A tankönyvek tulajdonneveinek időszerűsége

Az elképzelés Stanislav Madarásig nyúlik vissza, aki az Orbis Pictus Istropolitana kiadásért felelős igazgatójaként 2007 elején ez ügyben állítólag megkereste Ján Mikolajt. A miniszter neki küldött válaszát: „[…] Szlovákia területén az egyetlen államnyelv a szlovák. A standardizált földrajzi megnevezések a kisebbségi nyelven kiadott tankönyvekben sehogy másképp nem lehetnek megjelölve […]” Berényi József parlamenti képviselő vitte a nyilvánosság elé, azután a Történelemtanárok Társulása (TT) nevében Simon Attila és Kovács László tett panaszt a miniszternél, mivel egyrészt a probléma főként a történelemkönyveket érinti, másrészt mivel az iskolákban használt egyik magyar nyelvű történelemtankönyv-sorozatot épp az Orbis Pictus adja ki. Októberben az SZMPSZ elnöke, Pék László tiltakozott levélben a miniszteri álláspont ellen, és tényleg csak ezt tehette, hiszen hivatalos „tervet” senki sem fogalmazott meg.

Miközben cikáztak a sajtóüzenetek a miniszter (aki nem mond le a tervről) és a kormány egyik alelnöke között (aki mindent cáfol), aközben az oktatási minisztérium főigazgatója levelet küldött a TT-nek. Megállapította, hogy a TT „beadványát nem lehet panasznak minősíteni”, majd bonyolult jogi csűrés-csavarását azzal zárta, hogy „ez az eljárás nem sérti a nemzeti kisebbségek kisebbségi nyelvű művelődéshez való jogát, és nincs ellentétben a nemzetközi dokumentumokkal”.

Akár kommunikációs félreértésre is gondolhattunk volna, ha az ügy nem párhuzamosan zajlott volna olyan eseményekkel, mint a handabanda az Új Szó-beli településnevek körül, az SNS-hez közel álló történészek pressziója „új és fokozottan szlovák szellemiségű” történelemkönyvek kiadása ügyében, továbbá az ún. nemzetiségi oktatási törvény tervezett esztelen intézkedései. Miközben 2008 végéig minden állami hivatal Braille-írással nyomtatott dokumentumokat lesz köteles kiállítani a vak ügyfelek számára, aközben a magyar tankönyvekbe azt kéne írni, hogy pl. „Mária Teréziát 1741. június 25-én nem Bécsben, hanem Bratislavában koronázták magyar királynővé”?

A minisztérium főhivatalnoka, Peter Juráš megpróbálta jogi útra téríteni az ügyet, amikor a TT panaszára küldött 23 soros válaszában 8 törvénypontra hivatkozva védi, miért alaptalan a társulás panasza. Az a tény, hogy nem minden hivatkozása pontos, most másodlagos – az ügy jogi, jogértelmezési vonatkozásainál ugyanis lényegesebbek a szakmai, azaz a tankönyvírói és -szerkesztői szempontok. Hát nem jellemző és önmagában is elgondolkodtató, hogy a legfőbb hivatal „izomból” válaszol, és paragrafusokkal bástyázza körül magát egy ártalmatlan iskolai jelenséggel szemben? Ahelyett, hogy a szakmai mérlegelés mellett döntene, és a korábbi tankönyvkiadási szokásokat, esetleg azok célszerűségét megfontolva a magyar közösség – tanulók, szülők, pedagógusok – kulturális és iskolai igényei alapján hozna döntést.

Mi hát a helyzet szakmai szempontból? Mielőtt válaszolnánk arra, milyen korábbi tankönyves szokások léteztek (pl. az első Csehszlovák Köztársaság és a szocializmus alatt), valamint hogy milyen gyakorlatot alkalmaznak a földrajzi nevek tekintetében egyes mai szlovákiai tankönyv- és térképkiadók (pl. Orbis Pictus, Lilium Aurum), előbb azt kell tisztázni, hogy a tankönyv nem hivatalos irat, hanem olyan speciális didaktikai segédeszköz, amely a tanulást segíti és könnyíti. Sok fontos szempontja közül leglényegesebbek a használhatóság, az érthetőség és a tanulhatóság. A tanulás és a tanulók szempontjaihoz nemcsak manapság, a piacgazdaság viszonyai között kell igazodniuk a kiadóknak, efféle szempontok bizonyos mértékig még a proletárdiktatúra alatt is érvényesültek. A célszerűségen kívül a tankönyveket természetesen bizonyos hagyományok és aktuális szándékok, célok is befolyásolják, ám aki provokálni akar, azt nyilván nem érdekli a status quo, a már meglevő állapot értelme és jelentősége.

Belső fejlesztésű tankönyvek hiányában a csehszlovákiai magyar iskolák tanulói 1918 óta kiszolgáltatott állapotban voltak. Különösen 1930 után vált hagyománnyá, hogy cseh és szlovák szerzők történelemtankönyveit fordították magyarra, időnként ún. magyar kiegészítő részeket toldva hozzájuk.

A masaryki republika történelemtankönyveiben a földrajzi neveket meglehetősen következetlenül használták. Egy részüket jellemzően csak szlovákul írták (Liptovský Sv. Mikuláš), másokat szlovákosan, de a magyaros kiejtéshez igazítva (Podkarpatszká Rusz, Masaryk Garrigue Tamás), megint másokat váltogatva (Wien/Bécs). Az ötvenes évek tankönyvei általában kétnyelvű településmegnevezéseket tartalmaztak a Csehszlovákia területén található (főleg) városok esetében, váltakozva szlovák (magyar) vagy magyar (szlovák) sorrendben, mint pl. Levoča (Lőcse) vagy Besztercebánya (Banská Bystrica). A hatvanas-hetvenes években nagy volt az ingadozás a vagy csak szlovák és a vagy csak magyar változatok között, de az összes többi (a nem csehszlovákiai) településnév már akkor is következetesen magyarul szerepelt: Krakkó, Bécs, Köln, Párizs (és igen gyakran Prága is). A Duna és a Tisza is mindig csak magyarul szerepelt; a Vág és a Garam neve ellenben ingadozott, hol magyar (szlovák) verzióban, hol megfordítva, időnként pedig csak magyarul, ahogy minden más folyó és tenger: Nílus, Tigris, Eufrátesz, Fekete- és Földközi-tenger stb. is kizárólag magyarul fordult elő.

Az elborzasztó nyelvi eredményektől eltekintve (pl. Karpaty hegység, 1954-ből, egy földrajzkönyvben pedig a Bratiszlava alak fordul elő 1952-ben) egy idő után a hegységnevek is megállapodtak. 1956-ban találunk Vysoké Tatry alakot, de egy ugyanabban az évben kiadott tankönyvben már Tátra a Tátra, s az is maradt a mai napig. Arról persze, hogy a hetvenes években milyen körülmények között kerültek egy- vagy kétnyelvű településnevek a magyarra fordított történelemtankönyvekbe, Párkány Antal tanár úr és Kissling Eleonóra, a korszak sokat megélt tanúi tudnának mesélni.

1989 után nemcsak a magyar közösség várt joggal koncepcionális változást, hanem a szlovák szakmai közösség is vágyott megfelelő új könyvekre. Azokban az 1990 után keletkezett magyar nyelvű történelemtankönyvekben, amelyeket az Orbis Pictus Istropolitana (OPI) adott ki, jellemzően csak magyar településmegnevezéseket találunk, pl. „Jozef Tiso Nagybiccsén született”. Közben ezek a tankönyvek nemcsak nagy didaktikai elvárásoknak tesznek eleget – aminek garanciája Viliam Kratochvíl részvétele a szerzők és a szerkesztők között –, hanem rangos szlovák alkotógárdával is dicsekedhetnek, pl. Dušan Kováč és Ivan Kamenec személyében. És noha az OPI kiadványai a magyar tanulóknak több szempontból nem felelnek meg, a szövegbeli földrajzi megnevezések és a térképek tekintetében ezek a tankönyvek teljesen magyar nyelvűek (köszönhetően Szabó Ferenc következetes fordításának is).

Ilyen előzmények után nemcsak az OPI tankönyvsorozatához képest, hanem a szabad szlovákiai magyar tankönyvfejlődés szempontjából is természetes volt, hogy amikor 1996 környékén úttörő vállalkozásként elindult a legelső belső fejlesztésű történelemtankönyv, A magyar nép története (szerzők: Kovács László, Simon Attila, kiadó: Lilium Aurum), az is következetesen csak magyar földrajzi neveket tartalmazott (bár található benne kétnyelvű térkép is). Amiként az ugyanettől a szerzőpárostól (valamint Simon Beátától) származó, 2006-ban megjelent gimnáziumi I. osztályosoknak szóló tankönyvben is csak magyarul szerepelnek a települések (pl. Kassa, Rozgony), kiegészítve a könyv végén található, a könyvben előforduló szlovákiai helységnevek kisszótárával.

Érdemes egy pillantást vetni még a történelmi térképekre. A hatvanas-hetvenes években az iskolákban legelterjedtebb, prágai kiadású Školský atlas svetových dejín című könyvben Bratislava sokáig Prešporok (soha nem Pozsony), mellette azonban általában kétnyelvű településmegnevezéseket találunk a régiónkban: Buda (Budín), Szeged (Segedín), München (Mníchov), Mainz (Mohuč). A szlovák iskolákban jelenleg használatos térkép, az Atlas svetových dejín (kiadó: VKÚ Harmanec) szintén megpróbálja az adott történelmi időt alkalmazni az egyes korszakokban, 1918 után pedig a területi elvet. Ennek megfelelően Pozsony helyén sokáig itt is Prešporokot találunk; Bratislava először egy 1871-es térképen szerepel (viszont Košice már korábban is Košice). Ezután a térkép a mai állapotokat próbálja tükrözni: Wien, Budapest, Subotica, Timisoara, Cluj, Sopron stb., tehát a mai országok ún. államnyelvének megfelelően. Velük szemben a budapesti Cartographia és a dunaszerdahelyi Lilium Aurum közös Történelmi atlasza következetesen és teljesen magyar, azzal a megszorítással, hogy a közepén négyoldalnyi szlovákiai rész van, amelyen a folyók csak magyarul, a városok viszont kétnyelvűen szerepelnek, mint pl. Körmöcbánya (Kremnica).

A történelemtankönyvekben előforduló tulajdonnevek, mind a személy-, mind a földrajzi nevek, több ok miatt is speciális alakzatok. Egyrészt a legritkább esetben tükrözik saját koruk viszonyait, másrészt a mai értelmezés szerint dönteni kell, hogy a több szóba jöhető alak közül melyik kerüljön a tankönyvbe. (Miért nem Mathias Belt, Gabriel Bethlent, Stephanus Theokeolyt írnak a könyvek?) Összességében épp az a legnagyobb szakmai kihívás, hogy a nevek változáson mennek át, azaz önmagunkban az állandóság és a változás bizonyítékai – hát nem erről szól a történettudomány?

Mivel az érthetőség és a magas felhasználói elfogadottság minden jó tankönyv alapja, kézenfekvő, hogy a tankönyvekben sem a magyar, sem a szlovák szerzők nem William the Conquerort vagy Christobal Colont stb. írnak. Ellenkezőleg: a neveket a tanulók életkorához, értelméhez és kulturális kontextusához igazítják. Aki Karol Marx, Mária Terezia, Vladislav vagy Žigmund Luxemburský a szlovák tankönyvekben, az a magyar tanulóknak Marx Károly, Mária Terézia, Ulászó és Luxemburgi Zsigmond. És vajon mi legyen a Magyar Királyság egykori megyéivel? A régebbi tankönyvekben is Turóc, Spiš (Szepesség), Árva megye (Orava), Zemplén, Liptó stb. alakok fordulnak elő. És noha ezekre a nyilatkozók figyelme most nem terjedt ki, gondoljunk bele, csak azért volna tilos ezeket magyarul írni, mert ma vannak azonos nevű szlovákiai régiók? Egy mai szlovák hivatalnok mondvacsinált rendelkezése kihatna a történelmi Magyarország földrajzi neveire?!

Mind a személy-, mind a földrajzi nevekre érvényes, hogy tankönyvi környezetben mának szóló üzenetet hordoznak, abban az értelemben, hogy a tankönyvírók állásfoglalásának vagy ítéletének a jelei, amit – inkább akarva, mint akaratlanul – a nevelendő generációk felé sugallnak. A Hus/Husz vagy Masaryk Garrigue Tamás/Tomáš Garrigue Masaryk stb. ingadozás a tankönyvekben nem helyesírási probléma. Ahogy a Szeged (Segedín), München (Mníchov), Komenský Ámos János, Mysliveček József, Podebrad György, Škoda Emil stb. alakok sem csak az érthetőség végett vannak ebben az alakban, hanem azért is, mivel a familiaritás képzetét is sugallják, növelendő a könyv elfogadottságát és megtaníthatóságát a tanulók körében. Érdekes, hogy míg a cseh nevekkel ez rendszeresen megtörtént, a szlovákokkal a legritkább esetben. Tapasztalható ugyan némi ingadozás a Svätopluk/Svatopluk/Szvatopluk, Rastislav/Rasztiszlav stb. között, de ki látott Sládkovič Andrást, Štúr Lajost, Moyzeš Istvánt? Masaryk ugyanúgy nem volt magyar, mint Štúr. Mi ez? Kisajátítás? Kiutasítás? Vagy gond, hogy a nevek magyar(os) alakja valamiképpen a magyarokhoz kapcsolja őket? Szégyen? A legérzékenyebbnek a mai Szlovákia területén található települések tűnnek, s különösen a területfoglalás szimbolikus nyomainak tekinthető nagyobb városok. De a korábbi gyakorlatot még ebben is bizonyos engedékenység jellemezte: Trnava ugyan nem volt Nagyszombat, de Pozsony és különösen Prága már ingadozott, Kassa még inkább, Trencsén, Pöstyén és Nyitra pedig sokszor állt magyar alakjában 1989 előtt is.

Ahogy az iskola, úgy a tankönyv is lehet hatalmi kérdés – főleg olyan centralizált iskolarendszerben, mint amilyen korábban a csehszlovákiai volt, most pedig a szlovákiai. Ilyen értelemben a nevek alakja az önző kisajátítás mozzanatát, másik oldalról a kitaszítás mozzanatát hordozza. Hogy is írta levelében Pék László? „Tisztelt miniszter Úr! […] Sem a várost, sem a folyót, sem egyéb földrajzi megjelölést nincs joga egyetlen itt élő nemzetnek sem kisajátítania.”

Nem akarnék kitérni arra, menynyire helyes a későbbi állapotok visszavetítése a múltba („Csehszlovákia területe az őskorban”), és arra is csak két mondatot szánnék, hogy az egykori tankönyvek estében volt-e egyáltalán valamilyen koncepció a földrajzi nevek írásakor. Átnézve több tucat régebbi tankönyvet, azt állítom, hogy nem volt: inkább a „szív hangjaira hallgatva” fordították őket, aszerint, hogy mikor milyen tankönyv-politikai hatás érvényesült. Sokkal fontosabb, hogy kiknek készülnek a tankönyvek. Vajon kit zavar az 1989 után elindult pozitív folyamat? Mint látható, a nevek írása inkább az utókor döntésének és a múlttal kialakított viszonynak a kérdése, amit befolyásol a célközönség etnikai tudata. Ez a probléma soha nem volt oktatási probléma, hanem a magyar nevek, feliratok stb. ellen indított újabb politikai kampány része.

Hogyan vélekedik, mit szeretne a szakmai közvélemény? A kívánatos állapotot az iskoláinkban másfél évtizede használatos magyar településnevek jelentik, ahogy ez a szokás 1989 után megerősödött és elfogadottá vált. A szocializmus alatt érvényesült tankönyvpolitikához, az elvárt öncenzúrához sem okunk, sem kedvünk nincs visszatérni. Tankönyveink a magyar tanulóknak készülnek. Nem törvény, hanem praktikus okok indokolhatnak egyes megnevezéseket, pl. a fürdők nevét magyarul és szlovákul. A kétnyelvűség olyan értékünk, amellyel érdemes élnünk, s ez indokolhat a tankönyvek végén pl. szlovák nyelvű szószedetet.

A tankönyvek fokozatos professzionalizációja olyan pozitív folyamat, amelyet a köz érdekében meg kell becsülni, és ez a mostani, kísérleti lufiként felröppentett „vélemény” sok szlovák szakember eddigi munkájának megcsúfolását is jelenti. Annak a kiadónak pedig, amelyik egyre inkább csak ,,kvázi állami” kiadóként működik, s amelyik egy fokozatosan liberalizálódó piacon irracionális elvek alapján akar tankönyvet kiadni, annak a kiadónak van vesztenivalója. A korszerű tankönyv elsősorban szakmai és didaktikai feladatoknak tesz eleget. És bár kétségtelen, hogy sok országban politikai célokat is követ – pontosabban iskolapolitikai célokat –, a tapasztalat azt mutatja, hogy ha a politika egy bizonyos káros mértéket meghalad, az ellenállást vált ki, amint azt japán, koreai, görög, török stb. tankönyvek sorsa példázza.

A földrajzi nevek nem pusztán megjelölések, hanem a történelmi folytonosság és változások hordozói, és aki eltagadja vagy megtiltja a régebbi, ősibb alakjukat, az egyértelműen történelmet hamisít.