Adalékok a terrorizmus vélt és valós okaihoz

Tudom, ingoványos talajon járok, amikor az Amerikai Egyesült Államok, Izrael és az arab világ viszonyát feszegetem; teszem mindezt azért, mert az elmúlt hetekben két, teljesen szembenálló nézetet tükröző, mindenképp figyelemre méltó publikációra akadtam. Az egyiket František Šebej, a Týždeň című hetilap mindenkor tárgyilagos publicistája tette közzé Izrael összeesküvése címen; a másik a közel-keleti háborút vehemensen ellenző www.antiwar.com honlapon olvasható. Szerzői John J. Mearsheimer, a politikai tudományok professzora és a Chicagói Egyetem nemzetközi biztonságpolitikai programjának igazgatója, valamint Stephen M. Walt, a John F. Kennedy School of Government (kormányzati felsőoktatási intézet) dékánja. Címe: Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika.

Előrebocsátom: minden konfliktus azzal kezdődik, hogy az ellenfél visszalő. Ebben a kontextusban a Közel-Kelet válsága kicsit más színezetet nyer. „Nemzetünk elvitathatatlan jogaira és az ENSZ határozatára való tekintettel kinyilvánítom a Palesztina területén létrehozott zsidó állam függetlenségét, mely ezentúl az Izrael nevet fogja viselni” – hangzott a Függetlenségi Nyilatkozat legfontosabb mondata, melyet 1948. május 14-én Ben Gurion, az ország későbbi kormányfője olvasott fel.

A második világháború utáni világ nagyhatalmai kétségekkel fogadták az új állam létrejöttét; az USA és Nagy-Britannia azért, mert az arabok „dühítése” ellenkezett a térséghez fűződő gazdasági érdekeivel, a Szovjetunió meg azért, mert imperialista összeesküvést sejtett mögötte. 1947-ben viszont hirtelen nézetet váltott, abban bízva, hogy az új állam a szocialista tábort fogja erősíteni (egy vallási alapon szerveződő államtól elvárni ilyesmit, valljuk be, az elmebajjal határos). Sztálin – illetve a csatlósállamok vezetői – később elfordultak a zsidó államtól; ezt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság vezetői vitték tökélyre. 1989-ben Gustáv Husák és Miloš Jakeš „béketörekvéseiért” kitüntették Jasszer Arafat palesztin vezetőt.

Ahmedínedzsád iráni elnök egy ízben tumornak nevezte Izraelt, melyet végképp el kell tüntetni a világtérképről; ez a mozzanat késztette František Šebejt arra, hogy Izraelt a „Közép-Kelet egyetlen demokráciájának” nevezze, az ellene intézett kirohanásokat pedig „paranoiás megnyilvánulásként” könyvelje el. „Az arab világ paranoiája – írja – nem tesz különbséget az egész világra kiterjedő (zsidó) összeesküvés és Izrael állam között. Nyugati újságírói és politikai körökben ezt azon igazságtalanságok sokaságával magyarázzák, melyeket Izrael követ el a palesztin arabok ellen. Ez a nézet azonban ignorálja az Izrael- és zsidóellenes gyűlölet fő motívumát, az antiszemitizmust, mely nem a politikai töltetet hordozó fajgyűlöletben, hanem egyfajta vad összeesküvés-elméletben ölt testet. Izrael a Föld országai között a szó szoros értelmében zsidóvá lett (értsd: üldöztetetté – a szerző megjegyzése); politikailag egy olyan összeesküvést testesít meg, mely az iszlám és az arab világ ellen irányul. Az összeesküvés részese minden zsidó – tekintet nélkül arra, hogy a világ mely részén él –, célja pedig a világuralom megszerzése.”

A Nyugat és a zsidóság összeesküvéséről szóló elmélet „a valóságot ésszerűtlen mítosszal helyettesíti”, írja Šebej, hozzáfűzve: „A modern Európában az antiszemitizmus megengedhetetlen, ahhoz időben nem vagyunk még elég messze a holocausttól. Hódít viszont a sokkal legitimebb anticionizmus, melynek létjogosultsága Izraelnek a palesztinokkal szembeni politikájával védhető. A fogalomcserével az antiszemita óbort az anticionizmus új palackjába töltjük…”

A világ egyik legjobb egyetemének tartott Harvardon készített tanulmánnyal kapcsolatosan két tényezőt fontos megemlíteni: az egyik az, hogy megjelent, a másik pedig, hogy a két tudós szinte ugyanarra a következtetésre jut, mint az amerikai diplomácia egyik nagy egyénisége, George W. Ball korábban kiadott, majd agyonhallgatott, A szenvedélyes kötődés: Amerika viszonya Izraelhez 1947-től napjainkig című munkájában.

A szerzők kiindulópontja egy alapvetően zavaró kérdés: vajon az Egyesült Államok miért hajlandó arra, hogy saját biztonságát félretéve egy másik állam érdekeinek képviseletében lépjen fel? A válasz az lehet, hogy a két ország – az Egyesült Államok és Izrael – közötti kapocs közös stratégiai érdekeken vagy morális parancsokon alapul. Azonban – mint a tanulmányból kiderül – egyik feltételezés sem nyugszik valós alapokon. Amerika közel-keleti politikáját csaknem teljes mértékben az amerikai belpolitika irányítja, mutatnak rá a szerzők, s ez utóbbi képes arra, hogy elhitesse a közvéleménnyel: a nemzet érdekei megkívánják, hogy Izrael oldalán foglaljanak állást. Pedig a történelmi tények ez ellen szólnak: az amerikaiaknak az a döntése, hogy az 1973-ban kitört háború idején 2,2 milliárd dolláros azonnali segítséget nyújtsanak Izraelnek, beindította az OPEC olajembargóját, amely jelentős károkat okozott a nyugati gazdaságoknak; az izraeli hadsereg viszont nem tudta megvédeni az amerikai érdekeket a térségben. Az 1990–91-es öbölháború idején az Egyesült Államok nem használhatta az izraeli támaszpontokat, mert ha ezt teszi, szétesett volna az Irak elleni koalíció. A történelem 2003-ban ismételte önmagát – Bush elnök nem kérhette Izrael segítségét a Szaddám-rezsim ellen, mert ezzel magára zúdította volna az arab világ minden haragját. A szerzők eljutnak odáig, hogy kimondják: az USA-nak és a nyugati világnak azért kell szembenéznie a terrorizmus problémájával, mert szoros szövetségben áll Izraellel, melyet az arab társadalmak területbitorlónak tekintenek.

Számos, csak fenntartásokkal elfogadható, ám mindenképp elgondolkodtató kérdést feszeget mind František Šebej, mind pedig a John J. Mearsheimer–Stephen M. Walt szerzőpáros, akik nem átallnak elmenni egészen az atommoratórium problémaköréig (ha Izrael és Irán is vallási elveken szerveződő államalakulatok, miért birtokolhat az egyik atomfegyvert, s miért nem a másik?).

Végezetül álljon itt még egy megdöbbentő adat: az Eurobarometer uniós közvélemény-kutató tavalyi felmérésének eredményei arról tanúskodnak, hogy a megkérdezett európaiak Izraelt és az USA-t tartják a világbékét legnagyobb mértékben veszélyeztető államoknak. Félreinformáltság, antiszemitizmus, Amerika-ellenesség, az önmagukkal is hadban álló arab államokkal érzett (látszólagos) szolidaritás – vagy a kibogozhatatlan ok-okozati összefüggések keresése kiváltotta dekadencia? Azt hiszem, ez utóbbi… Mert a baj mindig azzal kezdődik, hogy a szembenálló fél visszalő.