A. R. — R. C.

A Bálám szamara kötet (Kulcsá) R. (Feren)C. életéről szól, ezen belül is leginkább R. C. gyermek- és ifjúkorát meséli el; szó szerint elmeséli, azaz lefesti és ecseteli, a boldog terefere elbeszélőmódjában elregéli és kifecsegi, egyes szám harmadik személyben, részletezve a körülményeket, a természetieket és társadalmiakat, nemkülönben a természet- és társadalomfölöttieket. R. C. életének alakulása a versek elrendezésének sorrendjében lineárisan követhető, az idő múlása szerint egyre nagyobb léptékkel: az első versben (címe: Első mese) megszületik, a másodikban felsír, a harmadikban sárgaságot kap és így tovább, de már az Albérletek című verstől fogva ebben a lineáris olvasatban követhetetlenné válik az életút, mert ide-oda és visszakanyarog, magába forog, megtelik albérlőkkel, korábbról ismert Kulcsár Ferenc-szövegek szólalnak meg benne, valamint mesékkel, regékkel, ráolvasásokkal, légből kapott történetekkel népesül be, és persze költeményrészletekkel, szépprózával. Az Angyalbőrben című vers végén egy Tőzsér-kritika részletével is — és akkor idézzük a Tőzsér-sorokat, melyek szerint Kulcsár Ferenc „egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, ki költő lenne akkor is, ha soha egy sor verset sem írt volna”. Ezenkívül többször Petőfivel, Tolnai Ottóval és Tóth Lászlóval, nevük nincs társakkal és névtelen szomszédokkal, Kulcsár-versekkel és -verseskötetcímekkel, olvasmányélményekkel. Mindez bájos természetességgel fér meg a műben egymás mellett és hegyén-hátán, s akár egy parasztbibliában: mindenek a mesélőhöz idomulnak, és a mesélés aktusa maga is egymáshoz szelídíti a részeket. Ami elmesélhető, elmeséltetik, ami nem elmesélhető, elmesélhetővé tétetik. Idilli állapotok. Pontosan olyanok, amilyenek az ún. végső és nagy kérdések problematizálásához illenek akkor, ha az embernek nincsenek problémái ezeknek a végsőnek és öröknek mondott kérdéseknek a megválaszolásával. Kulcsár Ferenc a Bálám szamara versei szerint ilyen ember. Ellenben a recenzens nem ilyen ember, csak szeretne olyan lenni, mint a szerző, ám a recenzensnek, sajnos, még a saját kérdéseivel is problémái vannak. Szerencsére nem a recenzenst kell bemutatnia, hanem a Bálám szamara című könyvet, pontosabban azt a kérdést szeretné megválaszolni, hogy miként alakul ebben az új versgyűjteményben a Kulcsár-líra. Kicsoda hát a Bálám szamarának szerzője?

Nem kétséges, hogy a szerző is erre keresi a választ. A legalapvetőbb emberi-költői kérdésekre. Arra, hogy ki ő, s hogy mi keresnivalója itt, a Földön. Gazdag életében és választott pályáján valamely kérdésekre persze már megkaphatta a választ, mert talán csak egyvalami fontosabb számára a kérdéseknél, s ez az öröme, ha úgy tetszik, a mosolya. Kinek-minek szól Kulcsár Ferenc mosolya? Az ő szavaival szólva: „az örök Isten örök akaratá”-nak. S ezzel akár meg is válaszolhatnánk a hogyan alakult, mennyiben változott költészete kérdést, hiszen az örök Isten örök akarata hasonló nyomatékkal már az 1992-ben kiadott Imádságok című prózakötetén látszik, nemkülönben egy évvel későbbi, Mindig című verseskönyvén. Hogy mégsem minden változás nélküli ez a költészet, noha tematikailag kétségtelenül rálelt a maga medrére, arról a továbbiakban lesz szó.

Tény, hogy új verseskönyvén ez a mosoly, ez nyugodt derű a legmeghatározóbb, sőt, megkockáztatható, a kötetben a hit és a létezés himnikus felmagasztosulása mindenek felett álló. A gyűjtemény egészére érvényesnek mondható a kompozíció középpontjában elhelyezett R. C. hite című darab utolsó négy sora: „Azóta ünnep minden pillanata, ünnep, / és kegyelem, s élete az Isten és az ő / szabadságának színtere, végtelen és szavakba nem fogható, / boldog terefere.” Mivel azonban a recenzens vállalt posztjának megfelelően szívesen elkerülné, hogy a szerző áhítatának hatására a maga szövege is egyféle harmonia caelestisként legyen értelmezhető, utóvégre nem magasztalni jött a könyvet, hanem bemutatni, maradjunk anynyiban, hogy Kulcsár Ferenc derűs könyvet írt, és mosolya önmagának is szól, hiszen azzal a megértéssel, kegyességgel, rokonszenvvel, jóindulattal, engedékenységgel, szelídséggel és szeretettel, mellyel a világot színpompásan csillogó kaleidoszkópnak látja, mindezzel a csillogással tehát önmagát is bevonja.

S ugyan mért is irigyelnénk a szerzőtől, hogy a feltétel nélküli türelem és jóindulat hagymázából magát sem vonja ki, amikor maga körül mindent és mindenkit ebben a lázasan lobogó mennyei állapotban lát. ĺgy például katonáskodása idejéből s ezen belül is a bolondokházabeli köztes állapotból azokat a társait, akik ebben az általa hibbantak paradicsomának és Purgatóriumnak nevezett helyen vele együtt élvezték a tisztítótűzkúrát; őket „színpompás gyöngyszemek”-nek nevezi, s a következő szinonimasorral írja le: „hóbortosak, bogarasak, botorak, / kótyagosak, hőbörödöttek, kergék, csajbókosak, / kolontosak, sügönyék, rigolyásak, balyókásak, csábák, / kótyagosak, didelik”. A magát R. C.-nek nevező beszélő szerint ezek is épp olyanok, „mint odakint, / Isten fényes ege alatt az emberek”. Ugyanebben az összefüggésben említhető az Átokmondás című vers is, melyben R. C. féktelen felindulása, hallatlan haragja oly mennydörögve irányul az őt megsarcoló biztosító és ügynökei ellen, hogy azok a vers végére mennybe menesztetnek...

Arra, hogy a versben beszélő minden reflexiójának íve a birtokolt derűbe hajlik, jó példa Az élvezet szövegei című, magát karácsony-versnek álcázó opus is, melynek címe a hozzá tartozó ajánlással, valamint jellegzetes Németh Zoltán-i szavakkal és holdudvarokkal (a verscímen kívül „az erotika gyönyöre”, „grafit” és „pernye”, kiváltképp azonban a „szövegheroin”) és idézeteivel egyértelműen referenciális olvasatot kínálnak fel azzal a másikkal szemben, amely a fikcionalitás felől olvasná. Ezen a művön kívüli valóságra vonatkoztatható olvasaton belül pedig különösen a kedves ajánlás (N. Z.-nek, szeretettel) támogatja a lelki rokonság, a megtisztelés, a bajtársi-költőtársi kézfogás képzetét. Ugyanakkor a vers feltételez egy ennél is bennfentesebb olvasatot, mely emlékezik arra a Németh Zoltán-tanulmányra, mely az Olvasáserotika című kritika- és tanulmánygyűjteményében jelent meg, s amely dolgozatában N. Z. lényegében ízekre szedi a Tündöklő hontalanság című, akkor megjelent és válogatott verseket tartalmazó reprezentatív Kulcsár-kötetet; mondhatni, némi túlzással: egy jó szava nincs róla. Azaz mégis, mert Az élvezet szövegei című Kulcsár-vers éppen azt a hét „jó szót” emeli magába a Németh-kritikából, amelyek kinyerhetők belőle, beépíti a szövegtestbe, hogy aztán a kínzó testi fájdalommal egyetemben (tudniillik a narrátor R. C.-nek éppen fáj a foga), eléggé mazochista módon az élet-olvasás erotikus gyönyörébe ájuljon. Ezért gondolja a recenzens azt, hogy a versnyelvben, tehát a kiskarácsony és nagykarácsony táji mákos-diós környezetben így megképződő szövegjáték és olvasatélvezet lényegesen kiszámíthatatlanabb és feszültséggel telibb, mint ha „az örök Isten örök akaratá”-ból való volna, már csak azért is, mert a vers uralhatóságának már régen nem a narrátor a birtokosa, hanem az olvasó.

Említett, A tragikus versbeszéd lehetőségei című tanulmányában Németh Zoltán a kánon problémátlan átvételét veti a szerző szemére, azt, hogy „feltétlen értéket képviselő, közismert és már megrögzült jelentésben álló, filológiai tudást sem igénylő verssorok” épülnek be a Kulcsár-versbe azzal a szándékkal, hogy az egyéni hangot erősítsék, de épp ezért válnak problematikussá. Nos, a Bálám szamara című Kulcsár-kötetben is akad erre példa, mármint hogy a versbe — az egyéni hangot erősítendő — közismert sorok épülnek be. A Kompiláció című versbe, például. De ebben véleményem szerint éppen a lírai alany szája ízének és ízlésének megfelelőek az átvett, ismert sorok, és beleillenek a kötetkompozíció nyelvi világába, arról nem is beszélve és persze elsősorban, hogy mint azt már a vers címe is jelzi, a lírai alany „egyéni” hangja éppenséggel a nem egyéniségben, a kompilálásban csendül fel: „Mit nekem, te zordon világirodalom, / jut eszébe R. C.-nek Petőfi, üldögélve az ősz végi / Kárpát-medencében. Mit nekem, te zordon Éden, / jó nekem a gólyamadár torzonborz fészkében. / Hogy minden egész eltörött? Kié hát a Mont Blanc / karjaim között? Kié ez az óceán / gyűrött tenyeremben, s a terhes ég két / bánatos szememben? S kié, kié az édes fájdalom, / az ország és a dicsőség, kié a hatalom?” Persze, bizonyára akad olvasó, akinek — Németh Zoltán kifejezésével: „az intertextualitás efféle durva változata” — még ebben a fent idézett formában is direktnek, hangsúlyozottnak vagy halmozottnak tűnik. Az ilyen olvasónak némelyik verscím is annak tűnhet, például a következők: Legyen meg a te akaratod, Most és mindörökké, Jöjjön el a te országod, Szenteltessék meg a te neved, vagy hogy egy másik tartományból említsek: A juhásznak jól megy dolga, Megy a bika Szentes felé és így tovább, s még felemlíthető a Halotti beszéd vagy az Ars poetica, melyek jelentésükben ugyancsak rögzítettek. Ezzel szemben a recenzens felvetné, hogy ahány ars poetica, annyiféle, vagy még inkább azt, hogy mi minden múlhat az adott szövegen, vagyis, ahogy Esterházy Péter írja — meglehetősen kanonikus, mert Élet és irodalom című — novellájában: a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van. És a recenzens véleménye szerint mindezen kívül olvasó is van, vagy éppen hogy mindenekelőtt olvasó van, minden egyéb másodlagos. A Megy a bika Szentes felé című versnek szó szerint alig, egyébként meg semmi köze a Húsvét előtt című Babits-vershez, és mégis, a Kulcsár-vers zárlata a szóhasználatbeli hasonlóság révén felidézheti az olvasóban a Babits-versét. A kanonikus Babits sorok: „egyik rész a munkára, / másik temetésre: / adjon Isten bort, búzát, / bort a feledésre!”; és a Kulcsár-sorok: „Egyik / felük ökör lesz, másik felük marha, ne legyen gond / szántásra, ne legyen gond vajra.” Recenzensnek tetszenek ezek a sorok, önmagukban is, a Babits-áthallással még inkább. Korántsem ez az egyetlen vers egyébként, melyben a szóhasználat ismerőssége a magyar költészet XIX. századi klasszikusait vagy a nagy nyugatosokat idézi, Petőfit, Aranyt, Kosztolányit, Babitsot. A Kulcsár-lírában a kezdetektől fogva fontos helye van a vendégszövegnek, az idézetnek, a felidéző hatású rögzült szószerkezeteknek, s ez tendencia a Bálám szamara című kötetben felerősödni látszik: a Bálám szamara versei a hagyománnyal folytatott párbeszédük révén tágítják a lírai alany önreprezentációs lehetőségeit.

Újdonság az is, ahogy Kulcsár Ferenc saját sorait e mostani verseibe beépíti, ahogyan korábbi szövegeit ennek az újragondolt önéletrajznak a kereteibe ágyazza. Ez szerintem jó és hasznos, és termékeny meg környezetbarát. Azonfelül jólesik ráismerni egy-egy sorra, címre, motívumra, kisesszére, R. C.-ben régebbi Kulcsár Ferenc-versek beszélőire. Az Albérletek című versben felismerni A házinéni lírai című, harminc évvel ezelőttit, az R. C. levele Ó. H.-nak versben a Csámcsogás és csemcsegés című, másfél évtizeddel ezelőtti szöveget, vagy ahogy az Isten százmilliótrilliárd neve című versben megszólal A dereski költő című, 1987-ből, a Legyen meg a te akaratod címűben A levél című imádság és így tovább.

Összefoglalva úgy látom, Kulcsár Ferenc költészete az utóbbi egy-másfél évtizedben nem vett lényeges fordulatot. A Bálám szamarának R. C.-je olyan mesehős, aki bármilyen helyzetben és minden identitásváltásban képes megőrizni énje egységét. Nem rendült meg hite az én és a világ kifejezhetőségében és leírhatóságában, amiként a versalkotás lehetőségeit illetően sincsenek kételyei. A Bálám szamarának mindent átszövő ontológiája meghatározza ugyan a lírai én mozgásterét, ám R. C. rugalmas és képlékeny alakváltozatokban igazodik ehhez az életfilozófiához a legkülönfélébb megszólalásmódjai és beszédhelyzetei révén. Mondhatni, a hit színpadán a lírai én mindenkor képes hozzáilleszteni saját szerepét az adott forgatókönyvhöz. Annyiban mindenképp módosult a pálya, hogy R. C. már nem közösségi lény. Ilyen értelemben módosításra szorul Tóth László egy évtizeddel ezelőtti jellemzése, mely szerint a szerző „a magányélménytől, az önkeresés kínjától nagyon hamar eljutott a legsúlyosabb társadalmi és nemzetiségi kérdések megfogalmazásáig is”, mely pályakép immár éppen ellenkezőleg alakul, amennyiben újfent a magánélmény és az önkeresés kínja tételeződik benne. Kevésbé szorul módosításra Zalabai Zsigmond huszonöt évvel ezelőtti jellemzése, mely szerint a „költő, megsejtve a lét nagy kérdéseit is, verseiben a lelki tisztaság és az embervoltunkhoz méltó etikus magatartás mellett tesz hitet”.

csandA gáboR

(Elhangzott szeptember 8-án Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban, a könyv bemutatóján)