Aki nem keres, az sohasem talál...

MIKLÓSI PÉTER

A magyar állam által 2013 októberében kitüntetett négy szlovákiai tudós és közéleti személy közül ő a Magyar Arany Érdemkeresztet kapta. A díjátadásról szóló tudósítás szerint Pálinkás Tibor jelenleg, múzeumigazgatói teendői mellett, főként az ipolysági Őrhegyen egy négyezer éves bronzkori áldozóhely feltárását végzi. Viszont a riportert, már késő ősz lévén, a helyi premontrei kolostor metsző szélben is megtekinthető, napjainkra bizony roskataggá vált, patinás múltú falaihoz kalauzolja.

Dióhéjban mit illik megtudni erről az ódon építményről?

Hogy valószínűleg a 13. század első harmadában jöhetett létre a Hont-Pázmány nemzetség akaratából. Sajnos, a kolostor alapítólevele tudomásunk szerint még nem került elő. Első szerzetesei a még korábban létesült bozóki kolostorból jöttek. A tatárok hadjáratuk során a településsel és a rendházzal együtt vélhetően fölperzselték, mert IV. Béla király korában a kolostort újraalapították, majd a régészeti leletekből kiolvashatóan egészen 1552-ig folyamatosan gazdagodott. Az erődítése, véleményem szerint, fokozatosan, apróbb lépésekben történhetett, mígnem a 16. század közepén a török sereg martalékává vált. A lényegében ma is itt látható jezsuita birtokközpont a 17. század második felétől alakult ki. A bozóttalanítást követően 1997-ben megkezdett régészeti terepmunka több gótikus építkezési fázist, illetve barokk épületmaradványt is feltárt. Középkori sírok szintén előkerültek, de az apróleletek között kerámiaedényeket, kódexveretet, kályhacsempéket, evőeszközöket, pénzérméket, fegyvereket, ablakszemeket sikerült kiásni.

Itt, a novemberi széltől zörrenő lombot taposva, a régmúlt időket idéző „tetthely” hangulatához passzol az a szerb szólás, miszerint a történelem olyan bizonytalan, akár az időjárás – az egyetlen, ami biztos, az a jövő. Gyakorlott archeológusként mit válaszol erre?

Tény, hogy a történelmi tárgyú publikációkat, részben pedig az azokat megelőző kutatások jelentős hányadát számos tekintetben befolyásolhatta, befolyásolhatja a mindenkori aktuálpolitikai irányzat. Legyen szó a letűnt idők bármely szakaszáról. És ezt nem kimondottan csak a szocializmus időközére értem, hanem például a két világháború közötti történetírásra is. Ilyen szempontból van némi valóság az idézett szólásban; de éppen úgy igaz, hogy az objektivitáshoz közelítő történetírás csupán egy tekintélyes időtávlatból lehetséges. Ezért jó, hogy a régész munkája általában elfogulatlanabb, mint maga a történetkutatás. Bár a második világháború alatt és az azt megelőző időszakban – elsősorban a német régészpublikációk között – több olyan munkát is találni, amely az őskort meg a népvándorlás korát úgy próbálja beállítani, hogy már azok a népek is német vagy szláv gyökerűek; s ezzel bizonyítandó a modern nemzetek alá- vagy felsőrendűsége. Napjainkra azonban ezek az ősi történelmi korszakok már kevésbé nyújtanak lehetőséget a különböző „szakmai” degenerációkra.

Eszerint a régészet sem politikamentes tudomány?

Annak illenék lennie. A régészek között, szemben a történészekkel, talán nagyobb, legalább ötven százalékos az a kutatói hányad, amely kevésbé hagyja magát a különböző széljárásoktól befolyásolni.

Végül is mennyiben hajlítgatható, rosszabb esetben tudományosan mennyire ferdíthető az archeológia? Hiszen ha ráakadtam és kiástam, kiemeltem egy koponyát, az mégiscsak koponya marad...

Pusztán a koponya tényleg nem sok lehetőséget ad arra, hogy félremagyarázzák. De az már igen, ha azt a történelmi összefüggésekbe helyezzük. Ott már megvan a lehetősége annak, hogy az a szerencsétlen halálfej históriailag ne ott kössön ki, ahonnan a maga korában indult. Bár a csúsztatás veszélyes területe a régészetnek, mert a spekuláns archeológusokat az utókor többnyire lebuktatja, s így nevetségessé válhat az illető. Jobb hát tárgyilagosnak, objektívnek maradni.

Önnek mit jelent a múltkutatás?

Érdekel. Mindaz pedig fokozottan foglalkoztat, ami a szülővárosom környékén történt az őskorban meg a középkorban. Természetesen, engem sem hagynak hidegen a római kori vagy az egyiptomi ásatások, de mindig is élénkebben érdekeltek a hazai lelőhelyek, tágabb értelemben a Kárpát-medence régészete. Ebben a régióban azért is izgalmas kutatni, mert tájainkon történelmileg kevesebb az őskorból, az ókorból származó írásos emlék. A múlt megfejtéséhez itt különösen sok terepmunkára van szükség, s az így fellelt régészeti anyagból, annak összefüggéseiből lehetőleg tisztán a lehető legtöbbet kell kikövetkeztetni. Arról, hogy mi zajlott itt mondjuk a réz- vagy a bronzkorban, melyek voltak az akkori életforma legfőbb jellemzői.

Egy-egy ásatási terület kitűzése amolyan ködszurkálás? Szimat, hatodik érzék szükségeltetik?

Nem mondanám. Sokkal inkább kitartó elméleti kutatómunka és az adott kor megbízható életmódismerete segíti egy újonnan feltárandó régészeti munkaterület meghatározását. Ha például egy adott terrénumban középkori ásatási helyszínt keresek, akkor a térképen először megjelölöm azokat a pontokat, ahol 99 százalékban hiába kutatnék; illetve azokat a földrajzi-történelmi jellemzőket, amelyek a természetes életvitel lehetőségét kínálták az akkoriban élt embernek.

Eszerint a véletlennek úgymond semmi szerepe az archeológusok munkájában? Szinte eleve kitippelhető, hol ajánlatos leszúrni az ásót?

Bizonyos mértékben persze a mázlinak is jut szerep, fellengzősen ezt mondják megérzésnek... Mert azért nemcsak jellegzetes régészeti lelőhelyek léteznek, hanem akadnak például kincsleletek is. Az ilyen régészeti anyag annak idején úgy került a legkülönbözőbb rejtekhelyekre, hogy a szóban forgó tárgyakat valaki rövidebb-hosszabb időre el kívánta tüntetni a világ szeme elől, s amit így eldugott, végül ilyen-olyan okból ott is rekedt. Rábukkanni ilyesmire, hát ehhez kell a véletlen, a régészszerencse. Viszonylag gyakran előfordulnak még az építkezések megkezdésekor előkerülő váratlan lelőhelyek is. Ellentétben ez utóbbiakkal, Ipolyságon szándékos kutatás révén szereztünk tudomást egy Damasa nevű középkori majorságról, illetve az egyazon korból származó Olvár nevű faluról. Ezekre Bakács István történész Hont vármegye Mohács előtt című precíz és nyomra vezető adatai szerint derült fény. Kötetében a szerző szinte kézikönyvbe illő alapossággal közölt tényszerű utalásokat ahhoz, hogy valaki előbb-utóbb nekiláthasson e települések feltárásának. Bakács saját levéltári kutatásainak adatait egy térképben is összegezte, amelyen föltüntette e vidéknek mind a történelem során megszűnt, mind máig létező településeit. Egy ilyen kecsegtető helyzetben a régész kimegy a terepre, és az olvasottak alapján, meg hát egyéni sejtései szerint valóban „csak” leszúrja az ásót...

Ekkor mi hajtja inkább: a kíváncsiság vagy a kétkedés?

Alapvetően a kíváncsiság. Megelőző kutatásai nyomán jön az embernek egy ötlete, és szeretné bebizonyítani, hogy ez a gondolata reális.

Ám ha rájön, hogy mégsem? Akkor módfelett szomorú?

Nyilván van az illetőben bizonyos fokú csalódottság. Bár néha az sem, mert ez a kudarc általában azt jelenti, hogy másutt mégiscsak ott van, ott lesz valahol a remélt régészeti lelőhely, amelyet meggyőződéssel keres. Egy ilyen szakmai tévedés a következő intellektuális játékra ad lehetőséget.

Előfordul olyasmi is, hogy a régész kedveszegetten rálegyint? Hogy föladja?

Nem. Ilyenkor általában az a gyakorlat, hogy később ismét visszatér ugyanoda, miután tovább gondolkodott, az előkészítő kutatásaiban még jobban és körültekintőbben elmélyült.

Amiképpen az igazság sem csupán fekete meg fehér. Legalábbis az életben. Hát a régészetben?

Jelenünkben, tapasztalataimból kiindulva, a középkori régészet tárgykörében lehetséges a leghitelesebben az objektív igazság közelébe jutni. Ezt a történelmi korszakot vizsgálva többnyire már jól szembesíthető a terepen kiásott lelet mindannak időközi egybeesésével, ami e témával összefüggő levéltári iratanyagokban is található. Nálunk az őskori és a népvándorlás kori lelőhelyek kapcsán viszont nincs lehetőség iratanyagok tanulmányozására. Tájainkon abban az időszakban még nemigen írtak, a régész így kénytelen teljes mértékben a terepen feltárt helyzetre épülő, illetve az archeológus elődök által már felhalmozott tudásanyagra és a saját logikájára hagyatkozni.

A régészt foglalkoztató kérdések vagy a később körvonalazódó válaszok a fontosabbak?

Ha választani kell, akkor talán a kérdés az, ami lényegesebb. Az hajtja az embert afelé, hogy dolgozzon, hogy gondolkodjon. És akkor előreláthatólag a válaszok is kikerekednek.

Egy-egy beszédesebb, izgalmasabb ásatási lelőhelyen az emberi kapcsolatok is kibontakoznak eleink életéből?

Természetesen. Elvégre a régészeti kutatás lényegi célja, hogy megismerjük az adott területen működött történelmi folyamatokat. Azok mozgatói pedig, kései örökösökként, mi vagyunk. Számunkra ezért tanulságos a lehető legtöbbet megismerni az ő használati eszközeik közül, tudomást szerezni a mindennapi életükről. Arról, hogyan dolgoztak, milyen gondokkal szembesültek, milyenek voltak a vallási elképzeléseik, a temetkezési szokásaik, ennek révén pedig azt is, hogy mennyire becsülték a hozzátartozóikat, mennyire volt szilárd a család. A régészet igazi fontossága ezeknek a tudnivalóknak feltárásában rejlik, a csinos archeológiai tárgyak kiásása „csak” velejárója ennek.

A Kárpát-medence ősidők óta huzatos egy táj, nemzedékek álltak itt a történelem zuhatagaiban „fürdősapka” nélkül... Ez mennyiben befolyásolja a régészek munkáját?

Az archeológus aligha berzenkedik ez ellen, noha az egykoron itt élt lakosságnak mindez kevesebb örömöt okozott. A világnak ezt a sarkát sűrűn dúlták föl különböző kóricáló seregek. Viszont éppen ebből adódik, hogy a Kárpát-medence régészeti anyaga a történelmi korokon belül is rendkívül sokrétű, mert különböző tájain más-más népek telepedtek le. A mai Szlovákia sem nagy terület, de már az őskortól, az egyes történelmi időközöket tekintve, megvannak a saját régészeti jellegzetességei. Ebből adódóan pedig a régészeti lelőhelyek száma szintén tekintélyes.

Ki tekinthető megbízható régésznek? Aki munkája során az utolsó pillanatig kételkedik?

A kétkedés tényleg jellemző ránk, amit a terepmunka sajátosságai is erősítenek. Ha az ember pontosan és objektíven akarja kiásni a megkezdett munkát, akkor minden talajrétegre, minden egyes leletre alaposan oda kell figyelni, mert bizony könnyű dolog félreásni egy lelőhelyet.

Azt mondják blamázsnak?

Maradjunk annyiban, hogy az ilyesmi nem nagy dicsőség. És az sem mentség, hogy örökösen híján vagyunk az anyagiaknak. Még ha igaznak igaz is.

A Pálinkás Tibor irányította Ipolyság környéki ásatások hová sorolhatók országos kontextusban?

Ezen a szinten okvetlenül fontosak és jelentősek. Mind a már befejezett, mind a még folyamatban lévő vagy akár a jövőben tervezett ásatások. Mert munka bőven van még ezen a vidéken, s közben előfordulhat, hogy akár Kárpát-medencei jelentőségű leletre bukkanunk. A premontrei kolostor régészeti ásatása pedig azért kiemelkedő, mert, tudomásom szerint, Szlovákiában eddig egyetlen ilyen kolostor sem volt valóban teljes körűen föltárva.

Schliemann húsz évig kutatta Tróját. Ön Ipolyságon kutatja a maga Trójáját?

Nézze, tényleg szeretném, ha Ipolyság az én örökös kutatóhelyem lenne, ahol még sok esztendőn át tudnék a város javára régészkedni. Számomra alapvetően fontos, hogy e környék őskori történetéhez a tőlem telhető legnagyobb mértékben tudjak hozzájárulni. Bőven elég régészeti hely van itt ahhoz, hogy megtaláljam a magam feladatait.