fátylat az addig homályban maradt részletekről is. (Utólag rá is csodálkoztam, mennyi elhintett utalás, jel kerülte el a figyelmemet.)

Az Ady-versből vett fekete zongora, pontosabban maga a költemény szinte végig jelen volt az első Dávid Veron-történetben. A következő könyvek címadó hangszerei sem voltak „valódi”, megszólaltatható zeneszerszámok. A negyedik krimi arany cimbalma azonban már „hús-vér” hangszer, igaz, csak egyszer halljuk: a háborús propagandát szolgáló cigányzenekar cimbalmosa, miközben a jobb kezével a húrokon játszik, baljában egy kolbásszal a taktust vezényli a zentai főtéren összegyűlt tömegnek.

Hogy lesz-e ötödik, a címében valamilyen hangszert felvonultató Dávid Veron-könyv, az szerintem csak rajtunk, olvasókon múlik. Mindenestre a szerző, Baráth Katalin a regény legeslegutolsó soraiban hagyott Veronnak és magának is lehetőséget a folytatásra – vagy inkább az újrakezdésre.

Baráth Katalin: Az arany cimbalom. Agave Könyvek, Budapest, 2014.