A populizmus éve

A technokrata kormányzás ötlete, amellyel az európai politikai elitek reagálni szerettek volna a gazdasági válság után megerősödő szélsőséges indulatokra és az új pártok előretörésére, nem hozta meg a várt eredményeket. Úgy tűnik, hogy – Cass Mudde holland kutató szavaival élve – a populista korszellem él és virul. Éppen ezért fontos megértenünk, pontosan miről is van szó.

Közép-Európában – és általában Európában – a populizmus inkább tűnik szitokszónak, mint elemzési kategóriának. Populistának azt szoktuk nevezni, amivel nem értünk egyet. A dolog Dylan Thomas bemondását juttatja az ember eszébe, aki szerint alkoholista az, akit nem szeretünk, és annyit iszik, mint mi. Valami mégis van ebben a szóban, amiért a köznyelvben is megragadt, és az elemzők is szeretik használni. Kifejez valamit, amit sokan vélünk érteni és érezni, éppen ezért nem lehet olyan egyszerűen feladni nehéz értelmezhetősége miatt.

A nép és a mások

Mi tehát a populizmus? Elsősorban egyfajta ideológiai csomag. Nem teljes ideológia, hanem inkább egyfajta parazita, amely képes rátelepedni a legkülönbözőbb ideológiai konfigurációkra, és azokat átformálni a saját íze szerint. Ennek az átformálásnak a módja ezen ideológiák beoltása két nagyon keményen betartatott alapelvvel. Az első ezek közül a politikai tér felosztása „a népre” (az emberekre) és a másokra. Kik ezek a mások? Alapvetően két fajta van belőlük. Ott vannak az elitek, akik minden esetben korruptak és népellenesek. Különféle formáik vannak – Közép-Európában a leírásukra klasszikusan az antiszemita nyelvezetet szokás használni (zsidó összeesküvés, gyarmatosítás stb.). De ez a nyelvhasználat nem csupán a zsidókra működtethető: ugyanolyan jó például a nemzetközi tőke, a multik leírására is. További korrupt elitek lehetnek az egyéb tehetős és/vagy magas státusú kisebbségek (vallási, etnikai, földrajzi alapon), esetleg privilegizált gazdasági csoportok, politikai klánok.

Az elitek azonban csupán a mások egyik válfaját jelentik. A másokat azok az „alsóbbrendű” betolakodók jelentik, akik jelenlétükkel szétforgácsolják az istenadta nép kohézióját. Közép-Európában ebbe a kategóriába részben a 20. századi határok által itt-ott elszórt, alacsony státusú kisebbségek tartoznak, másrészt pedig a mindenütt jelen levő romák. Emellett nálunk is kezd megjelenni a nyugat-európai populizmusban kiemelt szerepet betöltő „más-csoport”: a bevándorlók. Nálunk elsősorban kínaiak, vietnamiak, nyugaton az iszlám országokból érkezők (kisebb részt az afrikaiak sőt a kelet-közép-európaiak) azok, akik jelenlétükkel, túlszaporodásukkal megváltoztatják a helyi körülményeket, és veszélyt jelentenek a népre.

A populista tehát ebből a két kategóriából (de minimum az egyikből) rajzolja meg a mások képét. Az egyik oldalon a tiszta, szuverén, jóakaratú, de elnyomott nép áll, a másikon pedig az őket kihasználó, elnyomó, veszélyeztető, kisemmiző, túlszaporodó mások. Az eredmény nem lehet más, mint harc, végtelen harc a túlélésért, amit – persze – a populista vezethet.

Antidemokratikus-e?

A populista parazita csomag másik elve a liberális képviseleti demokrácia éles kritikája. E ponton érdemes egy pillanatra elgondolkozni azon, hogy a populizmus antidemokratikus-e. Kívülről nézve a populistának mondott erők gyakran tűnnek annak: leépítik a demokratikus intézményrendszert, a kormányzati korlátokat, az ellenfeleiket megpróbálják még a politikai térből is kiszorítani, autoriter nyelvet és szimbólumokat használnak. Ennek ellenére is érdemes észrevenni, hogy a populisták de facto mindig betartják a demokratikus játékszabályokat. Ha választásokat vesztenek el, bár illegitimnek kiáltják ki a győztest, nem szerveznek puccsot. A demokrácia leépítését mindig a demokratikus keretek között végzik, a játékszabályok betartásával.

A valóság megértéséhez fontos mérlegelni a procedurális és a szubsztantív demokráciafelfogások közötti különbséget. A procedurális demokrácia csak annyit jelent, hogy rendszeres időközönként választásokat tartanak, ahol egy titkos és szabad szavazáson minden polgár beleszólhat a kormányzat öszszetételébe. A szubsztantív értelmezések ennél többet követelnek. Például hatalommegosztást, az ellenzék tiszteletét, az emberi jogok betartását stb. A nálunk leginkább elterjedt és elvárt szubsztantív csomagokat liberális demokráciáknak szoktuk nevezni. Amikor a közép-európai populistákat antidemokratikussággal vádolják, a vád nem procedurális, hanem szubsztantív. És valóban: ők ezt a liberális csomagot nem kérik, sőt ha tehetik, le is építik. A valóságban tehát a populizmus illiberális, de nem antidemokratikus.

Emellett a populizmus mindig a képviseleti demokrácia ellen is van, legalábbis retorikailag. A populista úgy érvel, hogy a nép általi kormányzás a legtisztább, a képviselők csak akadályok a rendszerben. Csakhogy ebből nem a közvetlen kormányzás (pl. népszavazások) igénye bontakozik ki – vagy ha igen, csak nagyon részlegesen. A populista az első alapelvet mobilizálva úgy érvel, hogy ő – mint a nép maga – közvetlenül képviseli a népakaratot, szemben a jelenlegi képviselőkkel, akik a mások érdekeit tartják szem előtt. Ezzel a trükkel a populista képviselő úgy tesz, mintha valójában nem is képviselő lenne, hanem a nép betüremkedése a hatalom intézményeibe. Jan-Henrik Müller találó szavaival: a populista nem a nép 99%-ának a képviseletéről beszél, hanem a 100%- áról. A mások ugyanis számára nem képezik a nép részét.

A populista eszköztár

Ez tehát az a fertőző csomag, amely parazita módon rá tud akaszkodni az egyéb ideológiákra. Szocialista, keresztény, konzervatív, republikánus, sőt libertárius kontextusban is kiválóan működik, átalakítva ezen ideológiák alapvető fókuszát, de megtartva azok felépítményét, szimbolikáját és egyes eszközeit. A legtöbb eszközüket azonban megváltoztatja. A populizmus második alapeleme (a parazita ideológiai csomagon túl) ugyanis éppen a populista eszköztár.

Mit tartozik ebbe az eszköztárba? Általános elvekről beszélhetünk, amelyek visszatérő elemként jelennek meg a populistáknál. Ilyen például a szimbolikus politika felerősítése. Minden politikai kérdésnek van tartalmi és szimbolikus töltete is. A populisták ez utóbbi töltetet keresik és használják a mások elleni háborújuk képének fenntartására. A második elem a morális ellenségekkel küzdő politika használata. A populista diskurzus mindig manicheista, a világot barátokra és ellenségekre osztja. A politika fókuszába nem a megegyezést, a kompromisszumokat, hanem a mások elleni harcot helyezi. Jól ismert elem az egyszerű emberek mítosza. A populista mindig az emberek nevében beszél, sőt magát az emberek részeként értelmezi. A negyedik elem a közvetlen demokrácia névleges követelése. A populista ellenzékben a kormánytól a nép kormányzásba való közvetlen bevonását követeli. Aztán hatalomra kerülve arról beszél, hogy ő eleve a nép akaratát teszi, megkérdezés nélkül is. Végül pedig ott van a mediális populizmus. A populista ideológiáknak egész egyszerűen fekszik a mai média: üzeneteik egyszerűek, van bennük konfliktus és hírérték. Az öt másodperces nyilatkozatok kora azoknak kedvez, akik egyszerű kategóriákat alkalmazva egyszerű szavakkal, szimbólumokkal beszélnek.

Ez tehát a populizmus természetrajzának vázlata. Egy olyan parazita ideológia, amely a politikai ideológiák gyakorlatilag bármelyikére rá tud akaszkodni, majd azokat a fent vázolt két alapelvvel, illetve eszköztárral fertőzi meg. A felszínen a populistává váló erő gyakran megtartja korábban ismert külsőségei javát. Még mindig „jobboldali” vagy „baloldali”, még mindig „demokrata”, „szocialista” vagy „liberális”, még mindig a demokrácia legnagyobb barátja – sőt még jobban, mint valaha. A homlokzat mögött azonban teljes átrendeződésről beszélhetünk. Bár a politika magjában mindig ott az ellenségesség és a verseny, a populizmus ezt jelentősen felerősíti és abszolút fontosságúvá teszi. A harc nemcsak mindennapos, hanem elkerülhetetlen és szükséges. Mivel a mások folyton veszélyeztetik, a nép nem tehet mást, mint hogy megszervezi magát. A megszervezésnek pedig nincs is jobb módja, mint a közvetlen kormányzás – mármint a populista által, aki személyében azonos a néppel, és az eszközei is megvannak a kormányzáshoz.

Az olvasóra bízom, hogy eldöntse, az így definiált populizmus mint kategória hasznos-e, vagy továbbra is úgy tűnik, hogy csupán egy becsmérlő kifejezésről van szó. Véleményem szerint a fenti leírás nemcsak abban segít, hogy pontosabban azonosíthatjuk, ki is az a populista, hanem azt is segít megérteni, hogy mit akar, és potenciálisan miként lehet a vitorlájából kifogni a szelet.

A szél és a vitorla

Ezzel a kérdéssel zárnék: érdemes-e kifogni a vitorlájából a szelet? A válasz nem egyértelmű: attól függ, milyen jövőt képzelünk el magunknak. Ha azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy a demokratikus eljárásrend megmaradjon, de egyben azt is szeretnénk, hogy a kormányok hatalma és ereje megnőjön, és hogy a politika ne a csatározások színtere, hanem egy a népet közvetlenül képviselő vízionárius által irányított gépezet legyen, a populizmus segíthet vágyaink megvalósításában. Ha inkább liberális képviseleti demokráciában szeretnénk élni, ahol az emberi jogok védelme, a hatalom megosztása és az ellenzék ellenőrző szerepe a legfontosabb alapelvek közé tartozik, és ahol a politikát az emberek által megválasztott profi képviselők „csinálják”, akkor a populisták nem nyújtanak semmit, csak leépítik alattunk a rendszert. A két út kizárja egymást. Európa államai pedig ma közöttük őrlődnek, anélkül, hogy ezt polgáraik ténylegesen tudatosítanák.

A szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője