A szenvedés mint térré alakított emlék

A már nem egy rangos időszaki tárlatnak otthont adott alagsor ezúttal egy teljesen szokatlan koncepció alapján interaktív térré alakult, ahol a látogatók (mint ahogy pár napja én is) szépen újragondolhatták, mit is értenek tér, installáció, művészet, illetve annak megélése és összefüggései alatt. A 2001-es Velencei Biennálén Arany Oroszlán-díjjal kitüntetett Gregor Schneider kiállítása – bár e helyütt a kiállítás megjelölés már-már megmosolyogtatóan hangzik – ugyanis egy igazi kis libabőrakció.

Megváltom jegyemet, az ezért felelős hölgy suttogva hozzám fordul, és elmagyarázza, hogy egyszerre csak egy ember tekintheti meg a művet, nagyjából öt perc időm van rá, és szerinte ügyeljek az ajtókra, jegyezzem meg, hogy hova nyitok be, mert – folytatja komolyan és még suttogóbban – ez a bejárat (lefelé mutat, fehér lépcsősor az alagsorba) nem azonos a kijárattal.

Nekivágok, le e lépcsőkön, kanyar után egy liftajtóra emlékeztető bejárat. Kinyitom, hosszú, egyenes folyosó, síri csend. Kétoldalt öt-öt ugyanolyan ajtó, különös szag, egy lélek se. Be-benyitok mindegyik fülkébe, keresve a kijáratot, mindenhol kisebb-nagyobb helyiségek, minden vakítóan fehér, minimalista berendezés, matracok, fémpiszoár, vonatfülkeszerű lakóegységek, rácsok, sötét terem (ez különösen félelmetes volt), és mindenütt ugyanaz az esszenciális, meghökkentő, már-már félelmetes hangulat, a kihaltság, a titokzatosság, a csend, a szag, a sci-fi filmek esztétikájára emlékeztető csillogó műanyag falak, a liftajtók... Lassan elfogynak a lakófülkék, marad az utolsó ajtó, mikor kinyitom, látszik, hogy egy ugyanolyan folyosóba érkeztem, ugyanúgy további szerteágazó kijáratokkal. Van tükörterem, hangárra emlékeztető csarnokszerűség, meleg levegőt árasztó szoba stb. És több helyütt a matracok. Ezeken kívül semmi, csak a fehér falak. Lassan kezdek izgulni, meddig megy ez így tovább, persze nagyon izgalmas, de nem szeretnék kifutni az öt percből. Az utolsó ajtónál ismét egy hajszálra ugyanolyan folyosó. Ráadásul mindez valahol a föld alatt, persze mondanom se kell, sehol egy ablak, egy nyílás se, csak a neonfények zümmögnek. Itt is üres szobák fogadnak, mígnem benyitok egy sötét kamrába, onnan egy további ajtó nyílik, fura, bonyolult kilinccsel, páncélszerű kapuszárnnyal. Benyitok, és egy majdnem teljesen sötét fagyasztóveremben találom magam; minden, ami kell, páncélfalak, hideg levegő, s amikor hallom, hogy kattan mögöttem a zár, csak mosolyintok, olyan, mint egy rossz filmben. Viszont rá kell jönnöm, hogy az ajtó tényleg csak egyfelől nyílik, kilincs sehol, uramisten, be vagyok zárva. Lassan kezdek pánikba esni, tudom, csak egy kiállítás, biztos rossz vicc, lehet, hogy az aljas művész most gyűjt anyagot a következő tárlatához, filmezi a kétségbeesett látogatókat, csakhogy kamera sincs, ráadásul egyre hidegebb van, végigtapogatom a fémborítású falakat, sehol semmi, a mobiltelefonom után nyúlok, azzal próbálok világítani, lehet, hogy valami egyszerűen csak meghibásodott, aztán még egyszer körbejárok, és csodák csodája, látom, hogy egy teljesen észrevehetetlen rés nyílik balra, igen, ajtó, megvan, sikerélmény, nekidőlök, nyílik! Ez egy nagyobb, csarnokszerű terembe nyílik, innen meg további két ajtó, a jobb oldali mellett döntök, egy meredeken felfelé vezető lépcsősor tárul elém, lehet, hogy már a kijárat, felmegyek; az ajtó nyílik, és legnagyobb megdöbbenésemre egy parkban találom magamat, pár tíz méterre a múzeum épületétől; valamiféle föld alatti raktár vagy gázkazán kijáratából jöttem ki, úgyhogy visszamenet be sem megyek már a múzeumba, hanem csodálkozom egyet, olyan álomszerű élmény volt; megcsap a meleg levegő, előttem a jól ismert múzeum homlokzata.

Schneider több mint két évtizede dolgozik mára már összművészeti dimenziókig alakított térrendszerén, következetesen, fülkéről fülkére építve a Totes Haus ur (Halott házunk) nevű projektumát, ezt a képzeletbeli folyosó- és téregyüttest, egyfajta emléklabirintust, melyeknek egyes álomszerűen rekonstruált rétegeibe pillanthat be a látogató. A vizuális élménysorozattá transzformált teremegyüttes egyébként valóságos épület emlékéből táplálkozik, amely minden bizonnyal meghatározó szerepet játszott Schneider fiatalkorában. Néhány alkalommal ugyanis magából a meglevő házból emel(tet) ki szó szerint, daruval és teherautóval szobabelsőket, falrészleteket, majd azokat saját rekonstrukcióival összedolgozva meg is számozza. Termekbe épít tehát termeket, ezáltal falakat húz már meglevő falak közé; járatokat, kamrákat alakít; néha még megtévesztésül ablakot olt a falba, ahonnan éjszakai fény jön nappal is; vagy leleményes technikai megoldásoknak köszönhetően a terítő szépen lassan, öt perc alatt lecsúszik a szoba közepén álló asztalról; vagy maga a terem fordul egyet a tengelye körül, még jobban magához láncolva a látogatót.

Aki pedig csak később tudatosítja, hogy benne jár a műben, ha tetszik, a szobor belsejében, egy labirintusban, amely nem is labirintus, mert amúgy kiállítóterem. És talán ez az alkotássorozat egyik meghatározó élménye, erénye: a látogatóval soha sincs közölve, hogy a termek, melyekben jár, nem igazi helyiségek, tehát nem a múzeum tényleges falai közt jár, az egész rendszer izolált és egységes, így nem látni támfalakat, pódiumot, duplamennyezetet. Különös kis világ, ötpercnyi kis izgalom, egyedüllét és egyben döntéshozatal-kényszer. A művet ugyanis, nincs mese, végig kell járni, meg kell élni, kapcsolatba kell vele lépni, másként nincs belőle kijárat.

A látottak értelmezésénél semmi esetre sem hagyhatjuk figyelmen kívül az alkotó nyilvánvaló jelzését, a különös címválasztást. Weisse Folter ugyanis a kiállítás címe, ami szó szerint fordítva annyit jelent, fehér kín, és a katonai meg az alvilági szakzsargonban egy olyan módszert jelent, amely során a fogvatartók emlékeket, gondolatokat, néha magát az emberi identitást törlik ki a rabból anélkül, hogy külső, szemmel látható nyomokat, sebeket ejtenének rajta, hagynának maguk után. Gregor Schneider legújabb termei tényleg különösen fehérek, szinte bántóan fehérek, kétségkívül van is az egészben valami lappangóan agresszív, militáns, főleg a szűk járatokban, a zártságban, az üres fekhelyekben és az egyedüllétben. Nem tudtam nem azokra a videojátékokra gondolni, ahol a játékos, saját magát nem látva, fegyverrel kezében lépked teremről teremre, minden másodpercben számítva rá, hogy a következő sarok mögött ott lapulhat a gyilkos ellenség. Persze, nem kell ahhoz törvény által üldözöttnek lenni, hogy rácsodálkozhassunk saját labirintusunkra, amelynek hangulata olyan ismerősen lebeg felettünk, mintha valahol már láttuk, éreztük volna egyszer. Mindenesetre tényleg egyre többet hallani titkos börtönökről, agymosásról, föld alatti bázisokról. Ki tudja, lehet, hogy az egész szelíd tanúságtétel Guantanamo és a hozzá hasonló fogházak mellett.

S ettől függetlenül a K21 labirintusa (mely július 15-ig megtekinthető) kiváló alkalmat nyújt belegondolni abba, mennyi minden elmondható, megmutatható félüres, szótlan falak, lakósejtek egymásutánjával, mekkora átütő ereje lehet egy bejárható térnek. És ellentétben a híres spanyol objektművész, Juan Munoz eszményével (akinek retrospektív kiállítása éppen pár hónappal ezelőtt volt látható ugyanitt), a néző nélkül is tökéletesen meglevő és működő alkotással, Gregor Schneider műve rá a példa, hogy az igazán életképes művészet csakis a befogadóval együtt létezhet, illetve őbenne és őáltala. Merthogy amúgy csak egy halom fehér műanyag, és üveglap, és neonfény.