A szépség végső diadala

Fekete-fehér képeit azok is ismerik, akik arcát még egyszer sem látták, nevéig még el sem jutottak. Pompás testű, ruhátlan Vénusz hatalmas ördögszekérrel a feje fölött. Ugyanaz hímnemben: tengerparti Adonisz a természet koronájával. Helena Christensen fémforgácsból készült fejdísszel. Fred, olajos felsőtesttel, feszülő izmokkal, két gumiabronccsal a kezében.

Fénnyel festett ikonok.

Huszonegyedik századi freskók. A szépség hús-vér szobrai.

Herb Ritts a hetvenes évek Los Angelesében érzéki portréival vált ki a tehetséges fotográfusok kígyózó sorából. Eleinte csak a barátait, ismerőseit fényképezte szokatlan beállításban, merész pózokban, s a legtöbbször hiányos öltözékben vagy éppen ruhátlanul. Első képe, amely bejárta a világot, az akkor még pályája legelején várakozó Richard Gere-ről készült. Csak emlékeztetőül: San Bernardino, 1978. Áll Gere a kocsija előtt egy benzinkút árnyékában. Fehér atlétatrikó, ropogós farmernadrág, szájából cigaretta lóg, karjai hátul, a feje mögött érnek össze. Ennyi kihívást, ilyen erős szexualitást sugározni csak egy olyan test által lehet, amely tetőtől talpig, még nagykabátba csomagolva is maga az izzó erotika. De megmutatni mindezt úgy, hogy annak mégis legyen egyfajta finomsága, eleganciája, férfias bája, ahhoz Herb Ritts páratlan ízlése, egyéni stílusa szükségeltetik. Sztármodelljei többségének arca nincs. Egyszerűen „kilóg” a fej a képből. Vagy takarja valami az arcot. Mellékessé válik. Mellőzhetővé. Itt és most nem a szem, nem az ajkak, nem a vonások mögött rejtőző érzelem hat, üzeni Ritts, hanem a puszta test. A váll. A kar. A mell. A csípő. A comb. A láb. A bőr alatt feszülő érzelem. A premier plánba állított erő. A kitörni készülő vágy.

Nem baj, ha elveszik a tekintet. Ha napszemüveg takarja a fél arcot, vagy dús hajtincsek mögött rejtőzik a máskor árulkodó szempár. Beszél helyette más. Egy múzeumba illő cipőkompozíció. Egy hosszú, ágyékig érő, apró kagylókból fűzött láncegyüttes, egy Vénusz-dombot ékesítő színes tollcsokor, vagy egy cigaretta fátyolszerű füstje, az izmok hajlatában száradó homok, egy szegecsekkel kivert cowboycsizma, vagy egy háborús bőrdzseki. Ez mind a mítosz része. A szépség mítoszának beszédes alkotóelemei. Kellékek, jelmezek, amelyek kiteszik a hangsúlyt. Az Egy kép mögé a felkiáltójelet. A három pontot. Vagy épp a kérdőjelet.

Donna Karan, a divat egyik koronázatlan királynője nyilatkozta valamikor a kilencvenes évek második felében: „Herb Ritts művészként is nagy hatással van rám, nemcsak barátként. Egyetlen képével képes megragadni egy érzést, a test beszédét, s mindenekelőtt megörökíteni a pillanatot. Ez az érzés szinte tapintható, s ez az, ami modernné teszi őt. Egy apró mozzanattal el tud mesélni egy teljes történetet, legyen az Hollywood világa vagy Afrika vadonja. Meglátja a művészetet a divatban, a természetes egyszerűséget az emberi szépségben. Biztos érzékkel, gazdag képzelőerővel álmokat, vágyakat ültet át erős, azonnal hatni tudó képeibe. Munkássága bizonyíték arra, miképpen fonódik össze művészet, divat, képi média és globális üzleti élet a modern kultúra világában.”

A test beszéde…

Richard Gere sivatagi kirándulása. Beállítása, póza, gesztusa. Ilyen felvétel láttán nem csoda, hogy még a sokat látott Hollywood lélegzete is elakadt.

Herb – a fényképezést autodidakta módon megtanuló Ritts – története pontosan illik az amerikai sikertörténetek sorába. Még akkor is, ha nem a meséből ismert „legkisebb szegény fiú” útját teszi meg a legfényesebb amerikai stúdiókig. Herb Ritts a lehető legjobb helyen nő fel ahhoz, hogy ő maga is híressé váljon. Los Angelesben, világsztárok szomszédságában. Hogy csak egyet említsünk a sok közül: Steve McQueennek hellózhatott a kerítésen keresztül. Hogy lefényképezze, az meg sem fordult a fejében. Akkortájt még nem érdekli a fotózás. Előbb a közgazdaságtan, majd a jog felé fordul. Később művészettörténetet tanul. Családi cégük révén, amely bútordíszleteket készít egy-egy hollywoodi produkcióhoz, filmesekkel, fiatal tehetségekkel is kapcsolatba kerül. Közben utazik. Sokat és sokfelé. Ellő pár tekercs filmet, és a képeket megmutatja közeli ismerőseinek. Barátai bemutatják Zeffirellinek. Ott készíti első jelentős fotóját Jon Voightról és Ricky Schroderről. A kép megjelenik a Newsweek magazinban. Onnantól kezdve nincs megállás. Felkéréseket kap, biztatják, ötleteit, beállításait, modellválasztását dicsérik. Közeli kapcsolatba kerül Matt Collinsszal, a kor híres férfimodelljével. Ő mutatja be Rittset a férfiszépséget dicsőítő, akkor már befutott New York-i fotósnak, Bruce Webernek. Az elismerés újabb lépcsőfok felfelé: már Charles Hix is magához öleli, s akkoriban megjelenő albumába Ritts fotói közül is bekerül néhány. Hadd tudja a világ…

Nem sokkal ezután újabb kapuk nyílnak meg előtte. A Harper’s Bazaar, a Vogue, az Elle, tehát a legrangosabb divatmagazinok hívják. Később a Vanity Fair, a Rolling Stone, az Interview. Európában a Lei és a Per Lui. Reklámkampányokat fényképezhet Armani, Versace, Calvin Klein, Gianfranco Ferré és Donna Karan műhelyében. Borítókat, plakátokat, mozireklámokat kap. John Travoltától John McEnroe-ig, Naomi Campbelltől Mel Gibsonig a legnagyobb nevek állnak a kamerája előtt. Képeivel új fejezetet nyit az amerikai sztárfotózásban. Antonio Banderas antik hőssé, Isabelle Rossellini intellektuális démonná válik általa. Colin Jackson fekete párducteste mezítelenül tapad a hófehér falra, Bill T. Johns lélegzetelállító alakja Michelangelo haldokló rabszolgájának modernkori párja. Mike Tyson nem dobott le magáról mindent, képe mégis aktként hat, hiszen Ritts beállításában az egész férfi egyetlen óriási tarkó. Dennis Rodman orrát, fülét, köldökét is átszúratta, hogy ezüst ékszerekkel díszíthesse magát. Válla, karja tele tetkóval, körmei kilakkozva, mellkasa szőrtelenítve, Ritts felvételén mégis maga a megtestesült férfiasság. A görög férfieszmény újkori párja.

ĺratlan ajánlólevéllel állít be Demi Moore-hoz is, aztán Barbra Streisandhoz, Michelle Pfeifferhez. Azután, hogy 1988 őszén megjelent első önálló albuma, amelyből magas ára ellenére 24 ezret adtak el, minden ajtó sarkig tárul előtte. A lélek és a test finom harmóniája, a mezítelenség esztétikuma, tiszta vonalak, egyszerűségükben is hatásos formák hirdetik a szépet Ritts képein. Korlátokat tüntetnek el, tabukat döntenek, a nemi szabadságot hirdetik ezek a fotók, a mindent szétfeszítő belső energiát juttatják diadalra, a két nem egyenlőségének sokáig elnyomott eszméit. Fiatalság, ártatlanság, sebezhetőség az egyik oldalon, érettség, tapasztalat, érzelmi pajzsok a másikon. A vad, a nyers, az ugrásra kész állat mellett ott áll a gyengéd, az érzékeny, törékeny lelkivilágú férfi, aki nem leplezi vágyait, s egy belső hangot követve járja a maga útját.

Megmosolyogtató ötletekkel is gyakran előállt.

Jackie Joyner-Kersee, a csodálatos futónő nem más a képén, mint csupa láb. Magic Johnson kosárlabdát tart a feje helyén. Glenn Close fehér Pulcinella-bohóc. Jack Nicholson négy bohócportréjával utánozhatatlan arcizompacsirta. Dustin Hoffman torreádorjelmezt öltött Salvador Dali. Jim Carrey borvörös fürdőnadrágját a tengerparton tépi le egy fekete puli.

Van más is, valami egészen más.

Ritts Afrika-fotói. Maszáj madonna, mellén csüngő gyermekével. Nandoye és Nangini, kéz a kézben. Dorobo szavannáján egy fára mászó férfi. Kashiro és Darati, Tanzánia harcosai. Bennszülöttek törzsi maszkban, maguk készítette ékszerekkel, fegyverekkel, hétköznapi és mégis ünnepinek tűnő ruházatban.

Ősi és mai egymás mellett. Popdívák és primitív kultúrák. Tina Turner, Cher és Madonna portréi. Ez utóbbinak, Cherish című dalához ő maga készített videoklipet – fütyülve az MTV konvencióira, íratlan szabályaira, ilyen-olyan elvárásaira. 1991-ben két díjat is átvehetett a zenés csatorna évi díjkiosztó gáláján. Egyet azért a klipért, amelyet Love Will Never Do Without You című dalához Janet Jackson számára rendezett, a másikat pedig azért, amelyet Chris Isaak Wicked Game című dalához kreált.

Újabb két könyvének témája a két nem szépsége és érzékisége. Együtt és külön-külön. Hidegen és melegen. Ritts fotóin senki sem akar másnak látszani, mint aki. A Valentino-kampányhoz készült kompozícióján három test simul egymáshoz. Két férfi, egy nő. Középen a nő, fekete trikóban, kétoldalt a hímek, csupaszon. Mindkettőjük teste a nőhöz simul. De a lábuk egymás bőrét égeti. A Calvin Klein-alsónadrágot reklámozó Marky maga a leonardói tökély. Úgy dől a falnak, hogy a lehető legelőnyösebb pózban mutathassa teste minden porcikáját. Rodin is csak bólintani tudna ezekre a szoborszerű testekre. Danaidája, Örök tavasza, A csókja Ritts által fogalmazódik újra – most és mindörökre. Volt idő, amikor Visconti nyomában járva olaszországi palotákban, pompás bútorok és drága kelmék között dolgozott helyben szerzett modellekkel. Utolsó éveiben a víz, a tengerpart, a természet érzéki öle vonzotta a leginkább. A bevehetetlen szirteken csobogó vízfüggönyök, a habzó hullámok, a szelek által változó homokszőnyegek. Oda vitte, oda állította, oda fektette földi édenkertben kiválasztott Éváit és Ádámjait. Néha három Évát, hogy két Ádámot is egymásnak adhasson.

Abban az évben, amikor heveny tüdőgyulladásban meghalt, Tom Cruise-t fényképezte a Vanity Fair címlapjára. Nem sokkal előtte Brad Pittet. Cruise-t tűzpiros fal elé állította úgy, hogy csupasz felsőtesttel mondjon el magáról a lehető legtöbbet. Pitt a tengerparton motorozik a kedvéért, aztán kivágott fekete pólóját krémszínű ingre váltotta, s úgy ment be a vízbe. Amikor kijött, már a teste beszélt, de úgy, ahogy Ritts akarta.

„Hiszek egy Istenben, a mindenható szépben...”