A Szőrös Kő a negyvenes bűvöletében

Mi gondolkodni tanítjuk az embereket, mondja a lehető legtermészetesebb hangon a Kossuth rádióban egy emelt díjas telefonhívásokon alapuló tévéműsor készítője. Szerencsére a műsorvezető intelligens ember, s közbeszól, hogy ezt talán mégse, utóvégre ezek a több milliárd forint nyereséget hozó tévéműsorok nem ezért kerülnek a képernyőre, mint ahogy nyilván nem is ezért tesznek föl benne enyhén szólva is nem túl elmés kérdéseket. (Hány lába van a lónak? Ne feledje, ahányszor telefonál, annyiszor emelkedik az esélye a nyereményre, annyit segíthetek, hogy háromnál több, és mindjárt indul az óra.) Nyilvánvaló, hogy aki betelefonál (a műsorkészítő és -forgalmazó szerint Magyarország lakosságának fele), nem gondolkodni, hanem nyerni szeretne, és fordítva: Magyarország másik fele meg képes gondolkodni, s nem kapkod telefon után akkor sem, ha a képernyőn szünet nélkül beszélő hölgy erre unszolja.

E rádióműsorról L. Varga Péter higgadtan mértéktartó hozzászólása jutott eszembe; az irodalomtörténész a Szőrös Kő líra- (vagy inkább hagyomány-) vitájával kapcsolatban fogalmazza meg észrevételeit a lap legújabb számában, élesen különválasztva az összefüggésekben történő gondolkodás és a reflexszerű vagy gesztusértékű mozdulat (ő kapkodásnak nevezi) kinyerhető tapasztalatait. Ebben a Szőrös Kő-vitában, melynek elindítója H. Nagy Péter időközben könyv alakban is megjelent (Hagyománytörténés. A „szlovákiai magyar líra” paradigmái 1989– 2006. AB-ART, Ismeretbővítő Kiskönyvtár 1., 2007) tanulmánya volt (maga a dolgozat, valamint Sánta Szilárd, Németh Zoltán és Ardamica Zorán hozzászólása a lap előző számaiban olvasható), most lényegi fordulat következett be. Mert bár L. Varga Péter dolgozata első pillantásra mintha csupán állást kívánna foglalni H. Nagy Péter és Németh Zoltán nézőpontjait illetően (nevezettek közül inkább az első mellett), valójában a nem túl elmés kérdéseket reflektálatlanul hagyva, az eddig nem reflektáltakat (Szigeti Lászlóét és Tőzsér Árpádét például) felidézve H. Nagy Péter tanulmányának „hagyománytörténés” fogalmát tisztázza. „A Hagyománytörténés viszont nyomatékosan nem a szlovákiai magyar irodalom hagyományának történését dokumentálja”, hanem „mint alakzat elvén keresztül igyekezett megszólaltatni mintegy fél évszázad poétikai történéseit” – írja az irodalomtörténész. Közben mintegy mellesleg megforgatja a „térségi irodalom” és a „térségi identitás” fogalmait is, mindenekelőtt azonban olyan végkövetkeztetésekre jut, melyek a vitának új rajtvonalat kínálnak fel. L. Varga Péter ugyanis ezzel indítja dolgozatának utolsó bekezdését: „A »szlovákiai magyar« összetétel tehát nem az irodalomnak, és nem is az irodalomértés létmódjának, hanem inkább az irodalomértés intézményének vagy intézményesülésének szól, megkerülhetetlen módon.” És nem sok esélyt hagyva eszmefuttatása félreolvasásának, megismétli: „Egy szakma önértésének intézményes feltételeiről, nem pedig az irodalom és az irodalomértés létmódjáról van tehát szó.” Azt szemléltetve, hogy a gondolkodás és a nyeremény közt is feltételezhető (legalább metonimikus) kapcsolat, s ha így van, ez is jól van így.

A Szőrös Kőnek ez a mostani (2007/3-as) száma a Kassák-évforduló és annak érsekújvári apropóit hasznosítva négy kiváló esszét közöl Kassákról. Mekis D. János az Egy ember élete autobiográfiát elemzi (Kassák önéletírása címmel), összevetve egyebek közt az Egy polgár vallomásaival, azzal a hatástörténeti megállapítással, mely szerint a „külföldi példák mellett nyilvánvalóan az Egy ember élete is hatott a polgárság, a polgári kultúra ideológusaként is feltűnő Máraira”. Suhajda Péter Kassák Képarchitektúra-kiáltványát vizsgálja (A szöveg ábrázoló építményének jövői lebontása címmel), mondván, hogy „az általa létrehozott (kép)architektúra nem ábrázol és nem közvetít, a kép nem a valóság lemásolása, a műalkotás elveszíti mediátor szerepét, ahogyan a szavak is.” Mintegy megelőlegezve azt a starthelyzetet, melyből L. Varga Péter („s ami a legtragikusabb az életben, az az egyenes vonal” című) esszéje indít: „a nyelv, fogalmazzunk így, elsődleges médiumként felfed, érzékeltet és »maga elé enged« egy másik médiumot, a képit.” H. Nagy Péter esszéje (Egy név helyei) A ló meghal, a madarak kirepülnek című Kassák-poéma, a Kormányeltörésben című Domonkos István- és a Mentholos görögdinnye című Zalán Tibor-kompozíciók összevetésével látszólag ugyanúgy megutaztatja Kassák Lajost, mint a blokkot nyitó Mekis D. Jánosé; míg azonban amott „az alkotóképes személyiség létrejön, az a személyiség tehát, mely képes önmagát kijelenteni, megalkotni, elbeszélni”, H. Nagyot nem a személyiség érdekli, még csak nem is az őt jelölő név, hanem annak helye, mondván: „az önéletrajzban megképződő identitás (»én KASSÁK LAJOS vagyok«) tulajdonképpen a költői konstrukció révén jön létre”.

Nem újdonság, mert hagyomány, hogy a Szőrös Kő külön rovatot tart fenn a pályakezdőknek (vagy mondjuk így, tán helyesebben, a kötettel még nem rendelkezőknek, noha akkor Százdi Sztakó Zsolt, az 1552 című kisregény [Lilium Aurum, 2006] szerzője lóg ki a mostani kisprózák szerzőinek sorából). Tény, hogy van a Kőben ilyen rovat (Startkő), mely – jellegéből adódóan – inkább mozgásban van, és nagyobb mértékben képlékeny, mint a többi rovat, némely darabja még csak keresi magát és helyét, mintha egy Lávakő című rovatba kívánkoznék.

Ami igazából meglepő, az most a Meglepő szőrösszeállítás című rovat, mely a folyóirat felkérésére született Kassák-újraírásokat (verseket) közöl. Ennek olvasóit itt természetesen magukra (vagyis a versekre) hagyva-bízva csak annyit fűzök az összeállításhoz, nem nehéz elgondolni, mennyi szerkesztői lelemény és munka kellett ahhoz, hogy a rovatot ez a névsor fémjelezze: Ardamica Zorán, Balázs F. Attila, Barak László, Bolemant László, Csehy Zoltán, Gombos Szilárd, Győrffy Ákos, Halmai Tamás, Juhász R. József, Z. Németh István, Pénzes Tímea, Polgár Anikó, Szászi Zoltán, Tőzsér Árpád, Vankó Attila, Vida Gergely, Vitéz György.

A lap egyre jobban kivehető szerkesztői koncepciójából ezúttal is a zavarba ejtő bőség, a nyolcvan oldal választékának nagysága tűnik föl mindenekelőtt. Ez a folyóiratszám most (illusztrátoraival, Szombathy Bálinttal, Václav Kingával, Gyenes Gáborral és Szalma Zsolttal együtt) mintegy negyven (40!) szerző közös munkájának is tekinthető. S bár semmire nézvést sem mérvadó, hány szerzője van egy folyóiratnak (a ló ilyen értelemben is kiszámíthatóbb eset), azért ez most nagyon jól van így.