A szellemi elitnek szimbolikus hatalma van

Bozóki András Kóka János magyar gazdasági miniszterrelA szerző felvételeA kulturális miniszteri székbe a Közép-európai Egyetem (CEU) politikatudományi tanszékéről érkezett – mindkét oldal nagy meglepetésére. Hamar kiderült róla, hogy az emberszabású miniszterek közé tartozik. Nyitott a fiatalok felé, és ezen a poszton elsőként mondta ki: a nemzeti kultúra nem homogén, hanem szubkultúrákból, csoportidentitásokból épül fel.

A hatalom térfelére kerülve is megmaradhat valaki kívülállónak, megfigyelőnek? Ön olyasmit érezhetett, mint a színikritikus, akinek egyszer csak azt mondják: tessék, most rendezz egy darabot!

Nyilván nem lehet az ember egyszerre kint is, bent is. Amikor a felkérést elvállaltam, abban a tudatban tettem, hogy mindaddig, amíg miniszter leszek, a kormány politikáját igyekszem a saját területemen megvalósítani. A cselekvő ember nem lehet megfigyelő is, viszont kell hogy legyen annyira intelligens, hogy önmagára akkor is a kívülálló nézőpontból tud tekinteni, ha politikai cselekvése a kormány politikájával való azonosulást tételezi fel. Másfelől a politika nem életfogytig tartó tevékenység; egy ideig csinálja az ember, aztán visszatér a tudományos életbe. Nyilván ezek után nehéz lesz ismét elemzéseket írnom, néhány évig bizonyára csendben maradok majd.

Voltak olyan dolgok, amelyek meglepetésként érték, vagy bejöttek a számításai?

Én már 1989–90-ben aktívan politizáltam, ám itt egy apparátust is vezetni kell, ami bürokratikus tevékenység. Meglepett, hogy az ember hivatalvezetőként olyan helyzetekbe kerülhet, amiket nem ő teremtett, mégis viselnie kell a következményeket. Újdonság volt, hogy olyasmiért kritizáltak, amiért személy szerint nem éreztem magam felelősnek.

Röviden össze tudná foglalni, hogyan került tizennégy év alatt a Fideszből az SZDSZ-en át a baloldalra? Úgy tudom, ön mindig is a nyugati vagy amerikai típusú, 68-as eszméket éltető baloldallal szimpatizált. Lehetségesnek tartja, hogy egy posztkommunista országban teret hódítson ez a fajta baloldali gondolkodás?

Persze, jelenleg is pontosan ezen dolgozom. Az a célom, hogy a kádárista baloldal helyére egy új politikai erő kerüljön, amely már nem a kádárizmusból meríti az identitását. Ehhez természetesen fel kell nőnie egy új politikus generációnak; így volt ez Németországban, Franciaországban, és így lesz előbb-utóbb a kelet- és közép-európai volt szocialista országokban is. Egyébként meggyőződésem, hogy tizenhat évvel a rendszerváltás után már nem lehet posztkommunista módon gondolkodni. Úgy vettem észre, hogy a nálam két évvel fiatalabb miniszterelnök már nem annak a generációnak a nyelvén beszél, amely a rendszerváltás előtt a baloldalt jelentette. Bátrabban vállal konfliktusokat, mer újítani, azaz sok mindenben hasonlít rám. A Fideszből 1993-ban léptem ki, SZDSZ-tag pedig csak 89–90-ben voltam, amíg a kettős tagság lehetősége meg nem szűnt. Azóta egyik pártba sem léptem be. A Fidesz egyébként már a kezdet kezdetén is csak gazdasági értelemben húzott jobbra, értékszemléletét tekintve balliberális párt volt, csak később, 1993–95 között vált jobboldalivá. Én kevesebbet változtam, mint a Fidesz, azaz nem én mozdultam el jobbról balra, hanem a Fidesz balról jobbra.

Tudományos munkáiban behatóan tanulmányozta a politikai és kulturális eliteket. Ön szerint a kulturális elit még mindig irányt szabhat a társadalomnak? Nálunk például a rendszerváltást követő néhány évben a kulturális elit szinte teljesen kivonult a közügyekből, átadta a helyet a politikusoknak.

Nálunk a kulturális elitből lett politikai elit, aztán később, a Bokros-csomag idejétől számítva fokozatosan a gazdasági elit vette át a terepet. A művészek, írók és újságírók fontosak, nagy befolyásuk van a közvéleményre, valójában azonban eltörpülnek a gazdasági elit mellett. A helyzet egyébként ebből a szempontból nem reménytelen, mert az új gondolatokat azért továbbra is a kulturális elit fogalmazza meg, csak éppen többé nem politikai, hanem sokkal inkább szimbolikus hatalma van. A rendszerváltás idején betöltött szerepüket azonban nálunk sem valószínű, hogy visszaszerzik. Ahhoz ugyanis túlságosan kiszolgáltatottak a nagytőkének.

A 21. század kulturális politikájával kapcsolatos elképzeléseit ön egy kiáltványban fogalmazta meg. Ebben egyebek mellett az áll, hogy „a kultúra szabadsága a megismerés szabadsága, amit már nem szorít korlátok közé a technológia”. A kultúrához való hozzáférést megkönnyítő technológiák viszont ma korántsem mindenki számára hozzáférhetőek. Másrészt a társadalomban érdektelenség, igénytelenség is mutatkozik, azaz sokan nem arra használják a technológiákat, amire érdemes lenne.

Épp az a cél, hogy rámutassunk a lehetőségekre, hogy az emberek ne passzív fogyasztói legyenek a technológiai fejlődés vívmányainak. Az említett kiáltványnak az volt a funkciója, hogy vitát provokáljon, felrázza az embereket, rávegye őket, hogy gondolkodjanak el a kultúráról, ne törődjenek bele abba, ami van. Ezért érezhet ön egyfajta feszültséget a szöveg lendülete és a valóság között, ha úgy tetszik, a valóság szomorúbb annál, mint ami a kiáltványomban áll. Az is tény, hogy a technológiákhoz való hozzáférés nem egyenlő. Épp ezért fontos számomra a kulturális esélyegyenlőség megteremtése, hogy ezen a területen se legyenek első- és másodrendű állampolgárok.

Alig fél mondat erejéig esik említés a határon túli magyarokról. Csak annyit találtam rólunk, hogy számunkra is elérhetővé kell tenni a magyar kultúrát, legyen szó az alkotás lehetőségéről vagy a kultúra fogyasztásáról. Konkrétan mit jelent ez, miben várhatnak változást a szlovákiai magyarok?

Abban, hogy ezentúl nem egyedül az állam szervezi majd a kultúrát, hiszen Magyarország és Szlovákia is tagja lett az Európai Uniónak. Sok szlovákiai magyar fiatal tanul Budapesten és más magyarországi városokban, a határok könnyen átjárhatóvá váltak, és ezáltal a kultúra lassacskán önszerveződővé válik. Az a tragédia, ami Trianonban történt, és amit nyolcvanöt éve nyögünk, az uniós csatlakozással lassan majd feloldódik. Csökken a valós jelentősége annak, hogy a magyar állam és a magyar nemzet nem ugyanazon határok között létezik. A kultúrának nem kell a nemzeti bürokrácián keresztül szerveződnie. Ha mondjuk alulról jövő kezdeményezésként meg akarják csinálni a Sziget fesztivál after partyját Szlovákiában, ennek semmi akadálya nincs. A problémát inkább Kárpátalja vagy Szerbia jelenti, mindaddig, amíg nem csatlakoznak ők is az unióhoz.

A könnyűzenészek voltak az elsők, akik önálló koncepcióval, javaslatokkal jelentkeztek, mire ön az említett kiáltványban arra biztatta a többi művészeti ág képviselőit, írják össze és nyújtsák be ők is mindazt, amit a tárcától várnak.

Ennek volt is foganatja; a hagyományos népi kultúra művelői, a zenészek és a táncosok már éltek is a lehetőséggel. November végén vagy legkésőbb december elején fogjuk meghirdetni a népi kultúra és a hagyományok fennmaradását, ápolását támogató programot, amely a Tengertánc nevet kapta. A PANKKK (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) programmal kezdtük a folyamatot, most ezzel folytatnánk, utána pedig következhet a kortárs komolyzene. A népi kultúrára már el is különítettünk 175 millió forintot a jövő évi költségvetésből, reméljük, megszavazza a parlament. A kortárs komolyzenére ennél kisebb összeget szánunk, ám jövőre Bartók-év lesz, Kurtág György pedig nyolcvanéves. Ezeket az alkalmakat szeretnénk felhasználni arra, hogy a szűkebb csoportot képviselő kortárs komolyzenészeket helyzetbe hozzuk.

Mennyire tud ön előre tervezni? Jövőre parlamenti választások lesznek Magyarországon, a fennmaradó idő már csak a folyamatok beindítására elegendő. Úgy is kérdezhetném, alkalomadtán vállalna-e még egy periódust a miniszteri poszton?

Nem tudom, ez nagyon hipotetikus kérdés, a választások eredményétől is függ, és persze attól, hogy az új miniszterelnöknek milyen elképzelései lesznek a kormány összetételét illetően. Egyébként több olyan programot is sikerült elindítanunk, amelyeket a jobboldal egyáltalán nem bírált, vagyis adott esetben akár folytatni is hajlandóak lennének. Új dolgokat elindítani szerintem ugyanolyan fontos, mint más dolgokat folytatni vagy befejezni. Természetesnek tekintem, hogy egy demokráciában választások vannak, cserélődnek az emberek és a kormányok. Viszont ha már itt tartunk, komoly esélyt látok arra, hogy jövőre nem lesz kormánycsere. A rendszerváltás óta eddig minden hatalmon lévő kormány megbukott Magyarországon, most is nagyon szoros lesz a verseny, természetesen nem lehet előre tudni, ki fog győzni, de politológusként nagy esélyt jósolok a jelenlegi kormánykoalíciónak.

Egyre döbbentebben tapasztalom, hogy Magyarországon mennyire átitat mindent a politika, a kultúrát is beleértve. Nemrég elég csúnya acsarkodás folyt arról, melyik város legyen 2010-ben Európa kulturális fővárosa. Az eredményhirdetést követően sokan hangoztatták, hogy politikai döntés született.

Ha úgy vesszük, hogy a kormány döntött, ami egy politikai testület, minden határozata politikai döntés. Az a kérdés, hogy egy-egy döntés mire támaszkodik. A szóban forgó esetben teljes egészében elfogadtuk a zsűri döntését, márpedig tizennégy zsűritagból tízen Pécs pályázatát tartották a legjobbnak. A kormány tehát szakmai döntésre ütötte rá a pecsétjét. A vesztes városok képviselőinek nyilván el kell számolniuk saját választóik előtt, és persze saját pozícióikat is erősítik azáltal, hogy rossz döntéssel vádolják a kormányt. Nagyon nagy vita azért nem volt ebben a kérdésben, a felmérések szerint az értelmiség 75%-a úgy véli, helyes döntés született. Érdekes módon a budapestiek többsége sem a fővárosra szavazott volna, hanem Pécsre.

Kassán beszélgetünk a Magyar Kultúra Napjain, ahol a helyi magyar és szlovák közönség különböző kulturális termékekkel ismerkedhetett meg. Mennyire fontos önöknek a külföldi jelenlét?

Igyekszünk lerombolni a Magyarországról kialakult sztereotípiákat, és bemutatni a mai, élő kultúrát. Most ért véget az orosz évad, ahol olyan együttesek, művészek értek el hatalmas sikert, amelyekről a magyarországi hivatalnokok nem gondolták volna ezt. Sokszor a hagyományos ízlés által preferált előadók helyett másokra van igény, másokat hívnak meg külföldre, például a Krétakör Színházat, amely talán ismertebb nyugaton, mint idehaza. Nem a hivatalos magyar kultúrpolitika feladata kijelölni, hogy kikkel érdemes megjelennünk a világban, hanem az egyes művészeti ágak valódi szak-értőire kell bízni a választást. Ebből a szempontból is fontos a generációváltás, a fiatalok számára ugyanis nem biztos, hogy ugyanazok fémjelzik a magyar kultúrát, akiket az idősebb nemzedék etalonnak tart.

Mi a helyzet a külföldön működő magyar kulturális intézetekkel? Úgy hallottam, kevesebb pénz jut számukra a jövő évi költségvetésből.

Nem tagadom, nehéz a helyzetük, de amíg annyira kreatív igazgatók állnak az intézetek élén, mint például Szlovákiában Krasztev Péter, addig nincs ok aggodalomra. Ha csak egycsatornás finanszírozásra lenne lehetőség, valóban azt mondanám, növekedtek a gondok, de szerencsére az újonnan kinevezett igazgatók valóban innovatívak, alapítványokat hoznak létre, igyekeznek bevonni a munkába a fogadó ország haladó értelmiségét, illetve helyi szponzorokat találni a többletköltségek fedezésére. Fontos, hogy ily módon egy kulturális párbeszéd részeként lehet majd bemutatni a magyar kultúrát külföldön. Az, hogy pillanatnyilag kevesebb állami forrás áll rendelkezésre e célra, nem jelenti azt, hogy kevesebb program várja majd az érdeklődőket.

Magánemberként mennyire van ideje kulturális rendezvényekre járni?

Igyekszem, de persze minden másképp van, mint azelőtt. Ha beülök egy színházba vagy koncertre, rögtön észrevesznek, nem maradhatok inkognitóban. Próbálom összekötni a kellemeset a hasznossal, és olyan rendezvényeken részt venni, amelyekre egyébként is elmennék. Az utóbbi napok legkellemesebb élménye Szentpéterváron ért, ahol egy kis klubban egy örmény etnorock együttes koncertjén voltam a barátaimmal úgy, hogy senki nem ismert fel. Sőt amikor a barátaim végül elmondták a jelen lévő orosz fiataloknak, hogy én vagyok a magyar kulturális miniszter, egyszerűen kiröhögték őket. Ezt nagyon élveztem, mert a legutóbbi felmérések szerint már 41 százalékos az ismertségem, így odahaza nehezen tudnék elvegyülni a tömegben. Sőt néhány napja Bécsben sétáltam egy teljesen kihalt utcában, csak egyetlen ember jött szembe a távolban. És amikor mellém ért, felkiáltott, hogy szevasz, András!