A szarkazmus szignatúrái a zsolnai zsinagógában

<p>Az őszi szezon nyitányaként egy igazán jól csengő nevű alkotó látogatott el a fokozatosan épülő-szépülő zsolnai műcsarnokba. Az egykori zsinagóga tereiben a román Dan Perjovschi – megkockáztathatjuk, egy valódi kortárs (poszt-kortárs) sztárművész – munkáit láthatjuk. Az ürességtől kongó, bunkerszerű épület falain, bármerre néz is az ember, szomorúan szellemes, rajzolt kommentárok sorakoznak: a EUROPE felirat kefeszerű E betűje Putyin bácsi lábtörlőjeként üzemel, az 1989-ben szabadságáért tüntető polgár, aki annak idején magasba emelte a karját, most ugyanazzal a mozdulattal szelfit készít magáról. A sarló-kalapács pedig, amely a rendszerváltás előtt még a görnyedt figura hátába fúródott, 2014-ben már a pólóján díszeleg.</p>

CSANDA MÁTÉ

Perjovschi persze képzőművész, de legalább annyira riporter és karikaturista is: időről időre belopja magát egy kiállítótérbe, ahol aztán mindenfajta finomkodás nélkül nekiesik a fehér falnak, és egyenesen a vakolatra firkálja fel filctollas rajzocskáit. Szatírával teli üzenetei egytől egyig leleményes piktogramok, a globalizáció túlkapásain, a turbókapitalizmus ideáljain, társadalmi szélsőségeken, a videokrácia, a fogyasztás, a profitnövelés és területmaximalizálás imperatívuszain, a reklám- és kultúraipar anomáliáin élcelődő képi számonkérések. A plebejus egyszerűségű, rendszerkritikus fricskák mindegyike elsőrangú karikatúra: minimális eszközökkel, pár vonalból felépítve összetett dilemmákat, keserű tanulságokat és komoly elméleti összefüggéseket képes kibontani. A végletekig puritán vizuális epigrammafelhők szándékoltan személytelen, antivirtuóz szignatúrákból állnak: ami játékba lendíti őket, az éppen a falfirkákat és gyermekrajzokat idéző univerzalista nyelv. A graffiti nyelve mint kritikai médium.

A művész, úgy tűnik, nem is a maga nevében szól – mintha inkább mások felhatalmazásából beszélne, egy alulról szerveződő, arctalan, hallható hang és társadalmi befolyás nélküli tömeg pozíciójából, a kritikus ellenzékiség vagy a prekariátus szószólójaként artikulálva csípős és gunyoros gegjeit. Perjovschi ahelyett, hogy nehezen dekódolható, enigmatikus vagy túlságosan szofisztikált üzenetekben mutatna rá a problémákra, egy mindenki számára érthető nyelvet választ – kerüli az elit megszólalási formáit és a jólneveltség retorikáját. Talán csak tudatosítja, hogy a megfelelő (osztály)ízlés valójában hatalmi kategória, kulcs egy társadalmi réteg szimbolikus javaihoz való hozzáféréshez, ugyanakkor éles választóvonal is: hiánya igen könnyen a közös szociális térből való kirekesztés okává válhat.

Persze, tegyük hozzá, hogy a személyes kézjegy messzemenő hiánya, a kollektivista kézírás, a szálkás vonalrajzokba foglalt „stílus” következetes használata, paradox mód mára valósággal a művész védjegyévé vált. A fekete csíkokból összeálló „egypercesek” alapvetően efemer, parazita, erősen narratív, toldalékszerű gesztusok – érezhetően elzárkóznak attól, hogy az alkotói praxis eredményeként mint művek és objektumok jelenjenek meg. Az is eldönthetetlen, hogy vajon melyik közeg a rajzok elsődleges élőhelye: a múzeumi white cube steril falai vagy a virtuális felhasználói felületek végeláthatatlan csatornái. A Perjovschi produkálta mémek ugyanis könnyedén beépülnek a tömegmédia véráramába – dinamikusan illeszkednek a tweetek és posztok uralta hipertér mediális követelményeihez. A kognitív kapitalizmus logikájának engedelmeskedve az információ is termékként (áruként) viselkedik, a figyelem piacán az információk is folytonos versenyben állnak egymással (miközben mindennapi kommunikációnkat és vitakultúránkat is egyre inkább az imágók uralják: a közösségi oldalak felületein képekkel üzenünk és képekben válaszolunk, a legelemibb diskurzív műveleteket is emotikonokkal própbáljuk helyettesíteni). Ebbe a versenybe száll be Perjovschi is a maga ízig-vérig „köztéri művészetével” – hiszen akámilyen sziszüfoszi munkának tűnjék is, a cél a nyilvánosság (minden digitális protézisünk ellenére egyre szűkülő és uniformizálódó) szférájának újraosztása, refragmentálása. Az „üzenőfal” ilyen értelemben korántsem csupán a művészi önkifejezés terepe: Perjovschi nem egy egofil ősteremtőként viselkedik, sokkal inkább az aktivista, közvetítő és copyright-birtokos szerepéből beszél, aki e képlékeny és heterogén tér aktőreként rendkívül pontos és éles, globális kontextusban is jól olvasható (és disztribuálható) kódokat termel.

Mintha egy napilap karikaturistája lenne, aki, miután kiábrándult a maga közegéből, újabban galériákra utazik – amelyekhez szintén a nyilvánosság, a reflexió, a kritikai éberség és a véleménybeli pluralitás sérülékeny tereiként közelít. Közben mintha nagyon is tudná, hogy csakúgy, mint a kilóra megvásárolható lapkiadók, a múzeumok sem a szakmaiság és a kontempláció légüres térben lebegő, érinthetetlen szentélyei, hanem igenis, gyakran korrupt, konfliktusokkal terhelt, kompromisszumokra utalt, ilyen-olyan érdekeket legitimáló-nobilitáló – és tartós konkurenciaharcnak kitett – színterek. Perjovschi művelete tehát reakció a galériák által képviselt, kulturálisan meghatározott erőtérre is. A fricskák címzettje a mindenkori hatalom: a tőke absztrakt hatalma, a zsebdiktátorok, a populista pártemberek, a spektákulum által kínált illúziók és a privátszféra minden zugába betüremkedő marketingnyelv szubverzív hatalma. De legalább ennyire címzett a múzeum is, ez a heterotopikus, már-már szakrális közeg, amely szűrőként működve mintegy beárazza az exponátumokat, kánonokat szilárdít meg és rombol le, kulturális javakat termel és valorizál, gazdasági tőkévé konvertál artefaktumokat, és ahol nap mint nap, szemünk láttára megy végbe a legprofánabb objektumok szimbolikus megdicsőülése. A firkálós partizánstratégia így egyben a kiállítás médiumának reflexív kritikája is. Az egymás hegyén-hátán ágaskodó karikatúra-stigmákat látva a múzeum/galéria mint erősen hierarchizált, liturgikus tér, illetve a neutrális hordozónak tetsző, sérthetetlen fehér fal is a történet aktív szereplőjévé válik.

A zsolnai zsinagóga félig romos, sebhelyekkel teli beltere nyilván más szemantikai keretbe helyezi Perjovschi betoldásait, mint mondjuk egy konvencionális kiállítóhely – a félkész, fokozatosan épülő és tisztuló enteriőr, a művész számára elkülönített, fehérre festett mezők és zegzugok (melyekről a vendégszereplés után lekopnak a szerző üzenetei is, akárcsak egy halott weboldal tartalma) szépen szemléltetik Perjovschi anarcho-gesztusainak illékony és performatív jellegét. Akár még az is kiolvasható belőlük, hogy a traumákkal terhelt múlt talaján az újrakezdés, a polgári nekiveselkedés és a civil kurázsi első, friss és üde tüneteivel állunk szemben.

Dan Perjovschi Vybrané správy című intervenciója december 5-ig látható a zsolnai zsinagógában (Kunsthalle Žilina).

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?