Akár a fekete lyuk: mindent magába szippant

A pálya csúcsán? Cselényi László: „...de hát a labirintusnak nincs csúcsa” A szerző felvételeA három nyomós indok: először is a Cselényi-jelenségről egybegyűjtött írások könyve, mely most jelent meg, aztán március 15-e, azaz a költő 65. születésnapja – és a legújabb fejlemény: Cselényi László József Attila-díja. A hármas ünnepen Szirák Péternek a Kertész Imréről írt monográfiájával gratuláltam a szerzőnek.

Mester, ezt a könyvet köszöntésedre, a születésnapod és a József Attila-díjad alkalmából hoztam, fogadd szeretettel. S azt kívánom, hogy jelenjen meg már rólad is egy ilyen jó kis monográfia.

Már várom, mivel régóta körvonalazódik, s ha minden igaz, Bohár András rövidesen elkészül vele. Ez a monográfia a szövegeimre támaszkodik majd, csakis azokból indul ki, tehát a magánéletemről és az életfelfogásomból is annyit tár fel, amennyi a könyveimből kiszűrhető. Én meg persze azért úgy gondolnám, hogy egy monográfia nem csak az életműből áll, hanem az alkotóemberből is, azaz valamiféle egyvelege kellene, hogy legyen a műveknek, az életpályának és az írónak. Szóval, hogy az olvasó az embert is megismerje belőle, és az életét. Ehhez azonban olyan monográfus kellene, aki egyformán ismeri ezt a két összetevőt, az írásaimat és engem. Tőzsér, például.

A napokban jelent meg Escorial avagy a Cs-tartomány címmel egy könyv, Pomogáts Béla az összeállítója, mely rólad, azaz a műveidről szól. Ez akár kiindulópontja is lehetne egy majdani monográfiának.

Aranybánya, bárkinek, akiben csak egy kis hajlandóság van vagy akibe némi ilyen irányú ambíció szorult. De látod, meglepetésként ért többeket is, komoly, a szlovákiai magyar irodalommal foglalkozó tudós elméket. Most, hogy ez a sok tanulmány és esszé együtt megjelent, most nagy a csodálkozás. Furcsállják, hogy úgymond örökkön-örökké elégedetlen vagyok, aztán meg, ezzel szemben milyen gazdag a rólam szóló irodalom. Ennek a meglepődésnek talán az lehet a magyarázata, hogy ezek az írások lényegében negyven év termése, a legkülönbözőbb időkben és helyeken jelentek meg, és rajtam kívül így együtt senki nem tartotta őket számon. Egyedül Tőzsér.

Mindenképpen rendhagyó könyv, már csak ha a benne szereplőket sorra vesszük, nem is merek névsorolvasásba fogni, nehogy valakit kihagyjak: csaknem negyven név, igen jól csengő nevek. Miért gondolom mégis, hogy a te köteted? Mert te vagy a főszereplője?

Én is úgy gondolom. Sőt: ezt tartom a főművemnek! Vedd figyelembe: ha ennyi embert meggondolkoztattam az írásaimmal, amennyien erről vallanak ebben az Escorialban, akkor ez jelentős könyv. Nem olyan értelemben, hogy ami a kötetben olvasható, az kivétel nélkül mind mélyenszántó tanulmány, hanem ahogy Zalán Tibor megjegyzi a maga reflexiójában: az avantgárd föltalált engem magának. És itt most meg is talált magának. Nézd, azt tartják rólam, hogy nehéz eset vagyok. Lehet, ez azért van, mert köztes állapotot képviselek. A verseim is inkább az összefoglalása az avantgárdnak, semmint külön út, amelyikre úgy kellene tekinteni, mint valamiféle szentírásra. Zalán szerint a szintézis embere vagyok.

Ez bizonyára így is van, de valóban nehéz eset is vagy. Úgy értem: nehezen megközelíthető, zárkózott. A rólad szóló tanulmányok és esszék révén például az olvasó közelebb kerül hozzád, a személyiségedhez, mint a verseid által.

Ennek sok oka van. Például az, hogy az első kötetem túlságosan is olyan, amilyet most számon kérsz, nagyon is személyes. Tehát az ezzel való szakítás szinte automatikusan kínálta magát. Egyébként Tőzsér is ezt mondja a Téridő-szonátáról írt tanulmányában, nevezetesen, hogy a korábbi és az új verseimet összefoglaló óriási verskompozíció elolvasása után Cselényiről, a költőről és az emberről szinte semmivel sem tud meg többet az olvasó, mint amennyit azelőtt tudott. De ezt én nem tartom fontosnak. Szerintem – és ez nem az én találmányom, erre többek közt Szentkuthy nyitotta rá a szemem – az apró-cseprő dolgokkal nem kell, nem érdemes foglalkozni, csak a lényeggel. Az olyan alkatú költők közé tartozom, akiket csak a lényeg érdekel.

Szentkuthyról is rögtön a tartózkodás, a nehezen megközelíthető zárt mű jut az ember eszébe. Meg az, hogy veled ellentétben prózát írt.

Igen, de számodra nyilván nem mondok újat azzal, hogy én nem költőnek készültem. Ez a kezdetekben föl sem merült. Sokkal inkább a prózaírásban gondolkodtam, egy időben például regényt akartam írni. Csakhogy elég korán rájöttem arra is, hogy az epikát nem nekem találták ki, s regényírásra alkalmatlan vagyok. Maradt tehát a költészet, de a verseimből sokan kiérezték, Bata Imrétől kezdve, Zalabai Zsigmondon keresztül Duba Gyuláig, hogy a lírai életművem mennyire az epika jegyében íródott.

Ha már folyton a kritikusaidra terelődik a szó: figyelembe veszed, amit a könyveidről írnak? Alakít-e a visszhang valamit is a készülő könyveden, egyáltalán: mennyiben befolyásol, mennyire foglalkoztat a kritikai visszhang?

Meghökkent a kérdés, igen, gondolkodtam már ezen, de most hirtelen mit is válaszoljak rá, mi is az igazság? Biztos, hogy befolyásol a kritika. Ismerősök, pályatársak szokták vigaszként megjegyezni, hogy ugyan miért kesergek, nem kell ezen szomorkodni. De én nem kesergek, az isten szerelmére, én fel vagyok háborodva! Ilyen a természetem. Számomra is furcsa, hogy ez az én – nevezzük így – robbanékonyságom mennyi embert meglep, hogy ez mennyi indulatot szül. Nem érdekes. Fontosabb talán, hogy mi következik ebből. Abból például, ha a kritikus azt írja a kötetemről, hogy újabb zsákutca. Most ott tartok, hogy jó ideje, de minimum 1989 óta már el sem tudom képzelni, hogy verset írjak. Mert minek? ĺrtam eleget, s úgy érzem, mindent megírtam. És mi lett az eredménye, mit kaptam érte? Nem a díjakra gondolok, természetesen. Hanem arra, hogy a legértőbb embereken kívül másokra nem számíthatok. S újat már csak azért sem írhatok, mert ami elkészült, az nem enged. Az nem folytatható, csak bővíthető, kiegészíthető. Olyan, akár a fekete lyuk: mindent, ami hozzá közelít, magába szippant, szívja magába a mindenséget.

Eldöntötted már, mi leszel, ha hatvanöt éves leszel? Mit változtat az évforduló az életeden?

Sok dolgom lesz. Elhatároztam, nem először, de nem is tizedszer, hogy most majd, a születésnap körüli helyzetben, de inkább utána, amikor már minden tehertételtől megszabadulok, leltárt készítek és nagytakarítást csinálok a dolgaim között. Bizakodó vagyok, s remélem, egyszer sikerül. Először is ki kellene dobálni minden fölöslegest.

Akkor helyben vagyunk. Mert ahol ülünk, de a lakásban másutt is, attól lehet tartani, hogy az embert betemetik a könyvek. Mondod ezt a leltárt, de miben reménykedsz? Úgysem tudsz lemondani egy könyvről sem…

Hát nem. Barátkozom a gondolattal, de két döbbenetes példa riaszt: Pilinszky és Benjámin esete. Közvetlenül a haláluk előtt eladták a könyveiket. Eladták az egész könyvtárukat, mert annyira idegesítette őket. Én erre képtelen volnék. De mi az isten csudáját csináljak velük? Csak gyűlnek, egyre csak gyűlnek…

Gyakran emlegeted, hogy egyre rosszabb a látásod, fáraszt az olvasás.

A fél szemem gyerekkorom óta tompa. Azaz a másikkal olvasok. És ez legföljebb tíz percig bírja, aztán elfárad. Ha meg zenét is hallgatok közben, és félreteszem a könyvet a szemem pihentetendő, az a vége, hogy elalszom. Nagyon rossz szokásom, sajnos, hogy fekve szeretek olvasni. Most persze könnyen mondom, hogy számomra egészség szempontjából ez a lehető legrosszabb, mert hál’ isten egyéb nyavalyák elkerültek, de olvasás nélkül, úgy gondolom, semmi értelme nem volna az életemnek.

Mi érdekel a könyveken, a zenén kívül?

Az életben, a gyakorlati dolgokat tekintve ügyetlen vagyok, semmi gyakorlati dolog nem is érdekel. A hetvenes évek közepétől számítva több mint húsz éven át a nyarat, májustól szeptemberig az ipolybalogi öregszőlőnkben töltöttem. És a rokonság legnagyobb megrökönyödésére én ott, kint a természetben, húszegynéhány éven át semmit nem csináltam, csak írtam és olvastam. Feleségem, szegény anyósom és más rokonok gondozták a szőlőt, én hozzá se nyúltam. De nem is csak azért, mert nem fűlt hozzá a fogam, hiszen előfordult, hogy valamit rám bíztak, de aztán belátták, hogy a nagyobb kártétel elkerülése végett jobb engem az ilyesmitől távol tartani. Még szerencse, hogy a feleségem éppen az ellentétem, és minden gyakorlati dologhoz ért. Tóth Elemér szerint ez a mi házasságunk azért is nagy csoda, mert zsák még ennyire nem találta meg a foltját. Ő aztán igazán tudhatja, mit beszél, mert boldogult legénykoromban együtt laktam vele közös albérletben, s megtapasztalta, miben számíthat rám. Persze, volt ennek más vetülete is. Egyszer egy ligetfalui idős házaspárnál laktunk, s Elemér már első nap kimutatta, mennyire ért mindenhez és milyen tevékeny ember, úgyhogy ha valami elromlott vagy nem működött, márpedig ott sosem volt rendben semmi, akkor csakis neki szóltak, engem békén hagytak. Szegény, nem győzött javítgatni. Én meg csak olvastam. Tehát ha felmerül a kérdés: hogyan lehet ennyit olvasni, be kell vallanom: önzőnek kell lenni.

Az Irodalmi Szemlében ismét sorozatod indult, az eddigi fejezetekből már most körvonalazódik az új kötet. Ezenkívül mi van még a tarsolyodban?

Három ismeretterjesztő kötetre való írásom is van, ezek a könyvek rövidesen elkészülnek: egy a huszadik századi világirodalom és művelődéstörténet, aztán egy a szlovákiai magyar irodalomról meg a közéletről, a harmadik pedig a maradék: zene, film, színház.

Erőt-egészséget hozzájuk. Kiadót, támogatást, olvasókat! Ezt kívánom hatvanötödik születésnapodra. De ez számodra mind adott. Az egészséged, azt hiszem, úgy beszéltük meg, hogy jól szolgál, ugye?

Nem, úgy volt, hogy inkább nem beszéltünk róla, kerültük. Jobb is. Soroljam? Először is a vérnyomás. A testsúly, a cukor… Hajaj! Ennek ellenére nem érzem magam betegnek, ezt az orvosoknak is megmondom mindig – persze hogy megmosolyognak. Ha Pestre utazom például, kiszállva a Nyugatinál, eszembe se jut az Oktogonig villamosozni. Az nem távolság, annyit játszva megteszek gyalog. De ez kevés, az itthoni sétákkal együtt is. Sokkal többet kellene mozognom.

Ez építő jellegű bírálat. Nem vagy önmagaddal elégedett...

Másrészt elégedett is vagyok. Én az örök elégedetlenkedő kijelentem, s ebben alighanem egyedül maradok a nagy Kárpát-medencében, hogy elégedett vagyok a nyugdíjammal. Pedig gondolhatod, hogy nem sok. Csak egyszerűen nem vagyok hajlandó belelovalni magam abba, ami szegény nagyanyámat, majd anyámat is folyton emésztette: a kicsi nyugdíjon való örökös siránkozás. Annyiból kell kijönni, amennyi van. Ez most így, nem sokkal a József Attila-díj átvétele előtt talán időszerűtlennek tűnik, de kellenek a díjak, ezért is. Szóval, nem baj, vagy hogy is mondjam: nem árt, ha pénz is jár a díjakhoz, és biztos minden alkotóembernek jólesik, ha díjat kap.

Miért ítélik oda a díjat? Kinek? Kinek miért?

Ez örökzöld téma, mármint hogy miért éppen az kapja meg, és nem amaz. Talán egyetlenegy díjosztást sem lehet elvonatkoztatni a körülötte, előtte meg utána tapasztalható hercehurcáktól, okoskodásoktól, anekdotába illő ügyködésektől. A díjazott se mindig tud ezekre normálisan reagálni. A közelmúltban egy frissen kitüntetett írónkat faggatták a tévében arról, mi kell ahhoz, hogy az ember Kossuth-díjat kapjon. Azt válaszolta az illető, hogy semmi különös: jól kell írni. Hát, a sajtónak adott frappáns válaszként ez talán el is fogadható. Egyébként azonban nagy marhaság, és ezt a megkérdezett is jól tudja. Hagyjuk ezt is, mert fölidegesít, főként ha eszembe jut, hogy Tőzsérnek és Dubának is kijárt volna már rég a Kossuth-díj.

Az viszont már most tény, hogy téged 2003. március 14-én Görgey Gábor miniszter József Attila-díjjal tüntet ki. Neked is nyilatkoznod kell majd arról, mi kellett ahhoz, hogy megkapd a díjat. Elsőként éppen az Új Szó számára…

Hol is kezdjem? Beláthatod, hogy ezek után nevetséges lenne, ha éppen most háborognék a díjosztások intézményén és módszerén, de azt a Madách-díj odaítélésekor sem rejtettem véka alá, hogy érzésem szerint későn kaptam. Hatvanévesen, ugye. Korábban, időben, alkotókedvem csúcsán jobban esett volna, és másként esett volna latba. Anynyit leszögezhetünk, hogy díj és elismerés nélkül nincs a pályának sava-borsa. Még a könyvnek is kell, hogy bemutassák, reklámozzák, foglalkozzanak vele, egyébként halott tárgy. Mert a mai könyváradatban megkülönböztetett figyelem híján egyszerűen észre sem veszik az új kötetet. A díjakkal is hasonló a helyzet: annyi van belőlük, hogy se szeri, se száma, és nagyon sok díj értéke devalválódott. De azért mégis díj a díj, a József Attila-díj különösen az. S most, hogy megkapom, annak örülök, hogy adják, és nem gondolok semmilyen zavaró körülményre. Ráadásul ehhez is lépcsők vezetnek: például, hogy bekerültem az írószövetség választmányába: voltunk vagy négyszázan jelöltek, s a hatvantagú vezetőség közé kerültem. Nem akarom sorolni, hogy ki mindenki nem jutott ebbe a szűk keretbe, csak a legismertebb írók és alkotók közül is említhetnék egy tucatnyit. Biztos azoknak van igazuk tehát, akik szerint nem elég írni, mozogni is kell, szerepelni, jelen lenni. Őszintén szólva ez zavar. Jó volna csak írni, és nem törődni egyébbel, elhinni, hogy csak jól kell írni, és kész, de ez nem így van.

Mi várható ettől a díjtól, mi változik a Cselényi-tartomány megítélésében? Jobban ráirányul a figyelem a munkásságodra? Téged mint alkotóembert serkent-e majd, és mire ez a díj?

Az majd kiderül, hogy mi lesz a visszhangja meg a foganatja, engem megedzett az idő, és már semmi nem lep meg. Ami az életemet illeti, megy minden tovább a maga útján. Amikor leltárról beszélek, a dolgaimról, a könyvekről, a kéziratokról, az életművemről beszélek, melyet a párizsi éveim óta tudatosan építek. Most alighanem ez a leltár láthatóbbá válik: úgy hozta a sors, hogy a hatvanötödik születésnapomra jelent meg ez a nagyszerű könyv, és most jött el a József Attila-díj ideje is.

A következetességed és a kitartásod eredménye látszik ebben a díjban? Mondhatjuk azt, hogy a pályád csúcsára érkeztél?

A két kérdést egybekötve válaszolom meg. A díj nem biztos, hogy a pályám csúcsán ért. Az avantgárd iránti elkötelezettség, a következetesség és az elszántság sem eredménye valaminek, ellenkezőleg, ebből eredeztethető az egész eddigi munkásságom. Tehát mondhatjuk, hogy a pályám csúcsára érkeztem, ha ez alatt azt értjük, hogy mások így látják. De ennek az elszánt építkezésnek, éppen a tudatosságából következően, nincs vége, soha nem is lesz, mert lehetetlenség befejezni. Tartok valamerre ebben az egyre bővülő-bonyolódó labirintusban, de hát a labirintusnak nincs csúcsa.