A retorika privát igazsága

A nem elsősorban irodalomtudományi eszközökkel vizsgálódó klasszika-filológia a szerzőség azonosításával-megkérdőjelezésével, a beszédek elhangzási körülményeinek rekonstruálásával az egyén és a hatalom viszonyának, a nyilvános számot adás és a vallomásirodalmat jellemző lelkiismeret-vizsgálat ellentétének, a meggyőződéses írói közéleti szerepvállalás esetlegességének és a megrendelésre készült művek alkalmiságának néhány reprezentatív aspektusára mutat rá. A rendkívül alapos szerkesztői munkával öszszeállított kötetből (Lysias beszédei, szerk. Bolonyai Gábor, Sapientia humana sorozat, Osiris/Balassi, Bp., 2003), mely Lüsziász beszédeinek, töredékeinek magyar fordításai mellett a biográfiai, történelmi, társadalmi háttér megértéséhez szükséges lényegi információkat is maradéktalanul tartalmazza, talán éppen a szépirodalmi jelleg hangsúlyozását hiányolhatnánk. Ennek az aspektusnak a mellőzése nem véletlen és nem is teljesen jogtalan: bár Lüsziász stílusának gyakorlatias közvetlensége, szellemes elevensége, logikai gondolatmeneteinek frappánssága, szituációinak életszerűsége a mai olvasó számára egyértelműen alátámasztja, hogy vérbeli irodalmárról van szó, az alkalmi jelleg révén kettős arcúvá lett szövegek legalább két, egymástól akár teljesen függetleníthető interpretációt is megengednek.

A beszédek többségében ugyanis fel sem merül, hogy esetleg irodalmi fikcióról lehetne szó. A sokat emlegetett és sokszor idealizált athéni demokrácia működésének konkrét, az ókori igazságszolgáltatás hétköznapjait feltáró eseteiről van szó, s a többnyire kétségtelenül hiteles forrásnak tartható szövegekben olyan (a mai közéleti problémákat önkéntelenül is felidéző) ügyek lebonyolításának vagyunk részesei, mint a közpénzek hűtlen kezelése, eltulajdonítása, megvesztegetés, átvilágítási vizsgálatok vagy a harminc zsarnok uralma (Kr. e. 403/404) után restaurált demokrácia lépései az egyeduralomra törők, ill. az egyeduralomban segédkezők ellen. Kevesebb kortárs párhuzammal, ám annál több vallástörténeti kuriozitással szolgálnak a szentségtörési perek, a szakrális szféra megsértésének esetei (pl. az Akropoliszon található szent olajfától eredeztetett, magánterületen is állami tulajdonúnak számító szent olajfa kivágása, az eleusziszi misztériumok parodizálása, valamely templom kifosztása rablás vagy papi sikkasztás révén). A Lüsziász-életműben a törvényszéki beszédek vannak ugyan túlsúlyban, találunk példát a bemutató beszédtípusra is (ilyen a Halikarnasszoszi Dionüsziosz által idézett olimpiai beszéd, mely a görögség összefogására buzdít), a tanácsadói beszédet pedig az egyesek szerint inkább röpiratnak tartott beszéd képviseli, mely tulajdonképpen ellenjavaslat egy ötezer polgár jogainak elvesztését maga után vonó törvényjavaslat ellen.

Lüsziásznak magának ilyen szempontból nem volt vesztenivalója. Bár Athénban élt, nem volt athéni állampolgár, csak betelepült (metoikosz), apja a szicíliai Szürakúszaiból Periklész idején települt át Athénba. Mivel az athéni igazságszolgáltatás lényege a szavak meggyőző erejében volt, az athéni állampolgársággal nem rendelkezők viszont nem szólalhattak fel a bíróság előtt, Lüsziász is csak mások számára írhatott beszédeket, melyeket ő maga nem adhatott elő. Az athéni állampolgár ugyanis nem fogadhatott hivatalosan ügyvédet, a fizetett logográfus által írt szöveget is fejből kellett megtanulnia. A logográfusi munka tehát nem az írói, hanem inkább az ügyvédi tevékenységre emlékeztet, a védencei bőrébe bújó, csak az ő közvetítésük révén megszólaló tehetséges szónok azonban valóságos írói hozzáállással tesz eleget a pénzért vállalt megrendeléseknek. A házasságtörést elkövetett Eratoszthenész meggyilkolásának ügyét a gyilkos férj szemszögéből tárgyaló első beszéd például szinte Boccaccio-szerű novellaként hat, olyannyira, hogy egyes tudósok azt feltételezik, nem is igazi beszédről, hanem egy játékos ujjgyakorlatról van szó. A beszéd elmondóját, Euphilétoszt gyilkossággal vádolták meg az elhunyt Eratoszthenész rokonai. Euphilétosz azzal védekezik, hogy a gyilkosság jogos volt, hiszen házasságtörésen kapta a férfit a feleségével, a saját házában. Indoklásképpen részletesen leírja az előzményeket. Házában, ahogy a feleségükre gondosan ügyelő athéniaknál lenni szokott, külön lakrészük volt a nőknek, mégpedig az emeleten. Gyermekük születése után azonban a gyanútlan és felesége épségére vigyázó férj inkább felköltözött, nehogy a nőnek baja essen, mikor leereszkedik a lépcsőkön, hogy a kicsit megmosdassa. Miután a gyerek különösen sírós volt (illetve, ahogy kiderül, a szolgálólány szántszándékkal ingerelte sírásra a gyereket, nehogy a férj meghalljon valami gyanúsat), a feleség gyakran lent aludt a földszinten, sőt egy alkalommal még incselkedve be is zárta a férjét, így aztán minden körülmény adott volt a házasságtörésre. Bámulatos, hogy egy-egy banális ügyből – például a Szándékos testi sértés ügyében címmel jelzett negyedik beszéd esetében két részeg férfi éjszakai verekedéséből egy közös tulajdonú rabszolganő miatt – milyen logikai következtetéseket lehet levonni. Ma azonban nem csupán a beszédek gyakorlati meggyőző erejét vagy forrásjellegüket értékelhetjük, hanem a hétköznapi események stilizációját, az igazság és a fikció közti határ elmosódását, a beszéd önnön diskurzusából való kilépéseit is.

Ez a kilépés, vagy kívül levés, többsíkú. Kívül van a szerző a maga társadalmi közegén (státusát a mai menekültekéhez hasonlíthatnánk, akik nem rendelkeznek az adott ország állampolgárságával), s ez a tény mint tematika meg is jelenik abban a harmincak egyik volt tagja elleni beszédben, melyet az athéni igazságszolgáltatásból kizárt Lüsziász saját maga mondott el. Az egykori zsarnokoknak a demokrácia visszaállítása után el kell számolniuk korábbi tetteikkel (akárcsak nálunk a közelmúltban a múlt rendszer néhány, bíróság elé állított képviselőjének), s Lüsziász felszólalásakor a metoikoszok elleni támadások vannak terítéken, akik közül a diktátorok többet megöltek, hogy vagyonukat megkaparinthassák. Többségükben ugyanis módosabb emberekről és kereskedőkről volt szó, hiszen a betelepülők földbirtokkal nem rendelkezhettek (önkéntelenül is beugrik egy későbbi történelmi párhuzam, a szintén általában kereskedelemmel foglalkozó, megtűrt, bizonytalan státusú európai zsidók helyzete). Lüsziásztól, akinek családja történetesen fegyverkereskedéssel foglalkozott, nemcsak a vagyonát kobozták el, hanem bátyját is megölték, őt magát pedig letartóztatták, de sikerült megszöknie. A beszéd egyik kulcsmondata éppen önnön kirekesztettségének a megfogalmazása: „mi metoikos létünkre sokkal rendesebb emberek voltunk, mint ők, a polgárok.”

Az igazságszolgáltatásból kizárt nők helyzete, vagyis a kívüllét egy sajátos esete ellenpontozódik a Diogeitón elleni beszédben. Az apjuk vagyonából kiforgatott gyermekei érdekében bátran fellépő anya ugyan csak közvetve, veje révén állhat a bíróság elé, a családon belüli vagyoni ügyek rendezésében azonban a beszélő elmondása szerint nagy tekintéllyel rendelkezett. Az asszony a családi gyűlés előtt megcáfolhatatlan bizonyítékokkal, a vagyon elköltésére vonatkozó konkrét bizonylatokkal támasztotta alá igazát, olyan bámulatos meggyőző erővel, hogy a jelenlévő férfiaknak egy hang sem jött ki a torkán, és úgy patakzott a könnyük, mintha őket érte volna a sérelem.

A többséghez való biztos tartozás szemszögéből, vagyis ellenkező előjellel tematizálja a kirekesztettség motívumát a Pankleón elleni vádbeszéd. Pankleón státusa bizonytalan, s a felperes (aki nem tudni, milyen ügyben óhajt perelni) az alperes származása utáni nyomozása egyes stádiumait tárja elénk (ez ugyanis kulcskérdés, hiszen csak az illetékes bíróságnál lehet pert indítani). A történelmi háttérrel kapcsolatban tudni kell, hogy miután Spárta elpusztította az Athénnal szövetséges Plataia városát, a plataiai menekültek csoportosan megkapták az athéni polgárjogot. Ezzel összefüggésbe hozható Arisztophanész megjegyzése arról, hogy az athéni állampolgárok egyetlen baklövés miatt elveszíthetik a polgárjogukat, a rabszolgák viszont egyetlen tengeri ütközetben való részvételükkel „plataiaiak”, vagyis teljes jogú polgárok lettek: „Hisz gyalázat, hogy kik egyszer vívtanak hajócsatán, már Platea-béliek mind, és rabszolgákból urak” (Arany János ford.). A mi Pankleónunk is azt állítja magáról, hogy plataiai, ám a nyomozás során státusa olyannyira elbizonytalanodik, hogy nemcsak az állampolgárságát kérdőjelezik meg, hanem „a fehér sajtok piacán újholdkor” havonta találkozót tartó plataiaiak egyike a saját szökött rabszolgáját ismeri fel benne.

A vádat ilyen és hasonló novellisztikus betétek színesítik (például az állítólagos rabszolga elhurcolásának verekedéssé fajuló jelenete), miközben fel sem merül, hogy az állításokat a hivatalos polgárjegyzék alapján ellenőrizzék. Az irodalmias jelleget gyakran éppen a törvénykezés mai szempontból értelmezett „amatőrizmusai” kölcsönzik a szövegnek. Athénban a hivatásos ügyvéd teljesen hiányzott, illetve titokban maradva átengedte a helyét a pereskedő állampolgároknak. Csalásnak minősült volna, ha valaki nyíltan bevallja, hogy beszéde megfogalmazásához egy kívülálló segítségét is igénybe vette. Hasonlóképpen a bírák sem voltak hivatásos szakemberek, bármely szabad ember bíráskodhatott, akit aznapra éppen kisorsoltak. Évente 6000 polgárt sorsoltak ki potenciális bírónak, s egy állampolgár életében akárhányszor jelentkezhetett erre a posztra. Az önként jelentkezők közül további sorsolással választották ki az egyes testületek aznapi tényleges tagjait. Mivel csak a tárgyalás napján derült ki a bírák személye, illetve, hogy ki melyik bírósághoz kerül, a döntést aznap meg is kellett hozni, továbbá minden bíró individuálisan, egymással való előzetes tárgyalás nélkül adta le titkos szavazatát, a korrupciót gyakorlatilag teljesen kiiktatták. Még arra is ügyeltek, hogy az azonos phülébe (közigazgatási egységbe) tartozók arányosan legyenek képviselve. A bírósági tevékenységért napidíj járt (ez az, ami Arisztophanésznak az athéni törvénykezést is parodizáló komédiájában, a Darazsakban a bíráskodni szerető, ám fia által bezárt öreget, Philokleont legfőként motiválja). A bírák ítélete tulajdonképpen az egész démosz (nép) véleményét tükrözte, ezért annyi bírónak kellett jelen lennie, amennyi már népnek, tömegnek számított (ennek alsó határát 201 személyben jelölték meg). A peres felek ennek megfelelően gyakran tömegnek vagy népnek titulálják a megszólított bírákat. Különösen ambivalens a törvények szerepe: a bírák ugyan megesküdtek, hogy a törvények szerint fognak eljárni, törvénykönyv azonban nem létezett, így a felek által idézett törvények szövegét egyáltalán nem ellenőrizték. Olyannyira a szó hatalmára volt bízva minden, hogy az elhangzott tények utáni nyomozás, valamiféle nyomozó hatóság létrehozása vagy szakvélemények kikérése fel sem merült. Tanúkat ugyan mindkét fél állíthatott, de a tanúknak sem az ellenfél, sem a bírák nem tehettek fel kérdéseket. Az igazság, illetve a hitelesség is az állampolgári jogokhoz és a társadalmi státushoz kötődött: a nők, a rabszolgák és a polgárjoggal nem rendelkezők megszólalása nem eshetett ugyanolyan súllyal a latba, mint a teljes jogú polgároké. Nem csoda, hogy a halálbüntetés és a száműzetés mellett éppen a teljes vagy részleges jogfosztás volt az egyik legsúlyosabb büntetés. A szabadságvesztést ugyanis, a mai igazságszolgáltatással ellentétben, nem tartották hatékony büntetési eszköznek: a börtönt csupán a kivégzés előtt álló személyek fogva tartására alkalmazták, az 5–10 napos kalodába zárást pedig megszégyenítésként.

A szó hatalma a társadalom hatalmi apparátusával szemben Lüsziász klienseinek is hatékony eszközt ad a kezükbe. A beszédíró kötöttségeit nem elsősorban a tények, hanem a megrendelők privát igazsága és történeteik magánvariációi adják. Ám épp ezeken a kötöttségeken keresztül nyílik lehetőség az önazonosságától teljesen megfosztott logográphosz írói attitűdjének kialakítására. Filológiai, rekonstruktív szempontból mérlegelhetjük az állítások igaz vagy hamis voltát – éppen ez a szempont adja a Bolonyai Gábor által szerkesztett kötet interaktív jellegét, hiszen a saját igazáról általában tökéletesen meggyőző beszédek után a tényeket-elhallgatásokat megkérdőjelező, a mai horizontot rájuk vetítő magyarázatok következnek. A nyomorék védelmében című beszéd narrátora például elhiteti velünk, hogy a vádlott csupán rosszindulatú irigykedő, aki egy szegény nyomorultat akar megfosztani a szociális segélytől. Neki ugyanis saját állítása szerint más jövedelme nincsen, sem gyermeke, aki segíthetné, lovagló tudása pedig nem testi épségét bizonyítja, hanem éppen az ellenkezőjét: hiszen a lóra is, akár csak a botokra, amelyekre támaszkodik, éppen fogyatékossága miatt van szüksége. A magyarázatok rámutatnak, hogy jogi szempontból a védőnek teljesen vesztésre állt az ügye. Hiszen, mint a beszédből kiderült, a vádlottnak műhelye és üzlete volt, melyet személyesen vezetett, nem volt tehát munkaképtelen, ahogy azt a törvény megköveteli. Nem jogi, hanem retorikai eszközök tehát, amelyek révén Lüsziász ebben a ránk maradt írott formájában is meggyőző. A nyomorék védelmében mondott beszéd fő eszköze a jellemutánzás, az ún. éthopoia, melyet Quintilianus Szónoklattanában az érzelemkeltés enyhébb eszközei közé sorol. Alapja a gúny, esetünkben az öngúny és az együttérzést keltő patetikus önsajnálat.

A konkrét megrendelésekhez igazodó Lüsziász valahogy úgy jár el, mint a drámaíró, aki konkrét színészek számára írja a darabot: jellemet formál egy adott, meglévő magból, felerősítve az épp szükséges és elnyomva a nemkívánatos tulajdonságokat. Profizmusa azokból az elbizonytalanító effektusokból is kitűnik, melyeket a narrátor saját meggyőzőképességének, szónoki gyengeségének hangsúlyozására felhasznál. Az Eratón vagyonának ügyében mondott beszéd előadója például a következő szavakkal indít: „némelyikőtök azt hiszi rólam, hogy pusztán azért, mert szeretném vinni valamire az életben, már szólni is jobban tudok, mint más. Pedig én annyira nem tudok beszélni, ha nem kifejezetten rám tartozó dolgokról van szó, hogy attól félek, még azt sem fogom tudni rendesen elmondani, amiről most muszáj beszélnem.” Hasonlóképpen hivatkozik az Arisztophanész vagyona ügyében mondott beszéd narrátora arra, hogy ő nem született szónoknak, s szinte megbénítja a gondolat, hogy ha a szóban forgó perben nem beszél jól, azzal egész családját bajba keverheti, s egész vagyonukat kockára teszi. Más alapállást képvisel viszont például a 8. beszéd előadója, aki kellő önbizalommal jelenti ki, hogy örül, hogy végre szóhoz jut ebben az ügyben, alig várja már, hogy szemrehányást tegyen az őt ért igazságtalanságok miatt, s külön bátorságot nyert abból, hogy ellenfeleivel szemtől szembe beszélhet.

A drámákhoz hasonlóan ezek a beszédek is színpadi előadást igényelnének, s megfordítva: a mai közélet színterein elhangzó beszédektől is ilyen kettős, alkalmi-gyakorlatias és irodalmi-művészi hatást is elvárhatnánk. A retorika alkalmi művészet, a pillanatnak szól, a leírt beszédek olvasása közben viszont az értelmezési lehetőségek még kötetlenebbek. Az eredeti vádlott és vádló közti kölcsönviszonyt ma a szövegmagyarázók próbálják meg helyreállítani, bár a tökéletes rekonstrukció természetesen lehetetlen.