A szlovákiai magyarok két elfelejtett évtizede

Tanár úr, az 1945 után született hazai magyar nemzedékek számára miért „hanyagolható” téma az egykori Csehszlovákia létrejöttének háttere és a szlovákiai magyarság 1918–1938 közötti sorsa?

Nyilván azért, mert a negyvenöt utáni jogfosztottság éveiben eleve nem lehetett, az azt követő kommunista érában pedig nem volt „ildomos” bővebben beszélni az első republika polgári rendszerének kisebbségi viszonyairól. Ezért egészen a ’89-es rendszerváltásig többnyire csak a szüleink vagy nagyszüleink családi emlékezete őrizte az 1918-ban „szlovenszkói magyarokká” lett nemzetrész sorsának történéseit. De a szakmai érdeklődés teljessége, kényszerűségből, szintén hiányos maradt, mert a kutató történészek figyelme a szóban forgó időszakot illetően inkább csak a kultúra területére összpontosulhatott – már ha egyáltalában. Ilyenformán a szélesebb közvélemény, beleértve az ifjúságot is, nagyon sokáig csak elvétve találkozhatott ezzel az elhallgatott témakörrel.

Ahogy annak a kérdésnek tárgyilagos felvetésével is, hogy vajon már az 1900-as évek elején, netán még előbb fölsejlett-e az a szándék, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia romjain majdan kialakítható lesz a „csehszlovák nemzet” és számára az önálló Csehszlovákia?

Hogy területi átrendeződések révén új államok szülessenek, akkoriban még nem. Tény viszont, hogy a nemzetiségi kérdés mind a magyarság, mind a történelmi Magyarország nemzetiségeinek körében 1867-től jelen volt. Sejteni lehetett, hogy ez a gond komoly válságot is okozhat; és ezek a problémák az 1910-es évek elején már valóban erősen feszítették a monarchiát.

Tomáš Garrigue Masaryk, a csehszlovák állam Hodonínban született egyik alapítója, Közép-Európa átalakítását és a leendő Csehszlovákiát illetően 1914 őszén kész elképzelésekkel utazott Hollandiába és Olaszországba, majd Genfbe. Eduard Beneš pedig 1915-ben a párizsi Sorbonne-on tartott előadásaiban már Ausztria–Magyarország szétzúzását sürgeti.

E célok akkor váltak számottevő politikai üggyé, amikor 1916-ban Rómában megrendezték a monarchia nemzetiségeinek konferenciáját. Miután Olaszország ugyanabban az évben belépett a háborúba, már körvonalazódtak Csehszlovákia megalakulásának, illetve a szerb–horvát–szlovén királyságnak és Románia területi gyarapodásának tervei.

A szerb vagy román sovinizmussal és nacionalizmussal azonosuló, az életkorát tekintve fiatal Beneš miért gyűlöli a magyarokat az első világháború kezdetétől ?

Én nem érzelmi, hanem politikai síkon ítélem meg ezt a gyűlöletet, noha abba az emóciók is belejátszanak. Politikai szándékai és egyéni befolyása a szövetségeseknél ugyanis csak úgy érvényesülhettek, ha a magyarokat mindenáron befeketíti, akár félremagyarázások és a történelmi beszennyezés révén is.

Elmondható, hogy Csehszlovákia megalakításának és egy csehszlovák nemzetnek a fikciója Masaryk világháború előtti álma, majd Beneš pár évvel későbbi műve?

Lényegében igen. Masaryk, az ő politikai felfogásában, egy egységes csehszlovák nemzet két ágazata számára szorgalmazta a közös Csehszlovákia ügyét. Beneš azonban, gondolom, egyértelműen hitt is az egységes csehszlovák nemzet eszméjében, és ennek a meggyőződésnek a szellemében élt. Sőt, elgondolásaiban egészen odáig jutott, hogy pusztán idő kérdése, amikor a szlovákok is csehül fognak beszélni.

Milyen volt az új államalakulatba hatalmi döntés révén „tévedt” magyar kisebbség politikai helyzete?

1919 januárjától 1920 júniusáig az itteni magyarság ezt az új keletű helyzetet a háború nyomán kialakult átmeneti állapotnak tekintette. Az emberek abban bizakodtak, hogy hamarosan helyreállhat a régi rend. A trianoni békeszerződés aláírása után viszont mind a politika, mind a közvélemény gyorsan megváltoztatta észjárásának ezt a téves irányát. Mindenki rádöbbent, hogy tudomásul kell venni az új valóságot. Alkalmazkodni hozzá, és ha korábbi hasonló tapasztalatok híján is, de mielőbb hozzálátni az önszerveződéshez. A gyakorlatban ez a politikai pártok létrehozását, a szlovákiai magyar kulturális élet saját intézményeinek megalapozását, illetve az iskolahálózat kiépítését jelentette. A kisebbségi státusba sodródott szlovenszkói magyarság tehát részint politikailag, részint közéletileg szerveződve, saját helyének és tekintélyének kiépítésére törekedett. És az új helyzet elfogadásával elegy beletörődés fázisa után az öntudatra ébredés állapota egészen a harmincas évek végéig tart.

Az államhatalom és a törvénykezés eleget tett a nemzetiségek jogait, szabadságuk teljes védelmét biztosító, 1919-ben aláírt Saint-Germain-i szerződésnek?

A törvényhozással nem mutatkoztak elvi gondok, ám a jogszabályok végrehajtásával akadtak bajok. Sűrűn előfordult egy szándék, mellyel a hatóságok hátrányos helyzetbe hozták a magyarságot. Erősen kifogásolhatónak bizonyult például a járáshatárok magyar szemszögből előnytelen kialakítása, ami a nyelvtörvény adta jogokat is sújtotta.

Előfordult diszkrimináció is?

Nyilvánvalóan. Főként az állami hivatalok tisztviselői posztjainak betöltésénél történtek fondorkodások. A Saint-Germain-i szerződés betartását egyébként a genfi székhellyel működő Népszövetség is ellenőrizte. E nemzetközi fórumot a húszas-harmincas években a (cseh)szlovákiai magyarság vezetői több alkalommal is tájékoztatták a kisebbségi sérelmeket listázó petíciókkal.

Milyen volt az 1918 után működő szlovenszkói magyar politikai pártok kölcsönös viszonya? Gáncsoskodtak egymással?

Erre vonatkozóan nincsenek írásos dokumentumok. Külön intézték az ügyeiket, hiszen más-más társadalmi csoportokat szólítottak meg, ami egyúttal az itteni magyarok felekezeti megoszlását is tükrözte. Így az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Pártból alakult Magyar Nemzeti Párt bizonyos értelemben a reformátusok pártja volt; míg az Országos Keresztényszocialista Párt, Szüllő Gézával az élén, elsősorban a katolikusoké. Ezt ugyan soha nem mondták ki így, mégis benne élt a köztudatban. Ez a két párt alakult át aztán 1936 júniusában az Egyesült Magyar Párttá. Természetesen létezett a hazai magyarság irányában érdekelt több más országos pártszervezet is. Például a csehszlovák szociáldemokrata, valamint a csehszlovák agrárpárt. Magyar tagozataik működtek és magyar sajtót is kiadtak. E kormányzati pártokban érvényesültek az úgynevezett aktivista magyar politikusok; ők saját politikai köreikben igyekeztek hangot adni a (cseh)szlovákiai magyarok ügyeinek. De ezek a pártok a kisebbségi helyzetbe került magyarság soraiban csupán mérsékelt támogatottságra számíthattak.

Ezzel szemben Csehszlovákia Kommunista Pártja ugyanebben a nemzetiségi közegben jelentős tömegeket tudott megnyerni. Mi állt e szembeszökő különbség hátterében?

Egyrészt bizonyíthatóan az, hogy akik a Magyar Tanácsköztársaság leverése után Csehszlovákiába menekültek – a szociáldemokrata párton belüli tevékenységükkel –, már a CSKP megalakítását is jelentősen segítették. Másrészt a kommunista párt, tagbázisát építve, nagymértékben éppen a magyar paraszti társadalomra és az agrárproletariátusra támaszkodhatott. És az is hozzájárult a párt sikeréhez, hogy nemcsak az itteni magyar proletariátus, a vidéki szegénység súlyos gondjait tartotta számon, hanem lényegében egészen 1937–1938-ig a magyarság nemzetiségi sérelmeit is. Nyilván az szintén növelte népszerűségét a magyarok körében, hogy Bohumil Šmeral, tehát a párt egyik magas rangú vezetője még 1921-ben a Csehszlovákiához csatolt magyaroknak területi önrendelkezési jogot ígért; és ezt a fogadkozást a párt a harmincas évek elejéig több ízben megismételte.

Hogyan érintette a magyar kisebbséget az 1929–1933-as gazdasági válság?

Nagyon komolyan. Amiről Fábry Zoltán Az éhség legendájában beszámol, sajnos történelmi valóság. Miként az is, hogy a magyarokat, különösen az agrárproletariátust, a krízis hatványozottan érintette. Ha csak a családomból indulok ki: anyámék tízen voltak testvérek, és a felnőttek közül ketten is kivándoroltak.

A szlovenszkói magyar kultúra, kiemelten regionális történelmi hagyományai nélkül – összevetve az erdélyi tájak épp ilyen vonatkozású élénk tradícióval – miként szervezte meg önmagát?

Első pillantásra talán meglepő céltudatossággal. A kezdetekben azok a szervezetek és társulatok hallatták aktívan a hangjukat, amelyek már a Monarchiában is működtek. Így Pozsonyban a Toldy Kör, Komáromban a Jókai Egyesület, Kassán a Kazinczy Társaság, amely például kiadót is alapított, és a könyvbarátok körét szintén megszervezte. A magyarság kulturális életét hivatalosan szervező intézményként a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület, az SZMKE jött létre, s hat körzetében a harmincas évek elején már másfél száz helyi szervezet működött. A korszak kulturális életének legtekintélyesebb kifejezője végül is a nagyon széles körű tevékenységre törekvő Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, ismert nevén a Masaryk Akadémia volt. Megalapításához, jótékonyan, a köztársasági elnök egymillió koronát adományozott. És amíg e Társaság érdeklődése a nevében jelzett területekre összpontosult, addig a csehszlovákiai magyar egyetemi ifjúsági mozgalom, a Sarló tudományos céllal szociográfiai vándorlásokra és falukutatásra is vállalkozott.

Politikai értelemben százéves tehát a szlovákiai magyarság. Ön szerint mi ennek az évfordulónak irányadó üzenete?

Hogy a közgondolkodásunkban még nem élnek kellő hangsúllyal nemzeti kisebbségi létünk kialakulásának, illetve a megmaradásért zajló küzdelem első időszakának tapasztalatai. És az, hogy napjainkban jobban megértsük: mi munkált azokban az emberekben a mi megmaradásunkért is.

Miklósi Péter