A rendszer mindent látott, mindent hallott

Egyetlen más, korábbi rendszerben sem kaptak ilyen hangsúlyos szerepet az állambiztonsági szervek, mint a kommunizmusban.

A saját polgáraikat – gyakran a párttagokat is – megfigyelő titkosszolgálatok a kommunista rendszerek elválaszthatatlan részei voltak. Csehszlovákiában az ŠtB (Štátna bezpečnosť – Állambiztonság) tartotta rettegésben az embereket, ezt a hazai intézményt viszont „szisztematikusan” végzett munkája mellett sem lehetett hatékonyságban, s főként nagyságában néhány szocialista partnerszervezetéhez hasonlítani. A legrettegettebb kommunista állambiztonsági szervek a szovjet KGB mellett a keletnémet Stasi (hivatalosan Ministeriums für Staatssicherheit) és a román Securitate voltak.

Közép- és Kelet-Európában a 19. századra visszatekintő hagyománya volt a titkosrendőrségeknek – ez összefüggött a régióra jellemző autokrata rendszerekkel. Kiterjedt besúgó- és ügynökhálózata volt az abszolutista Habsburg-monarchiának is, ez az 1867-es kiegyezés és az ehhez kapcsolódó politikai enyhülés korszakában kezdett „leépülni”. Ugyancsak gazdagok az orosz titkosszolgálati hagyományok is (Ohrana): már a cárok is szerették megfigyeltetni a másként gondolkodókat, a rendszerre veszélyesebbeket pedig Szibériába deportálni.

Szovjet minta alapján

A korábbi besúgórendszerek ugyanakkor kiépítettségük, apparátusuk terén össze sem hasonlíthatóak a kommunista állambiztonságokkal. Ezeket nyomban a térség 1945-ös szovjet felszabadítása/megszállása után kezdték kiépíteni. A háború utáni népfront-jellegű kormányokban a kommunista pártok kaparintották meg a belügyi tárcákat, majd szovjet segítséggel módszereiben addig ismeretlen brutalitást felvonultató titkosszolgálatok kiépítésébe kezdtek. Hogy a szovjet „szakemberek” mennyire sikeresek voltak, azt Románia példája mutatja a legjobban: a balkáni ország a kommunista diktatúra bevezetéséig alacsony színvonalú titkosszolgálattal rendelkezett – a rendszer négy évtizede alatt sikerült kiépíteni a világ egyik legrettegettebb titkosrendőrségét, a Securitatét.

A párt kardja és pajzsa

A kommunista állambiztonsági szervek nemcsak a „minőségi”, hanem a mennyiségi mutatókban is különböztek az addigi titkosszolgálatoktól – beleértve a náci Németország szolgálatát is. Míg a rettegett Gestapónak fénykorában, az 1940-es évek elején megközelítőleg 40 ezer alkalmazottja és ügynöke volt az akkor 80 milliós Németországban – egy tisztre 2 ezer lakos „jutott” –, addig a 16 millió lakosú NDK-ban ez az arány 1:166-hoz volt. A rettegett Stasinak a rendszer bukásának évében, 1989-ben 91 ezer fizetett, „teljes munkaidejű” alkalmazottja volt, emellett pedig sok százezer, különböző fokozatú és beosztású ügynöke és besúgója, akik nem a szervezettől kapták fizetésüket, hanem azoktól a vállalatoktól, ahol hivatalosan dolgoztak. A keletnémet titkosszolgálatnak további közel 200 ezer ügynöke és besúgója volt a demokratikus NSZK-ban. A „párt kardja és vértje” (a Stasi mottója) külön kormányszerv volt Állambiztonsági Minisztérium néven.

Történészek szerint a kommunista állambiztonságok alkalmazottainak, ügynökeinek és regisztrált – nem ritkán kényszerrel rávett – besúgóinak viszonylag magas száma azzal magyarázható, hogy a lakosok nagy része csak kényszerűségből viselte el a szocialista rendszert. Kutatások szerint például a Gestapónak azért volt szüksége relatíve kevés munkatársra, mert a „tippek” 80 százalékát a lakosságtól kapták – akik készségesen jelentettek a szervezetnek, ha valami „furcsát” vagy rend(szer)elleneset tapasztaltak környezetükben. A kommunista állambiztonságok erre ilyen mértékben nem számíthattak, így a számukra szükséges információk túlnyomó többségének saját maguknak kellett utánajárniuk.

Minden szinten szinte minden

Az utánajárás pedig általában alapos volt. A legnagyobb és legjobban működő állambiztonságoknak minden nagyobb üzemben és intézményben volt beépített ügynöke, emellett aktívan figyelték a különböző, a rendszerrel szemben ellenzéki jellegű szervezeteket – például az egyházakat – és az emigránsokat is. Paradox módon a belbiztonsági szerveknek a nyugatra emigráltak között is voltak beépített ügynökeik, több olyan eset is ismert, amikor egy kommunista titkosszolgálat a kapitalista nyugaton gyilkoltatta meg a rendszer elől oda menekülő emigránst (például a bolgár Georgi Markovot 1978-ban Londonban mérgezett esernyővel ölték meg, emellett a csehszlovák hírszerzés a müncheni Szabad Európa Rádió ellen hajtott végre robbantásos merényletet).

Az állambiztonsági szervek külföldön nem csak saját volt állampolgáraik megfigyelésében voltak aktívak. A nyugati országok politikusait is megfigyelték, lejárató kampányokat folytattak ellenük. Erre talán a legismertebb példa Günter Guillaume esete, aki a Stasi ügynökeként az NSZK kancellárjának hivatalában kémkedett. Olyannyira sikeresen, hogy 1972-től Willy Brandt kancellár személyes referensévé vált. Brandt többet között a kémügy következményei miatt volt kénytelen lemondani. A kommunista titkosszolgálatok a külföldi politikusok elleni merényletektől sem riadtak vissza. A II. János Pál elleni 1981-es merénylet előkészítésében egyes feltételezések szerint a KGB mellett a bolgár titkosszolgálat vett részt aktívan, a Securitate egyik volt vezetőjének (róla bővebben lásd a keretes cikket) beszámolója szerint Aldo Moro olasz kormányfő elrablásában és meggyilkolásában pedig az általa korábban vezetett román titkosrendőrség is közreműködött. A volt Secu-főnök szerint az olasz kommunista pártot a szovjetek a Securitatén keresztül finanszírozták. A kommunista állambiztonsági szervek a 20. század legismertebb terroristája, Ilich Ramírez Sanchez, ismertebb nevén Carlos, a Sakál „szolgáltatásainak” megrendelői közé is tartoztak.

A titkosszolgálatok effektivitása a rendszer brutalitása mellett főként az ügynökök és besúgók számától, így végső soron a szolgálat fenntartására szánt költségvetési kiadások nagyságától függött. A Stasihoz hasonlóan a szovjet KGB is viszonylag nagy állománnyal dolgozott, közel fél millió teljes munkaidejű ügynököt alkalmazott. Közöttük volt a jelenlegi orosz miniszterelnök, Vlagyimir Putyin is. Nem ő az egyetlen, a titkosszolgálatokkal aktívan együttműködő vagy általuk fizetett magas beosztású politikus. Mint ismeretes, Medgyessy Péter volt magyar kormányfő is a kommunista állambiztonság ügynöke volt.

A titkosrendőrségi múltat a legjobban a németeknek sikerült feltárni, az ő helyzetüket könnyítette az is, hogy az egyesült Németország nagy részét a sötét múlt árnyéka nem érintette, így könnyebb volt megtalálni a „politikai akaratot” az elszámoláshoz. A csehszlovák titkosszolgálattal (ŠtB) sorozatunk egy következő részében fogunk részletesen foglalkozni.