A Sokol nevű zászlóshajó

Nyilvánvaló, hogy hatalmas lökést adott neki a lengyelországi Wielgus-affér, mely az egész régióban új hullámokat vert. Mert noha a kutatható aktákból olyan személyek ügynökmúltjáról is kiszivároghatnának jelentések, akiknek közügyekben (politika, gazdaság, igazságszolgáltatás, társadalom, tudomány) nagyobb a szerepük, mint amilyen Sokolé (ilyen például a „Doktor” fedőnevű), kétségtelen, hogy magas beosztásúak esetében a feddhetetlenség és a jellem követelménye nagyobb súllyal esik latba. A lényeget tekintve tehát az „ügynök érsek” nagyobb ellentmondás, mint például az ügynök politikus, ügynök dékán vagy a jégkorongszövetség elnöke.

S ami épp egy pap esetében váltja ki a legnagyobb csodálkozást: az önvizsgálat hiánya. Amit már lapzártánkig tudni lehet Sokolról az akták révén, nem tűnik annyira borzasztónak (mint például Wielgus esetében), hogy valamiféle „elnézést, tévedtem, mindenkitől bocsánatot kérek” annyira hamisan hangozzék, hogy ne lehetne őszinte megbánásnak felfogni. Ehelyett az érsek a tömegtájékoztatást vádolja, s olyan kifogásokkal hozakodik elő, melyek kínosak mindenki számára, akinek legalább alapfokú ismeretei vannak a titkosszolgálat működéséről. Tizenhét évig jelöltként szerepelni a listán, s erről mit sem sejteni, képtelenség. Amiként az az állítása is, hogy azért szerepel a nyilvántartásban, mert így akarták őt – előre – lejáratni. A védekezésnek ez a fajtája (mely hajszálra azonos a Banáš, Hurný és hasonlókéhoz) arra enged következtetni, hogy azok az elvek, melyek az érseket vezérlik, egyszerűen mások. S ha Sokolt közelebbről megnézzük, világossá válik, hogy a gonoszságról, melybe belegabalyodott, valóban más véleménnyel van. Ezzel összefüggésben visszhangozhat fülünkben nem régi beszéde a szlovák állam ideje alatti „jólétről”. Amiként nem fogta föl a nácizmus gonoszságát, nem érti a bolsevizmusét sem, ezért tarthatja most magát rágalomhadjárat áldozatának. Ha Ján Sokol képes a kort viszonylagosítani, akkor valamiként az is logikus, hogy saját szerepét is. Ha semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy szemként a láncban ő maga is segítette a kommunistákat az egyház (a társadalom) felügyeletében, s ezáltal hatalmon tartani őket, akkor érthető, hogy nem látja okát a bűnbánatnak és az önvizsgálatnak.

Ján Sokol érseket azonban ebben a viselkedésében a teljes püspöki konferencia is bátorítja, mely maga struccként viselkedik, nem érzi szükségét, hogy rendet tegyen a háza táján. Vagyis ugyanazt műveli, amit Mikuláš Dzurinda exkormányfő, aki pártja leleplezett ügynökének esetében nem a megtisztulás esélyét látta, hanem a média rágalomhadjáratát. Lengyelország ékes példával szolgál arra, hogy a múlt elől lehet ugyan szaladni, de teljesen elfutni nem.

(A szöveg eredetije a Týždeň c. hetilapban jelent meg. A fordítást a szerző engedélyével közöljük.)

A kommunista államrendőrség (ŠtB) 1972. szeptember 5-től vezette Ján Sokolt titkos munkatársaként, Špirituál fedőnéven. Ügynökjelölti szerepköréből röviddel a rendszerváltás előtt, 1989. július 24-én sorolták át ügynökké, Svätopluk fedőnéven. Az érsek addig tagadta együttműködését az államrendőrséggel, mígnem a napokban kutathatóvá váltak a cseh belügyminisztérium archívumának szlovákiai vonatkozású aktái is. Ezek szerint Sokol rendszeresen informálta vezető tisztjeit az egyház ügyeiről és a katolikus emigráció tevékenységéről. Az akták feldolgozása még tart, újabb anyagok várhatók.

„Mert ahová te mégy, odamegyek.” Tiso megérdemelné, hogy boldoggá avassák, írja könyvében Milan Ďurica, megállapítva, hogy a katolikus pap és államfő nem tehető felelőssé a második világháborús állam zsidóellenes intézkedéseiért. Bár a szlovák történészek többsége a szlovákiai zsidók üldöztetéséért nemcsak a hitleri Németországot, hanem a tisói szlovák államot is felelősnek tartja, Ďurica őszinte kereszténynek nevezi Tisót, akinek szerinte „csak a szükséges rossz” végrehajtásában volt szerepe. Ján Sokol kötelességének tartotta, hogy 2006 októberében részt vegyen a Jozef Tiso című ötszázötven oldalas Ďurica-könyv bemutatóján.