A potypinka, a pecerke, az őzlábú, meg a többiek

LŐRINCZ ADRIÁN

Az ügyben részint a szlovákiai amatőr gombászok honlapja a ludas, melyre e nemes foglalatosság megszállottai rendületlenül töltögetik fel gombás fotóikat, fittyet hányva arra a körülményre, hogy jobb helyeken a gombaszezon nagyjából véget ért. Így szerzek tudomást arról, hogy a Kis-Kárpátok nyugati lejtőin október közepén kapitális gyűrűs és csupros tuskógomba-trófea került egy szerencsés gombász kosarába, egy másik egy halom értékes és ritka csoportos csiperkével tért haza, de a net jelentős céklatinóru- és nyárifülőke-leletről is beszámol. A végső lökést egy pozsonyborostyánkői késői nagy őzlábgomba„fogás” adja meg; Gömörországban egyszerűen csak őzlábúnak nevezzük ezt a magas termetű kalpagost, mely egyike a legjobb csemegegombáknak, felhasználási területe pedig rendkívül széles. A fiatal őzlábú nyersen is fogyasztható, kisütve íze a halhúséhoz hasonló, s szárítani is érdemes, hogy télen megidézhessük általa a hajnali párákban úszó erdők illatát, hangulatát, varázsát. A várható gasztronómiai élvezeteken túl persze egy sor más dolog miatt is jó kivonulni egy-egy napra a lombját hullató őszi erdőbe; ha másért nem, az elcsendesülés öröméért.

Fától az erdőt,

hótól a gombát

A begyűjtött információknak, no meg a hely jó elérhetőségének köszönhetően a Kis-Kárpátok déli nyúlványának nyugati és keleti lejtőit „lövöm be”, pontosabban az Erdőháti-alföld alsó csücskében található Pozsonyborostyánkő-Borinka, illetve a Hegy túloldalára kúszó Szentgyörgy települések környékét. A kettő között ott húzódik a Kis-Kárpátok, ami már elég ok arra, hogy azon is keresztülvágjak. Turistatérképem szerint a két település közötti légvonalbeli távolság húsz kilométer, hegynek fel, völgynek le stílusban viszont több mint harminc. Stomfa központjából indulok, s már a kastélyparkban megvan az első lelet – döggomba lapul a fűcsomók között, majd kisvártatva kétspórás csiperkére, valamint ligeti tinórura akadok. Gömöri gombászkollégáim persze e ponton megesküdnének arra, hogy potypinkát találtam, s azt hiszem, a tinóru szó mögött is urizálási hajlamot sejtenének. Mert a mi tölgyes-bükköseinkben a tinóru az tinóra, a pereszke pecerke, a sajtgomba püffeteg, a nagy őzláb meg őzlábú, és így tovább. A Borinkát kerülő, fenyves alatti turistaösvény mentén ez utóbbiból lelek is néhányat, ám a lelet nagy része fogyasztásra már nem igazán alkalmas, így a gombászok által sokat dicsért Borostyánkő várának romjai felé veszem az irányt. Gombát itt nem találok – úgy tűnik, megelőztek a falubeliek és a vaddisznók, melyek szintén nagy gombafalók hírében állnak. Szerencsére egyetlen példány sem akad utamba, aminek a Börzsönyben szerzett tapasztalataim okán nagyon örülök (egy malacait féltő koca elől menekülve anno ebben a hegységben döntöttem meg a tájfutás rekordját). A várromnál viszont korszakalkotó felismerést teszek: négy-ötszáz méterrel a tenger szintje fölött tájainkon tél van, s mert a terep tovább emelkedik, kisvártatva húszcentis hóban gázolok, figyelmem