A szomszéd sajtja mindig...

Természetesen tudom, hogy a szólás eredetije a szomszéd fűjére vonatkozik, a továbbfejlesztett változat pedig Éva lányaira fókuszál – azonban számomra most mégiscsak a sajt a fontos...

Mert képzeljük el magunkat, ahogy ott ülünk Aiszóposz meséje kellős közepén mint hollók, szánkban az irdatlan sajttal, mely illatával, aranysárga, érett színével meghatározza a régió jelenét, jövőjét. Alattunk, ahogy az írva van, ott a róka, a külső szemlélő és kommentátor... S mi, hollók és a rókák mégis meredten összpontosítunk közép-európai fánk egyik számunkra közeli, déli ágán zajló – egyébként tanulságos – holló-róka sztorijára, mely egy másik sajtról szól.

Kibontva a hasonlatot, miközben feszült figyelemmel követtük a magyarországi választások minden apró mozzanatát – hogy leesik-e a hatalom sajtja vagy sem –, mintha megint megfeledkeztünk volna a saját sajtunk állapotáról. 2001. december 1-jén a közélet új szereplőit hívtuk életre szavazatainkkal. Megválasztottuk a kerületi önkormányzatok képviselőit és elnökeit. Négy éven keresztül a megyék szintjén ők a letéteményesei régióink fejlődésének. Az első négy év egyben az új intézményi forma jövőjének a megalapozását is jelenti számunkra – s ezzel elérkeztünk az első lyukhoz a sajtban. Fel kell tennünk a kérdést: vajon közömbös számunkra, hogy milyen lesz a regionális demokrácia jellege?

Négy változat között választhatunk. Az első és egyben számomra a legelfogadhatatlanabb, hogy a létrejött önkormányzatiság csupán kirakat lesz, kulissza, s a valódi döntések továbbra is a minisztériumok és az alacsonyabb szintű államigazgatási szervek kezében maradnak. Bár a kerületi – és helyi – önkormányzatok mindent elkövetnek az önkormányzatiság kiteljesítése érdekében, akár ez a változat is megvalósulhat: nem valósult meg az adórendszer decentralizációja, a kerületek 2004-ig csak ún. „decentralizációs hozzájárulásból” gazdálkodhatnak, melynek a központi költségvetés jelenti a fedezetét. Mi a garanciája annak, hogy a 2004-es reformot majd nem késlelteti, nem a szlovákiai viszonyokra jellemző felemás formában valósítja meg a következő kormány?

Ugyanilyen rejtett centralizációról árulkodnak azok a különféle törvényekben elrejtett paragrafusok, melyek például a kulturális minisztérium engedélyéhez kötik azon kulturális intézmények megszüntetésének a jogát, melyek működtetéséhez ők nem társítottak megfelelő pénzügyi fedezetet. Ennek a logikai láncnak a létezését a minisztérium alkalmazottai sem tagadják, éppen csak azt teszik hozzá, hogy ők a könyvtárakat, múzeumokat, népművelési intézeteket akarták megvédeni – nem személyesen az adott kerületi önkormányzattól, hanem egy elvont, „gonosz” önkormányzattól... Szerintük lehetnek ilyenek. A kvázi-önkormányzatiság elleni egyedüli biztosíték, ha a kerületi önkormányzatok a helyi önkormányzatokkal együtt kikényszerítik a közigazgatási reformfolyamat következetes, felgyorsított ütemű megvalósítását, s közben aktívan kihasználnak minden egyes négyzetmilliméternyi mozgásteret, melyet a jelenlegi törvényi keretek biztosítanak számukra. Szlovákia polgárainak pedig ott van fegyverként a szabad választás joga, a szeptemberi választások szabadsága.

A második lehetséges változatot a bürokrácia túlélése jelentheti. A megkésett decentralizáció és a jogkörök átruházásának elhúzódása – valamint az, hogy mindez időben egybeesett az új munka-törvénykönyv és a közalkalmazottakról szóló törvény hatályba lépésével, az új bértáblák bevezetésével – megyei szinten meglehetősen kaotikus állapotot eredményezett.

Ez ugye még gondolatként is átláthatatlan? A káosz, valamint az önkormányzatiság letéteményeseinek szerepkeresése (hiszen új intézményről van szó!) kedvez a hivatali íróasztalt oltárnak, önmagukat pedig a közélet érinthetetlen, más szférákba tartozó papjainak tekintő bürokratáknak. Az ilyen viselkedés nehezen érhető tetten, hiszen a szokásjogon alapszik. Azonban ha egyszer kialakult, nehéz, szinte lehetetlen megszüntetni. Élő példaként utalnék a tényre, hogy míg kulturális intézményeink (melyek önálló jogi személyek) vezetői milliós értékeket kezelnek gyűjteményeikben, addig a mečiari intendatúrák óta minden egyes belföldi vagy külföldi útjuk alkalmával alá kell íratniuk menetlevelüket a megfelelő szervvel... Ez így volt a kerületi hivatalok idejében, s a jelek szerint az átkos hagyománnyal nem akarnak szakítani a kerületi önkormányzatok esetében sem.

A bürokratizmus csapdáját talán úgy lehet elkerülni, ha a fontosabb posztokat nyilvánosan meghirdetett pályázatok által a megfelelő emberek töltik be, ha a hivatalok igazgatói, a kerületi elnökök és a képviselők éberen őrködnek a jogkörök tiszteletben tartása felett – s ha a hivatalok leendő ügyfelei is élnek a „törvényhozói–végrehajtói” hatalom megosztása adta lehetőséggel.

A felsőbb közigazgatási egységekről szóló 302/2001-es törvény 2.§-a értelmében a kerületi önkormányzat szervei:

a) a kerületi önkormányzat képviselő-testülete

b) a kerület elnöke.

Miután a képviselők a törvény értelmében csak melléktevékenységként, eredeti munkahelyük megtartása mellett végzik közéleti tevékenységüket, a hivatallal is felvértezett „professzionális” elnök náluknál jóval nagyobb mozgástérrel rendelkezik. Ezt nem ellensúlyozhatja sem a kéthavonta sorra kerülő képviselő-testületi ülés, sem pedig a havi rendszerességgel megtartott bizottsági tárgyalás.

ĺgy a demokrácia játékszabályainak betartása mellett is létrejöhet egy a kerület szintjén erősen központosított rendszer: az elnöki demokrácia. A hatalomgyakorlásnak ezen formája nem önmagában véve rossz, csak kérdéses, hogy a jelenlegi szlovákiai politikai gyakorlat mellett erre van-e szükségünk, hogy ez mennyiben járul hozzá a hazai politikai kultúra és a demokratikus intézményrendszer fejlődéséhez. Nem jelentheti-e ez egy aránylag átláthatatlan döntéshozatali folyamat létrejöttét, egy újabb pártokrácia kialakulását? Valamint: képes-e egy létszámában, s így munkabírásában behatárolt szűk csoport eredményesen ellátni valamely kerület eredményes működtetésének feladatát?

A képviseleti vagy más néven parlamenti demokrácia jelentheti a negyedik változatot, s egyben egy újabb „sajtbéli lyukat”, egy újabb lehetséges problémát. Számomra, s remélem, Szlovákia választópolgárai számára is ez a változat jelenti a valódi alternatívát, ám egy megszorítással – ha ez valódi képviseletet és élő partneri viszonyt jelent. Úgy gondolom, nem a képviselői tiszteletdíjak 4-6 ezer koronás szintje jelenti a problémát, hanem az, ha e mögött nincs valós teljesítmény, képviselői munka. Ennek számonkérésére pedig a választók jól behatárolható csoportja hivatott, hiszen a képviselőket egy adott járás közössége választotta meg. Rajtunk múlott, hogy kit választottunk, és rajtunk múlik az is, milyenné „neveljük” megválasztott képviselőinket.

Képviselőinket – s már magában a szóban benne rejlik egy újabb buktató. Csak akkor lehet eredményes a kerületi önkormányzat szintjén végzett munka, ha vannak a települések, a helyi közösségek szintjén kidolgozott programok, amelyeket beilleszthetünk a kerület regionális fejlesztési terveibe. Csak akkor lehet eredményesen érvelni egy térség mellett, ha az igyekszik saját lehetőségeihez mérten minél gazdagabb, célirányos tevékenységet kifejteni. Ehhez pedig elengedhetetlenül fontos a megfelelő kommunikáció, a kölcsönös információcsere a kerületi és a helyi önkormányzatok, a helyi közösségeket megjelenítő civil és szakmai szervezetek között.

Összefoglalva az eddig leírtakat, a kerületi önkormányzatok útjuk elején tartanak. Itt még minden lehetséges, állhat előttük nagy jövő, de lehetnek az adófizetőkön élősködő újabb sóhivatal is. A kérdés az, hogy tényleg jobban érdekel-e bennünket akármelyik szomszéd holló sajtja (ami akár nekünk is lehet érdekes, ízletes, mégsem a mi különbejáratú, saját sajtunk...), vagy a miénkben vesszük szemügyre a közéleti lyukakat?

A szerző a kassai kerületi önkormányzat kulturális bizottságának elnöke